Valami furcsa zötykölődés ébresztette fel Samet az álom nélküli alvásból. Lassan felnyitotta a szemét, és homlok ráncolva nézett ki az Impala szélvédőjén. Balra fordult, és bátyja erősen koncentráló arcával találta szembe magát, mely az utat szemlélte, de egy pillanatra találkozott a tekintetük.
- Á, felébredtél, Sammy? – a fiatal Winchester nagyot nyújtózkodott, megropogtatta elbágyadt csontjait. Olyan érzése volt, mintha évek óta csak aludt volna.
- Mi történt?
- Kihoztunk Bobby-val a börtönből. Gyerekjáték volt. – a másik kiváncsian fordult hátra, de a harmadik felük sehol sem volt.
- Na és ő hol van?
- Egy másik ügyön dolgozik, oda tartunk mi is éppen. Úgy tűnik, hogy a Cas testéből kiáradó fekete takony bejutott a vízvezetékekbe, és most az emberekből lakmároznak.
Néhány, hosszú percig csendben ültek, majd Dean ismét megszólalt.
- Hogy van a fejed, egyébként, Sammy? Még mindig ott ül az ördög a hátsó ülésen?
- Most épp nem, de különben... igen.
- Nem gondolod, hogy szükséged lenne valami... segítségre?
- Mi? Egy pszichiáterre? Mit tudna ő kezdeni velem? – kérdezte viccelődve. – Csak teletömnének gyógyszerekkel, Dean. Nem, majd kitalálunk valami mást.
- Rendben, és mégis mire gondolsz? – szemöldök ráncolva nézett rá az öccsére. – Emlékszel, mikor Martin bekattant? Mindenre lövöldözni kezdett...
- Én nem Martin vagyok.
- Lehet, de te is megőrültél.
Ez rosszul esett neki. Ha már a bátyja sem bízik meg benne, akkor ki fog?
- Nem fogsz csak úgy meggyógyulni, Sam. – felelte halkan, mire testvére odakapta a fejét, majd inkább kinézett az ablakon, és belemerült a gondolataiba.
- Akkor mégis, miért viszel engem is? – kérdezte hirtelen.
- Tessék?
- Ha szerinted nem vagyok beszámítható, akkor miért hoztál ki a börtönből? És miért viszel egy ügyet megoldani?
- Ó... szerencsére csak erősítésnek szánunk téged, és annyi lesz a dolgod, hogy a járó kocsiban ülj, hogyha esetleg csúnyán alakul a helyzet, idejében el tudjunk pucolni onnan. – majd az egyik ujját felemelve hozzáteszi. – Csak ne engedd, hogy az ördög elállítsa az ülésemet!
- Ez nem vicces.
- Nem is nevetek. Na, megérkeztünk.
Befordultak a parkolóba, ami egy felújított irodaházhoz tartozott. Néhány autó még ott állt, és pár szobában még égtek a lámpák. Dean kiszállt az Impalából, gyorsan felmérte a terepet, majd bekopogott Sam ablakán, mire a másik is kikecmergett onnan.
- Te velem jössz.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Sam, és a kezében lévő slusszkulcsot a zsebébe dugta.
- Nem, de nincs más választás. Többen vannak, mint gondoltam. Figyelj... – szegezte rá most a mutatóujját. – Ha bementünk, próbáld meg összeszedni magad, világos?
- Persze, hogyne.
- Komolyan mondom. Ha Lucifert képes vagy látni, akkor minden szarságot képzelődhetsz. Sose tudhatod...
- Kösz, hogy így tartod bennem a lelket. – gúnyolódott Sam. Elindultak a hátsó bejárat felé, de Dean továbbra sem tudott leakadni a Lucifer témáról.
- Csak azt mondom, Sammy, hogy nem vagy épp a legjobb formádban...
- Igyekszem, oké?
- Tényleg? – nevetett fel a bátyja, de haladt tovább. – És mégis hogy próbálod? – kinyitotta az ajtót testvérének, aki besétált, majd rögtön utána Dean is követte. – Azt hiszed, hogy ez egy irodaház, nem? – beléptek mindketten, és egy régi, lepukkant raktárban találták magukat. Sam döbbenten fordult hátra. – Bocs, tévedtél.
- Hol vagyunk?
- Ó, és azt hiszed, hogy én Dean vagyok, igaz? – kérdezte vigyorogva, és egy másodperc múlva már Lucifer állt előtte. – Te szegény, naiv kis bolond...
- Tűnj innen! – azzal válaszra sem várva, sarkon fordult, és sietős léptekkel ment beljebb az épületben.
- Az egész világod én irányítom, hát nem érted? – kiáltotta utána a bukott angyal, mire Sam habozás nélkül előrántotta a pisztolyát, és lőtt.
- Hagyj békén! – üvöltötte, de senki nem volt előtte. A levegőt találta el.
- Közeledünk. – szólalt meg ezúttal a háta mögülről. Sam ráirányította a fegyver csövét. – A macska már kibújt a zsákból...
- Pofa be! – rivallt rá, de a másik nem figyelt. Széttárt karokkal folytatta.
- És hamarosan jön a finálé...
- Azt mondtam, kuss legyen! – kiáltotta megint, és egy újabb lövés dördült, de ezúttal sem ért célba.
- Tudod, tehetnél valami hasznosat is azzal a fegyverrel... – most közvetlenül előtte bukkant elő. – Mondjuk, nyomd az állad alá. Tudni akarod az igazat, Sammy? Hogy miért épp a te személyleírásodat adták meg abban a városban? Mert te voltál... Te ölted meg őket...
- Nem.
- Hát nem emlékszel? – kérdezte kedvesen. – Aztán a rendőrségen is... Ki akartál jutni onnan. Te egyedül nem lettél volna rá képes, úgyhogy... besegítettem.
Samnek hirtelen emléktöredékek ugrottak be. Látta maga előtt a tegnap éjszakát. Roger Adams halálát, és a többiekét. Aztán az Örsön... a sok ártatlan, akik mostanra már mind halottak. És persze... Dean fojtogatását. A fejére tapasztotta mindkét kezét, mert hirtelen túl soknak érezte ezt az egészet. Nem, nem lehetett ő... Ez csak valami hülye vicc lehet. A pisztoly még mindig a jobb kezében pihent, és egyszeriben egész csábító gondolatnak tűnt azt tenni, amit az imént javasoltak neki. Várjunk csak... – gondolta, és benyúlt a zsebébe. A kocsikulcs még mindig benne volt, de ahogy kihúzta, rájött, hogy az nem az Impaláé.
- Nem emlékszem, hogy én vezettem volna... – motyogta maga elé üveges tekintettel.
- Nos, ez azért van, mert én voltam. – felelte egyszerűen Lucifer. – Te pedig igazából ott sem voltál. – Sam makacsul rázta a fejét, próbálta meggyőzni magát mindezek ellenkezőjéről. Ő irányítja a saját életét, nem pedig egy hallucináció! – Ez már rég nem igaz, Sammy. Nem tudod elfogadni a valóságot? – lassan az álla alá emelte pisztollyá formált kezét. – Tudod, mit kell tenned, cowboy.
- Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte Bobby kétkedve.
- A legkevésbé sem. – válaszolta Dean, és elkezdte megrajzolni az ördögcsapdát.
Az egyetlen, és legmegbízhatatlanabb opció mellett döntöttek, hogy megtalálják Samet; a démonidézés. Az idősebb Winchester gyorsan megcsinálta a csapdát Bobby pincéjébe, amíg öreg barátja az alapanyagokat keverte össze. Egy fél óra alatt kész is voltak, majd Bobby egy égő gyufát dobott a tálba, és pár másodperc múlva meg is jelent a kívánt személy.
- Ne már! Komolyan? – szólalt meg egy ingerült hang.
Crowley egy üveg whiskey-vel a kezében ácsorgott az ördögcsapda közepén, és dühödten nézett körbe a koszos pincében.
- Ne legyél úgy meglepve. – szólalt meg Bobby karba tett kézzel.
- Most meg mit akartok?
- Bármennyire is fáj kimondanom... – kezdte Dean. – De azt kell mondjam, hogy a segítségedre van szükségünk.
A démon oldalát mostmár furdalta a kíváncsiság. Szemöldökét megemelve várta a részleteket. A másik kettő már meg is bánta, hogy ezt a tervet alkalmazzák, de semmi más nem jutott eszükbe. Egyetlen angyalt sem ismertek már, és Sam nem vitte magával a nyomkövetővel ellátott telefonját, mielőtt eltűnt volna a rendőrségen. Legközelebb rá is rá kell ragasztani egyet. Vagy lenyeletni. Hmm...
- Sam eltűnt. És semmi más nem jutott eszünkbe, mert hidd el, hogy a büdös életbe nem hívtunk volna ide.
- Az öcskös eltűnt? – kérdezte aggódást színlelve Crowley, majd rögtön átváltott cinikussá. – Legközelebb tegyetek rá pórázt. És, ha most megbocsátotok... – várta, hogy valamelyikük kiengedi, de ez nem akart bekövetkezni. A démon nagyot sóhajtott. – Fiúk, választhatjátok a könnyebb... vagy a nehezebb, és egyben halálos utat is. – mosolyogva oldalra nézett, és szinte azonnal morgás hangzott föl, mire Deanék döbbenten néztek a hang irányába. A pokolkutya parancsra várva állt, egy szó, és a két vadászból kutyaeledel lesz. Bobby sietve lekapart a csapdából egy csíkot a cipőjével, Crowley pedig önelégülten sétált ki belőle. Hűséges társa pedig visszatért a Pokolba. – Így már jobb. – levett egy célnak megfelelő poharat az egyik polcról, teletöltötte, és a szájához emelte, mikor Dean újból megszólalt.
- Lucifer valahogy az irányítása alatt tartja.
A démon torkán megakadt az égető alkohol, és rossz csövön folyt le, aminek egy köhögőroham lett a következménye.
- Mi?
- Hallottad. Ha jól emlékszem, neked sem lenne szerencsés, ha Lucifer visszatérne a képbe, úgyhogy jobban tennéd, ha segítenél nekünk megtalálni!
- Nem tudom, miért kaptatok ekkora szerepet az életben, de eddig csak a bajt hoztátok a fejemre... – dörmögte a démon.
- Mi a válaszod? – sürgette a Winchester.
Néhány percnyi hallgatás után Crowley igent mondott a segítségre.
- Remek. Azt javaslom, ha belevonod pár démon haverodat is, akkor a leghűségesebbek legyenek azok. Vagy hagyd ki a történetből Lucifert.
- Kösz, de nem szorulok a tanácsaidra. – vágott vissza a Pokol királya, és már el is tűnt.
- Seggfej. – szólalt meg Bobby.
Tíz perc múlva mindketten odafent várták a fejleményeket. Dean fel-alá járkált, Bobby pedig az íróasztalánál ült, s egy tucat könyvbe temetkezve próbálta lefoglalni magát.
Gyerünk már! – gondolta Dean idegesen. Nagyon remélte, hogy Crowley nem ültette fel őket. Legközelebb mással kell próbálkozniuk, és végső esetre sem bízzák Samet egy démonra. Bár abban is reménykedett, hogy nem lesz következő alkalom.
- Rájöttél már, hogyan fogod meggyőzni Samet a körülötte lévő valóságról?
Dean kikémlelt az ablakon. Semmi mást nem látott, csak a sötétséget. Senki nem volt a környéken. Bár az is igaz, hogy az az átkozott csak elő fog bukkanni, feltéve, ha még ebben az életben megtalálja az öccsét, és hajlandó ezt a tudomásukra hozni.
- Előbb érjen vissza Crowley.
- Szóval fogalmad sincs. – fordította le Bobby érthetően.
- Majd improvizálok.
- Akkor reméljük nagyon jól tudod csinálni. – szólt Crowley a háta mögülről, mire mindketten felé fordultak. – Mert eléggé, hogy is mondjam? Szét van esve a másik feled.
- Hol van?
- Úgy húsz percre innen egy raktárban. Pisztollyal hadonászik, és a levegőt lövöldözi. Biztos vagy benne, hogy oda akarsz menni?
Dean válaszra sem méltatva, felkapta a kulcsait, és kirontott a házból. Az Impala ott várta, ahol délután leparkolt vele. Beszállt egyetlen szerelmébe, és azonnal elindult. Százzal száguldott végig az üres utakon, mit sem törődve a szabályokkal.
- A következő kihajtónál fordulj le balra. – utasította Crowley az anyósülésről. A másik úgy tett, ahogy mondták neki, de a kanyar közben sem lassított a tempón, és az autó majdnem lecsúszott az úttestről. Nagy nehézségek árán sikerült visszaszereznie Deannek az uralmat az autó felett. – Ha továbbra is ilyen nyaktörő sebességgel akarsz vezetni, akkor inkább majd ott megvárlak. Talán odatalálsz segítség nélkül is...
- Hohó, nem mész te sehova! – rivallt rá.
- Akkor mit szólnál hozzá, ha egy darabban érnénk oda?! – vágott vissza a démon felemelt hangon. Dean egy picit felengedett a gázpedálról, úgyhogy egy fokkal lassabban mentek. Rekordidő alatt értek még így is a raktárhoz. A Winchester egy öreg furgon mellett parkolt le, leállította a motort, és kérdően nézett körül.
- Mit keres itt Sam? – a kérdés válasz nélkül maradt, mivel Crowley eltűnt. – A rohadék! – szitkozódott, mikor meglátta az emlegetett személyt az egyik bejáratnál. Dean kiszállt az autóból, és egyenesen odasétált. Bekukkantott az ablakon, és meglátta a testvérét, aki háttal állt a bejáratnak.
- Nos, én elvégeztem a feladatomat. – mondta Crowley, és távozni készült.
- Hé! – szólt utána Dean, mire a démon kíváncsian hátrafordult. – Kösz.
- Ajánlom, hogy sikerüljön a terved, akármi is legyen az! Ha nem, én küldöm őt vissza a Pokolba. – azzal eltűnt, ő pedig belépett az ajtón.
- Sam? Sam! – az illető megfordult, és zavart kifejezéssel nézett hol rá, hogy egy pontra mellette. – Sammy, mit csinálsz? – kérdezte, és megindult öccse felé.
- Nézd csak! – szólalt meg Lucifer Sam mellett. – Egy újabb én. – és ismét Dean képével vigyorgott rá. Sam az újonnan érkezettre szegezte a pisztolyt, mire testvére magasba emelt kézzel megtorpant.
- Hohó! Mi bajod van?!
- Azt hittem, hogy veled jöttem ide, Dean.
- Oké. Hát... most már itt vagyok. Ereszd le a pisztolyt.
- Nem! Én... – Luciferre nézett, majd vissza a testvérére. – Nem tudhatom biztosra. Érted?
- Akkor kis lépésekben kezdünk...
- Még arra sem emlékszem, hogy én vezettem volna ide... – folytatta zavartan.
- Mivel, mint már említettem, én vezettem ide. – felelte a bukott angyal egyszerűen, mire Sam felé irányította a fegyvert, és egyből el is sütötte azt. Nem lepődött meg, hogy az ördögnek semmi baja nem származott a lövéstől. – Megmondtam, hogy hogyan tehetsz valami hasznosat is azzal ott a kezedben...
- Sam! Ehhez a beszélgetéshez nem kell töltött fegyver.
A fiatalabb testvér mélyeket lélegzett, igyekezett összerakni a képeket, amiket az agya küld neki, de továbbra sem volt biztos benne, hogy ez előtte a színtiszta valóság-e. Hol a bátyjára, hol Luciferre kapta a tekintetét, de ettől sem lett sokkal okosabb. Egy leheletnyit lejjebb engedte a pisztolyt, de továbbra is kész kavalkád volt a fejében.
- Nézz rám! – kérte a bátyja, Sam azonban összezavarodva meredt maga elé. – Nem tudod, mi a valóság? Én is megjártam a Poklot. Tudok egy, s mást a kínzásról is... Eleget ahhoz, hogy tudjam, más érzés... mint a sima fájdalom, ami a hétköznapi szarságok közben ér minket.
- És honnan tudod ezt biztosra? – kérdezte elgyötörten a másik. Dean felé nyújtotta az egyik kezét.
- Mutasd a kezedet! Azt, amelyik megsérült. Hadd nézzem!
Sam már épp oda akarta nyújtani, mikor Lucifer megszólalt mögüle.
- Kiköpött Teréz Anya...
A fiatal Winchesterben elpattant valami, előrelendült, készen arra, hogy rávesse magát a hallucinációra. Az volt az elképzelése, ha már a férfi azt állítja, hogy ő igazi, akkor az ütéseket is épp oly valódinak fogja érezni. Ökölbe szorított kezét felemelte, készen arra, hogy egy hatalmasat behúzzon neki, mikor Dean váratlanul megragadta a másik karját.
- Sam, ezzel nem segítesz magadon! Fejezd be!
Nem figyelt már többé. A támadás célpontja is megváltozott. A készenlétben lévő csuklójával irányt változtatott, és az ő álla alá bokszolt, amitől Dean fogai úgy összekoccantak, mintha angyalok kórusa fakadt volna dalra, és az agya majdnem körbefordult a koponyájában. Egy pillanatra elkábult, de sikerült viszonoznia a támadást, és akkorát ütött az öklével a másik homlokára, hogy Sam egy percre harcképtelenné válva zuhant a földre.
Amikor padlót ért, megragadta testvére bokáját, és ahogy csak bírta, elkezdte csavarni az egyik irányba. Dean felordított fájdalmában, és arccal a földre fordult, Sam pedig a bátyjára hátára vetette magát. Erősen egymásba kapaszkodtak, alkarjuk és bicepszük megfeszült, miközben forogva gurultak, és végül a fal mellett kötöttek ki. Ezt sürgősen abba kell hagynunk. – döntötte el magában az idősebbik.
Dean kihasználta az alkalmat, hogy az öccse fölé kerekedett, megragadta a bekötözött kezét, és erősen tartotta. Sam rászegezte a tekintetét.
- Ez valódi. Nem egy éve, nem a Pokolban, most! Ott voltam veled, amikor megvágtad, én varrtam össze! Nézd! – fogást váltott rajta, mostmár minden erejével a sebet vette célba, és erősen belevájt a körmével. Az érzés olyan volt, mint egy darázscsípés ezerszeresre felnagyítva. Sam ösztönösen próbálta elrántani a csuklóját, míg a másik kezével ütést akart mérni testvérére, de az könnyedén elkapta a másik karját is. Ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy a fájdalmon túl, Lucifer alakja is megbomlani látszott. Egy pillanatra eltűnt a láthatárról.
- Ennél több fájdalomban is volt már részed. De erre magadtól is emlékszel, nem?
- Más érzés, ugye? – kérdezte összeszorított foggal Dean, továbbra is a másik fölé tornyosulva. Sam elképedve nézett bátyja válla fölött a bukott angyalra, majd újra a tenyerére. – És ahhoz képest, amit az agyat vetít ki, én is más vagyok, látod?
A fiatalabb Winchester elrántotta a kezét és érdeklődve nézett le rá.
- Igen, azt hiszem. – erre a mondatra Dean lemászott róla, és őt is talpra segítette.
- Biztos vagy benne, haver? - kérdezte cinikusan Lucifer. Sam ingerülten pillantott rá.
- Sam? Sam...
Elég ebből! – gondolta, és teljes erővel vájt bele a sebbe, amíg a vére is kiserkent. De ekkor sem állt le. A fájdalom, amely átjárta a testét, valóban más volt, sokkal intenzívebb, elevenebb. Valódi. És amint erre rájött, Lucifer arca összerándult, és újból semmivé lett, azonban csak egy pillanatig tartott, mert egyből visszaszerezte a testét, és váltig állította, hogy ennek semmi jelentősége sincs. Sam azonban másképp látta már a helyzetet.
- Hé, a testvéred vagyok, oké? – kezdte el megint Dean és maga felé fordította öccsét. – Én vagyok az egyedüli ezen a bolygón, aki szétrúghatja a seggedet, világos?! – Sam megint rászögezte a szemeit. – Kiszabadultál. Kihoztunk onnan, Sammy.
- Sammy... – az ördög megint rá akart zendíteni, de Sam gyorsabban cselekedett, és az eddiginél is nagyobb fájdalmat okozott önmagának. Lucifer a mondata közepén köddé vált, és ezúttal nem is tért vissza.
- Higgy benne! Higgy bennem, oké? Felőlem folytathatjuk a verekedést, de hinned kell bennem, érted? Erre építs mindent! Világos?
Verejték folyt végig a másik homlokán, és érezte, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj, de most abban az értelemben, hogy menten képes lett volna elájulni. Dean tartotta benne a lelket, ahogy mindig is tette.
- Igen, értem. – felelte egy fokkal nyugodtabban. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt a zihálástól, mintha épp lefutotta volna a maratont, és épp oly fáradtság is kezdett eluralkodni rajta.
Testvére arca ellazult, a feszültség kezdett elpárologni róla.
- Eltűnt. – mondta Sam alig hallhatóan, amikor a lábai feladták a szolgálatot, és testvére karjai közé zuhant.
- Kis lépések... – motyogta Dean, s újból lejátszódott benne az iménti verekedés. Magához ölelte egyetlen testvérét, aki előtt kezdett elsötétülni minden, de egy pillanatra még viszonozta az ölelést, aztán lassan kezdtek felengedni az izmai, amivel idősebb testvére nem tudott mit kezdeni, és mindketten térdre rogyva kötöttek ki. – Figyelj, Sammy... Mielőtt elaludnál itt nekem... próbáld meg elvonszolni magad az autóig... Nem szeretném itt tölteni az éjszakát, oké?
- Rend...ben... – dünnyögte Sam, de a testrészei nem engedelmeskedtek neki. Mostmár a padlón volt kiterülve, és Dean volt az egyedüli, akiben még elég lélekjelenlét volt... de kevés erő. A falnak dőlve ült, és hallgatta Sam halk szuszogását. Megnyugtató érzés volt, mire Dean is behunyta a szemeit. Alig tudta elhinni, hogy sikerült. Persze, biztos volt benne, hogy az öccsének továbbra is nagy erőfeszítésbe fog kerülni fenntartani ezt az állapotot, de a legrosszabbon már túl vannak. Nem tudta, mennyi ideig feküdtek ott, és arra sem emlékezett, hogy mikor dőlt ki ő is. Eleinte a léptek zaját sem hallotta, csak amikor már közelebbről érkeztek. Felnyitotta a szemét, de a hirtelen jövő fény egy pillanatra elvakította. Újra próbálkozott, ezúttal hunyorogva nézett le először a két pár fekete cipőre, majd lassan feljebb emelte a tekintetét, a hosszú ballonkabátra, az alatta lévő öltönyre, míg végül megállapodott egy ismerős arcon. A tengerkék szem a megszokott módon vizslatta a másikat, még egy halvány mosoly is megjelent az arcán.
Dean köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől.
- Cas...?
- Áú, ez még viccnek is rossz. – szólalt meg, de a hang nem az angyalhoz tartozott, sokkal inkább... – Ne sértegessél! – mondta az enyhén borostás démon és szemöldök ráncolva nézett le a két Winchesterre.
- Crowley... – dörmögte Dean.
- Az egyedüli. Kezdem unni, hogy azt hiszitek, a csicskásotok vagyok. – mondta, majd lehajolt a két férfihoz. Dean egy tenyér érintését érezte a vállán, majd, mintha hullámvasútra ült volna, a molekulái különváltak, és szélsebességgel haladtak Bobby házához, ahol újra összeolvadtak, és az ottani padlón találta magát. – Tessék, meghoztam őket.
- Mi van velük? – hallotta meg Bobby hangját. A fáradtság megint kezdett úrrá lenni rajta.
- Alszanak, Sherlock. Tehetek esetleg még valamit? – kérdezte cinikusan Crowley. – Ma már úgy is tele vagyok a szívességekkel.
- Akkor mondjuk segíthetnél felemelni őket, és az ágyra rakni.
- Ó, az Isten szerelmére. – a démon csettintett egyet, mire mindketten a levegőbe emelkedtek, és egy-egy kanapén kötöttek ki. – További szép estét. – azzal el is tűnt. Dean nem bírta tovább ébren tartani magát, ő is átadta magát az álmainak, és azzal a nyugodt gondolattal aludt el, hogy mellette Sam, napok óta először alszik rémálmok, és hallucinációk nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése