És megérkezett a Sam-es történet 2. része:) Még egy rész várható, amit a holnapi nap folyamán fogok közzétenni az oldalon;) Jó szórakozást!
Sam a rendőrségi kihallgatószobában ült, előtte az a férfi állt, kezével az asztalra támaszkodva, aki nemrég letartóztatta. A tükörablak mögött pedig feltételezhetően még több zsaru várta a Winchester vallomását, ami, tekintve, hogy neki köze nem volt a gyilkosságokhoz, nem fog egyhamar bekövetkezni. Sam nyugodtan üldögélt a helyén, kezeit lazán leengedve tartotta, mialatt a rendőrök agyvize kezdte az egeket verdesni. Ha ez így megy tovább, valamelyikük feje fel fog robbanni.
Burke nyomozó összevont szemöldökkel egyre közelebb hajolt gyanúsítottjához. A fickó nagyon jó. – gondolta magában a rendőr. – De nem hagyom kicsúszni a kezeim közül.
- A személyleírás alapján maga a mi emberünk. – halványan elmosolyodva folytatta. – Miért nem vetünk véget ennek a játéknak, és vallja be az igazat?
A másik ráemelte barna szemeit Burke nyomozóra. Az igazat, mi? Ezúttal rajta volt a sor, hogy felfelé görbüljön a szája sarka. Eszébe jutott, mikor Dean egyszer szó szerint elmondta az igazságot. A rendőrség természetesen nem hitt neki. A kezével intett a rendőrnek, mire az még közelebb hajolt.
- Az igazat akarja? – a férfi bólintott. – Akkor elmondom... Az az igazság, hogy kezd elmenni az eszem. De ez gondolom normális, ha valaki másfél évig a Pokolban volt, nem?
A nyomozó néhány percnyi hallgatás után dühösen az asztalra csapott, amibe a tárgy beleremegett.
- Elég legyen ebből! – kiáltotta.
Sam azonban makacsul folytatta.
- Nem, komolyan. Megmentettem a Földet a világvégétől, visszaküldtem Lucifert a ketrecbe. De ehhez nekem is le kellett vetnem magam a mélybe, mert én vagyok az ő élő porhüvelye. És most hallucinációim vannak. Néha csak láncokat látok, néha azonban magát Lucifert is.
A másik nem bírta tovább hallgatni a sok zagyvaságot, ingerülten kirontott a szobából. Pedig én a végletekig őszinte voltam... – jegyezte meg magában Sam fejcsóválva.
Nem sokkal később két másik rendőr lépett be a terembe, és kikísérték a fiatal Winchestert a cellájába. Sam helyet foglalt a kényelmesnek nem nevezhető ágyon, és várt. Remélte, hogy Dean és Bobby hamar rájönnek a Lucifer-probléma nyitjára, valamint, hogy hogyan lehetne őt kihozni innen. Nagyot sóhajtva nézett körbe a kicsiny tömlőcben, kikémlelt az aprócska ablakon, de ennek a fajta szökési kísérletnek több hátulütője is volt: a legfontosabb, hogy összetörve érne földet, ha nem holtan.
- Mennyivel könnyebb lenne, ha lennének szárnyaid, nem igaz? – kérdezte hirtelen Lucifer, aki mellette ült, és hozzá hasonlóan a mennyezetet tanulmányozta. Sam egy röpke pillanat erejéig nézett csak rá a bukott angyalra, majd ismét az imént vizslatott pontra szegezte a tekintetét. – Azt hiszed, ha úgy teszel, mintha nem lennék itt, akkor majd úgy is lesz? – gúnyolódott.
- Pontosan ebben reménykedem.
- Mondtam már, Sam, én igazi vagyok. – mondta, s közben a fejét jobbra-balra ingatta. – A valóságról alkotott képed a hazugság.
- Te is beismerted, hogy még mindig lent vagy a Pokolban! – Lucifer hirtelen felállt, és onnan nézett le Samre.
- És miből gondolod, hogy te nem? – erre már felkapta a fejét a másik, mire Lucifer felvillantotta kedvenc mosolyát. Mostmár egymással szemben álltak, úgy néztek farkasszemet.
- Miről beszélsz?
- Ugyan már, Sammy... ne mondd, hogy komolyan elhitted akár egy percre is, hogy képes voltál megszökni a ketrecből...? – félredöntötte a fejét, és úgy nézte a másikat, mintha az csak egy ostoba kisgyerek lenne.
- Ez lehetetlen. – hebegte.
- Nem, megszökni onnan lehetetlen. – javította ki Lucifer. Egyszerre kivirult az arca, és teljesen máshogy kezdte el nézni Samet. – Be kell valljam, ez az eddigi legjobb kínzásom... – a Winchester torkában gombóc nőtt, a pulzusa felgyorsult, csak úgy, mint a szívverése, és a tenyere izzadni kezdett. Nem, ez nem lehet... – Elhitetni veled, hogy szabad vagy, hogy aztán... – egy hirtelen mozdulatot tett, mire Sam összerezzent. – Ledöntsem a falakat a szemed előtt. Soha nem mentél el, Sam. Még mindig lent vagy a ketrecben... velem.
- Én sem értem, Bobby, de akkor is ki kell őt hoznunk onnan! – mondta Dean a telefonba. Már egy jó ideje az utakat járta, házról házra körbekérdezte az áldozatok hozzátartozóit a tegnap éjjeli támadásokról, és mindegyikük Sam személyleírását adta meg, mintha csak bemagolták volna, mert ez volt a feladatuk. Dean megdörzsölte a szemeit, de nem állt meg egy pillanatra sem. A feje lüktetett, az agya lázasan pörgött, és a múlt éjszakai fojtogatós hadművelet óta még mindig sajgott a torka, de ha az öccséről volt szó, egy percre sem lazíthatott.
- Lehet el kéne gondolkoznunk azon a lehetőségen, hogy Sam követte el azokat a gyilkosságokat... – szólalt meg Bobby óvatosan a vonal másik végén.
- Nem ő volt. – szögezte le kerek-perec.
- Nem ezt mondtam. Csak ez is egy lehetséges magyarázat.
- Magyarázat? Nem Sammy ölte meg azokat az embereket! Lucifer mozgatja a szálakat, csak rá kell jönnünk, hogy csinálja...
- Rendben. – felelte Bobby rövid hallgatás után. – Hol kezdjük?
Dean gyorsan számba vette a lehetőségeket.
- Meglátogatom a börtönben. Te pedig állj készen.
- Mi a terved?
Szélesen elmosolyodott.
- Azt hiszem Willis ügynök át fogja szállítani a rabot az FBI irodájába.
Húsz perc múlva Dean már a rendőrségen volt és szédítő vigyorral nézett le a recepciónál ülő nőre. A kis táblácskájára Sarah Miles volt írva. Épp gépelt valamit, de kisvártatva felpillantott az előtte ácsorgó férfira.
- Segíthetek? – kérdezte kedvesen.
- Anderson ügynök vagyok. – futólag felmutatta hamisított jelvényét. – Nemrég behoztak egy gyanúsítottat akit a minap történt gyilkosságok elkövetésével vádolnak... Szeretném kihallgatni a fickót.
- Várjon egy pillanatot. – valamit bepötyögött a gépbe és hamarosan az a rendőr jelent meg, aki rács mögé zárta Samet.
- Jó napot! Burke nyomozó vagyok. – a két férfi kezet fogott egymással.
- Anderson ügynök. A gyanúsított miatt jöttem, akit nemrég elkapott. – a zsaru büszkén kihúzta magát az utolsó szavak hallatán. – Kihallgatták már?
Az imént még vidám arc azon nyomban elsötétült.
- Igen. Mondanom sem kell, hogy össze-vissza hadovált a Sátánról, meg a Pokolról... – Dean elfojtott magában egy előtörőben lévő mosolyt. Na igen, az igazság, amit a legtöbben a legnagyobb hazugságnak gondolnak. Ügyes húzás volt, öcsi. – Ki akarja hallgatni?
- Ha nem probléma...
A rendőr csak legyintett.
- Ugyan. Öt percet adjon. Sarah addig elkíséri a kihallgatószobába. – az említett személy már fel is pattant és csábos mosollyal nézett végig Deanen.
- Remek. – Burke nyomozó távozni készült, mikor a Winchester utánaszólt. – És megtennék, hogy kikapcsolják a mikrofonokat odabent?
- Hát hogyne, Anderson ügynök.
Dean követte Sarah-t a kihallgatóba. Mestere volt már a színjátéknak, otthonosan mozgott a rendőrség épületében... mindkét oldalon. Az ilyen kihallgatókban is megfordult már párszor, persze minden egyes alkalommal sikerült kislisszannia. Leült az egyik székre, és türelmesen várt. Kezével kitapogatta a zsebében rejlő mobilját. Bobby bármelyik pillanatban készen állt akcióba lépni, és kihozni Samet, csak egy hívásba került.
Pár perc múlva nyílt is az ajtó, de az öccse helyett Sarah jelent meg, gondterhelt kifejezéssel az arcán. Dean rosszat sejtve kelt föl a székből, és a nőhöz ment.
- Anderson ügynök... attól tartok, támadt egy kis gond... – épphogy befejezte a mondatot, megszólaltak a vészjelzők. Az egyik rab megszökött. Dean meg sem várta a másik magyarázkodását, félretolta az útból, és végigrontott az épületen, ami mostanra kész káosz volt. Holttestek hevertek a földön, természetellenes pózba csavarva. Persze voltak olyanok, akik idejében elrejtőztek, és most ijedten bujkáltak egy asztal alatt, vagy egy zárható szobában.
És a zűrzavar kellős közepén ott állt az öccse, halálos nyugalommal.
Meghallhatta, hogy valaki közeledik, mert hátrafordult, és egyenesen bátyja szemébe nézett. Még egy lusta mosolyt is előcsalt az arcára.
- Dean... legutóbb, mikor találkoztunk, épp péppé vertelek... - az idősebb Winchester döbbenten meredt rá, aki felettébb élvezte a reakciót. – Persze, csak ha leszámítjuk a tegnap éjjelit...
Ez csak valami rossz vicc lesz. Nagyon ajánlom, hogy csak az legyen.
- Sam?!
Testvére egy kicsit közelebb lépett hozzá.
- Nem. Próbáld meg újra.
- Baromira nincs hangulatom ehhez a játékhoz! Lucifer a ketrecben van. Pont. Akkor mégis mi a jó franc ez?!
Lucifer magyarázkodás helyett egy laza kézmozdulattal a legtávolabbi falhoz vágta Deant. Már megint? – gondolta elkeseredetten, mikor megérezte két kéz fonódik a nyaka köré, és emeli magasra a fal mentén.
- Ez a kedvenc fogásod? – kérdezte két levegővétel között, ám azonnal meg is bánta, amikor érezte, hogy a másik szorítása egyre erősebb lesz a nyaka körül.
- A kis Sammy már nem tudja megkülönböztetni a valóságot a hallucinációtól. És amíg ez a helyzet fennáll, bármikor átvehetem az öcséd felett az irányítást. És a beleszólása nélkül tehetek kárt benned, vagy akár Bobby-ban. – épp olyan hirtelen engedte el Deant, amilyen gyorsan lecsapott rá. A Winchester levegőért kapkodott, Lucifer pedig tovább folytatta. – Lehet, hogy visszazártatok abba a tömlöcbe... de szerencsére még idejében gondoskodtam a további részvételemről. – Dean lassan felnyalta magát a padlóról, és újra farkasszemet nézett az előtte álló férfival, aki Sam testét vette használatba. És volt egy olyan érzése, hogy az ördögűzés itt nem lenne hatásos, bár nagyon úgy tűnt, hogy Lucifer vette át a kormányt odabent.
- Igen? Mégis ki vagy te most? Tyler kibaszott Durden?
Sam egy percre elgondolkodó fejet vágott, majd gúnyos mosollyal megint bemutatta Deant a falnak, de ezúttal ott is tartotta.
- Nem egészen. Mert az ostoba filmes példáddal ellentétben én nagyon is igazi vagyok.
Majd, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül, eltűnt. Dean lezuhant a földre, az életben maradott rendőrök pedig, köztük Burke nyomozó, lassan előbújtak.
- Mi volt ez? – kérdezte valamelyikük. Az idősebb Winchester fölöslegesnek tartotta a magyarázkodást, minél kevesebbet tudnak itt, annál jobb, így hát szó nélkül hagyta el az épületet.
Bobby odakint várta az Impalában. Amikor meglátta, hogy ki halad felé, kiszállt ő is az autóból.
- Mi történt? Sam?
Dean figyelmen kívül hagyta a kérdést, kitért barátja útjából, és beült a kocsiba. Bobby értetlenkedve ugyan, de hasonlóan tett. Egy darabig csöndben ültek, Bobby valószínűleg Dean magyarázatát várta, aki egy kis haladékot kért önmagától, hogy feldolgozza az eseményeket.
Lucifer valahogy képes volt átvenni Sam helyét. Hogyan? Jó kérdés. De ami ennél is jobb kérdés volt, az az, hogy hogyan fogják visszaültetni Samet a nyeregbe. Millió és egy kérdés fogalmazódott meg benne, de egyikre sem kapott választ. Cas jutott az eszébe, és hogy mennyire hiányzott neki az az idióta. Ő biztos nem habozna segíteni nekik ebben a dologban sem. De Cas már nem volt köztük, és az ügy nem fog magától megoldódni. Rápillantott öreg barátjára, aki apja helyett apja volt, és egy nagy sóhaj kíséretében elmondta, mi történt odabent.
A másik reakciója előre megjósolható volt. „Ez képtelenség.”
- Lazán a falhoz vágott, Bobby. És még csak hozzám sem ért. Biztos, hogy nem Sam volt az. És nem is egy démon. Ő volt az. Csak lövésem sincs, hogy csinálja.
- Azt mondta, hogy amíg Sam nem tudja megkülönböztetni a valóságot a hallucinációtól, addig áll fenn ez? – Dean bólintott, Bobby pedig megvonta a vállát. – Nos, akkor csak meg kell győznünk őt, hogy ez itt körülötte nagyon is igazi.
- Ó, csak ennyi lenne? – gúnyolódott a másik. – És ötleted is van már, hogyan csináljuk?
- A te testvéred... ha te nem tudod meggyőzni, akkor senki...
Dean beindította az autót, és az eléje táruló látványra fókuszált. Sebességbe kapcsolt, és elindult. Épp ettől a mondattól tartott. De hogyan győzhetné meg Sammy-t arról, hogy mi a valóság, ha még ő sincs vele teljesen tisztában? A világ tele van fájdalommal. Akármerre néz az ember, mindenütt szörnyűségek, tragédiák történnek. A média is ezekről ad tudósítást. Hát ez lenne az? Ez az élet? A Pokol földi megfelelője?
- Nos, ahhoz előbb meg kell találnunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése