Dance with the Devil 2.

Na, meghoztam a 2. fejezetet:) Mindenki megnyugodhat, ebben a részben minimálisra csökkentettem a mi Matt-ünk szerepét, de 2 teljes másodpercig ő lesz a hős:) Enjoy!

 

Locked up

   - Miért is a mi kaptuk a piszkos munkát? – kérdezte Damon, miközben a három párnát a kezében egyensúlyozva próbált kiballagni a szűk járaton. Elena a fejét csóválva nézte a jelenetet.
   - Damon, ez így nem fog menni, ugye tudod?
   - Már hogyne menne? – a vámpír hátrafordult, és rávillantotta 250 Wattos mosolyát, majd visszafordult, és újból megpróbálta kigyömöszölni a matracokat.
   - Túl szűk. A párnák meg túl vastagok. Külön próbáld meg, ahogy be is hoztuk.
   - Drágám, számomra nem létezik olyan, hogy túl szűk. Mindjárt megoldom. – a helyzet azonban továbbra is kilátástalan volt. A férfi végül feladta, ledobott két párnát, és az egyikkel a kezei közt sikerült kikecmeregnie a kriptából. Elena felkuncogott, mire a vámpír felemelt mutatóujjal megfordult. – Meg se szólalj.
   Bedobta a lány autójának csomagtartójába, majd visszament. Már távolról lehetett hallani a másik nevetésének dallamát, ami Damon ajkaira is mosolyt csalt, de mielőtt szemtől szembe került volna Elenával, komoly kifejezést öltött magára.
   - Szóval maga szerint ez vicces, Ms. Gilbert? – közelebb lépett hozzá, és kezével játékosan belecsípett a lány csípőjébe.
   - De még mennyire, Mr. Salvatore!
   - Na megállj. – Elena nevetve felsikoltott, mikor Damon rávetette magát, de a férfi rendkívüli reflexeinek köszönhetően nem a kemény kövön landoltak, hanem a maradék két párnán. A vámpír teljes súlyával a lányon feküdt, s egy hajtincset tűzött a füle mögé. A hasonmás abbahagyta a nevetést, de továbbra is mosolyogva nézte a másiknak hol az azúrkék szemét, hol érzéki ajkait. Damon figyelmét nem kerülték el ezek az apróságot, s lassan közelebb hajolt Elenához, aki nem avatkozott közbe.
   A férfi úgy érezte magát, mint egy ötéves gyerek, aki életében először jár a csokigyárban. Vagy mondjuk egy ember, aki megnyerte a lottót. Álmodom?
   Az ajkaik már majdnem összeértek, mikor Ric a kripta bejáratából kiáltott nekik, Damon pedig morogva szállt le róla. Ez az ő szerencséje...
   - Itt vagytok?
   - Igen. – szólt vissza Elena, majd még egyszer megszorította a vámpír erős bicepszét, mielőtt ment volna a hang irányába. A férfi felkapott még egy párnát, és azt is kivitte az alagúton keresztül. Félúton beleütközött a személybe, aki durván félbeszakított egy fontos dolgot. Mogorván odaköszönt neki, és gyorsan kiment a friss levegőre.
   - Valami rosszat tettem? – hallotta odabentről legjobb barátja kérdését. Szinte látta maga előtt, ahogy Elena abba az irányba néz, ahonnan nemrég távozott.
   - Ki fogja heverni.
   - Összepakoltatok?
   A lány szólásra nyitotta a száját, de Damon megelőzte, aki már közvetlen mögötte állt.
   - Még bent van az egyik matrac. Mit szólnál, ha azt te hoznád ki?
   - Nyilvánvaló, hogy azért vagy berágva, mert nem kettesben vagy Elenával, de ez eggyel több ok arra, hogy maradjak.
   - Túlléped a tanári munkakörödet.
   - Damon, Ric már rég több, mint egy töritanár...
   - Tökmindegy. – azzal sarkon fordult, és kiment a kriptából, magukra hagyva a két megilletődött embert. Alaric Elenára nézett, aki rövid szünet után vállat vont, és segített kicipelni az utolsó párnát is. Kivitték az autóhoz, de Damonnak addigra hűlt helyét találták.
   - Hova a fenébe tűnhetett?
   - Ha engem kérdezel, a Grill’s-ben lesz egy pohár whiskey felé görnyedve. – felelte Ric, miközben betuszkolták a matracot a csomagtartóba a többihez. – Mi van köztetek?
   -  Mire gondolsz?
   Barátja sokat mondó kifejezéssel nézett a lányra.
   - Szerinted mégis mire? Megcsókolt, igaz?
   - Nem. – Alaric továbbra is furcsán bámulta, mire Elena megismételte. – Közbejött valami.
   - Én. – a másik csak bólintott, mire Ric hangosan kifújta a levegőt. – Biztos vagy abban, amit csinálsz?
   Most a hasonmáson volt a sor, hogy lemondóan sóhajtson egyet. – A legkevésbé sem.
   Damon, miután megunta Ric társaságát, a Grill’sbe ment kiengedni a gőzt, pár kupica alkohol társaságában. Nem tudta elhinni, hogy egy hajszál válassza el attól a csóktól. Megcsörrent a telefonja, mire elfojtott magában a káromkodást. A kijelzőre meredt, majd kíváncsian beleszólt.
   - Liz?
   - Szükség van a segítségedre. – tért egyenesen a tárgyra a nő.
   - Remek. Húsz perc múlva legyél a bárban, és megbeszéljük.
   Az említett idő letelte után Forbes serif megjelent a Grill’s-ben. Damont a pultnál találta, aki már a harmadik kört fogyasztotta. Liz helyet foglalt mellette.
   - Mit óhajtasz, Liz?
   A serif körbenézett a helyiségben, majd halkan megszólalt.
   - Ellepték a várost a vámpírok. Ne mondd, hogy nem tudtál róla.
   - Nem vámpírok, hibridek.
   - Mik?
   - Félig vámpírok, félig vérfarkasok. Kedves népség.
   - Hogyne. Megtizedelik a város lakosságát! – felelte emelt hangon a másik. Damon dühösen nézett fel rá.
   - Sajnálom, ha sikerült volna a tervünk, akkor már egy sem lenne. Nehogy azt hidd, hogy nekünk ez olyan előnyös felállás!
   Pár percnyi csönd telepedett közéjük, mialatt a vámpír elfogyasztotta a negyedik pohár whiskey-jét is. Az üveg hangos csattanással koppant a pulton.
   - Hogy tetszett Caroline-nak a meglepetés? – törte meg a csendet végül a férfi.
   - Nem tudom. Nem jött még haza.
   - Ó... hát igen, a szőkeséggel tegnap eléggé forrt köztük a levegő...
   - És ha már itt tartunk... – mintegy végszóra belépett Elena Alaric társaságában. Tekintetük azonnal találkozott, de a lány szinte rögtön le is vette róla a szemét, mire Damon összehúzott szemöldökkel meredt rá barátjára. Kösz szépen, Ric. Jófej vagy.
   A férfi mosolyogva vállat vont, majd leült a közvetlenül mellette lévő helyre, hogy Elena véletlenül se foglalhassa el, aki így a tanár mellé kényszerült helyet foglalni. Damon Ric fejét figyelmen kívül hagyva nézett rá a hasonmásra. Az arcán még mindig enyhe mosoly látszott, a szeme is kissé csillogott, és nyom sem volt a félelemnek, és aggódásnak rajta, ami egy ideje már minden napját végigkísérte. Ott, abban a pillanatban tényleg nyugodt, és boldog volt. A fekete felhők már biztos gyülekeztek a fejük felett, de addig is ki fogja élvezni a látványt, amíg derűs az égbolt. Elena észrevette, hogy a vámpír folyamatosan őt szuggerálja, mire Damon feltűnően elkapta a tekintetét.
   - Ez meg mi volt? – kérdezte nevetgélve. A férfi a fejét csóválta. – Ne nézz hülyének, ugyanígy néztél Car buliján. Mindig így nézel, ha akarsz valamit. Vagy csak szimplán levetkőztetsz a tekinteteddel?
   Damon felnevetett.
   - Ó, ha tudnád milyen mocskos fantáziám van e téren...
   - Sziasztok! – lépett oda hozzájuk Matt. Mindenki sokatmondóan nézett fel rá, még Mrs. Forbes is.
   - Matt! – éljenzett fel Damon, és erősen hátraveregette a fiút, akinek majdnem összetörtek a csontjai a vámpír erejétől. – A nap hőse!
   - Gratulálok, Matt! – mondta Elena is, szélesen mosolyogva.
   - Örülök nektek. Komolyan. – szólt Liz, és gyengéden a vállára tette az egyik kezét. Az emlegetett, üdvözölt, ünnepelt fiú értetlenül nézte az őt körülvevő embereket.
   - Ti meg miről beszéltek?
   - Ne szerénykedj, Matty fiú. Jól szórakoztál az este, mi? Te mázlista. – felelte szemöldökét húzogatva Damon.
   - Kivel?
   - Hát Caroline-nal! – Forbes serif hangja kezdett megtörni. A magabiztosság már nem hallatszott ki belőle. – Veled ment haza, nem?
   - Igen, hazavittem. De nem hozzám. Kiraktam a házuk előtt.
   Síri csönd telepedett közéjük. Damon Elenára pillantott, aki aggodalommal sugárzó arccal nézett vissza rá. A fekete felhők elérték őket.
   - Akkor hol van?
   S, mint egy végszóra, egy hatalmas villám csapott az egyik villanyvezetékbe, és borította sötétbe a környéket.

   Két hang. Két férfi beszél a közelben. Hol vagyok? – ezek voltak Caroline első gondolatai, mikor magához tért. A biztonság kedvéért nem nyitotta fel a szemét, megpróbált a többi érzékszervére hagyatkozni. Az egyik Klaus volt. Jeges bizsergés haladt végig a testén, amint erre rájött. Az éjszaka eseményei lassanként beszivárogtak az elméjébe, és kitöltötték a fekete teret. A hibrid megtámadta a házuk előtt, és valószínűleg elvitte magával. Egy ismeretlen ágyon feküdt, de nem hasonlított a tv-ben látott börtöncellákhoz. A lány észrevétlenül végigsimított továbbra is csukott szemmel a szatén lepedőn, melyen feküdt. Nos, ez biztos, hogy nem az övé volt.
   A következő kérdés, ami felvetődött benne, hogy vajon mit kereshet ezen a helyen? Mi lehet Klaus célja azzal, hogy őt idehozta? Ezek voltak azok a kérdések, melyekre önmagától egészen biztosan nem fog tudni válaszolni.
   Mostmár a beszélgetésre figyelt. Erősen koncentrált, de így is nehezére esett mindenre odafigyelni. Valószínűleg előzőleg elkábították valamivel, esetleg még verbénával is teletömték. Nagyszerű...
   - Senki nem tudhat róla, világos? – kérdezte Klaus fojtott hangon. A csatlósa hasonló módon válaszolt.
   - Igen, uram.
   Miről nem tudhat senki? Toporzékolni lett volna kedve, amiért lemaradt a beszélgetés elejéről. Csak arra tudott gondolni, hogy ki kell jutnia innen, de minél előbb. Olyan düh lett úrrá rajta, hogy majdnem felnyitotta a szemeit is. Szerencsére idejében kapcsolt, és nem tette meg. Hátha beszélnek még valamiről, ami még hasznos lehet. Újból fülelni kezdett... de síri csend honolt a szobában. Aztán a következő dolog, amit hallott, az egy ajtó nyitódása, majd záródása volt.
   - Tudom, hogy ébren vagy. – suttogta Klaus közvetlen a szöszi vámpír fülébe, mire az ijedtében felsikoltott és azonnal felpattantak a szemei. A hibrid jót nevetett a másik reakcióján, Caroline pedig próbált a lehető legtávolabbra elhúzódni tőle. Gyorsan körbepillantott, de csak ők ketten voltak a... nos, egy királyi lakosztály kisebbik változatában. A hatalmas ággyal szemben egy plazma tv volt, a fejük fölött lógó lámpa pedig minimum annyit érhetett, mint Caroline-ék egész háza. És ezzel még nem értek véget a szoba meglepetései.
   Ráemelte a tekintetét a férfira, aki igézően nézett vissza rá. Megpróbálta elfordítani a fejét, de a kék szempár fogva tartotta az övét.
   - Kezdjük az elején: addig nem léphetsz át azon a küszöbön, - s a szoba egyik pontján lévő ajtóra mutatott. – Amíg nem mondom másképp. Érthető voltam?
   A lány tehetetlenül bólintott, legbelül azonban sikítani lett volna kedve. Valószínűleg ez volt a legrosszabb dolog, amit tehetett, de nem tudott nemet mondani a hibrid követelésére. Damonnal ellentétben az ő napi étrendjébe nem tartozott bele egy pohárka verbéna. És itt lőtte ki annak a lehetőségét, hogy esetleg lett volna a szervezetében. Vagy ez, vagy Klausra nem vonatkoznak a természet törvényei.
   - Mit akarsz tőlem?
   A gonosz vigyor most sem maradt el a férfitól, s a szeme is éppoly gonoszul csillant meg az ablakból beszűrődő fényben. Felállt, és távolodni kezdett a sarokban gubbasztó Caroline-tól, de a tekintetével továbbra is magához láncolva tartotta.
   - Tőled? Semmit. Te csak a biztosíték vagy a tervem sikeréhez.
   - Vagyis...? – Klaus röviden felnevetett.
   - Te aztán merész vagy... de a merészség egy ponton már őrültség. Tekintve, hogy a mi drága Elenánk barátnője vagy, nem sokat fognak habozni, hogy segítsenek nekem.
   - Segítsenek, mi? – kérdezte gúnyosan. – Ugyan miben?
   - Megtalálni Stefant. – Caroline szemei tágra nyíltak. – A barátaidnak két lehetősége van: vagy segítenek, és akkor különösebb kár nem történik senkiben, vagy nemet mondanak, de akkor egyesével fogom őket levadászni. – lusta mosolyt vetett a szöszire. – És, drágám, annak a mészárlásnak te leszel az első áldozata. Mindemellett így talán Tyler jobb belátásra tér.
   A lány felkapta a fejét, majd fel is kelt a földről, és minden bátorságát összeszedve közelített a másik felé. Erőt merített abból, hogy jelen pillanatban élve – vagy akármit is jelent ez a vámpíroknál – van rá szüksége, és valószínűleg már rég halott lenne, ha ez nem így lenne.
   - Mi van Tylerrel?
   - Semmi. – azzal megint közelebb lépett hozzá, és újból magán érezte az igézés ellenállhatatlan varázsát. – Most fordítsuk meg a beszélgetés menetét. Én kérdezek ezentúl. Áruld el, hogy hol van a húgom!
   Caroline előtt lepergett a múlt hét, amikor Elenáék beavatták a szalagavatón történtekbe. Magában átkozta a pillanatot, valamint, hogy a szája megállíthatatlanul kotyogta ki a választ.
   - Damonék pincéjében. Elena a szalagavató előtt szúrta le Mikael tőrével.
   - Köszönöm. Most pedig, ha megbocsátasz... – egy időre eltűnt a tiltott kijárat mögött, ami egy lépcsőházba vezetett. Feltételezhetően hamarosan vissza fog térni, Caroline viszont addig is fellélegezhetett. Tudta, hogy nem tehetett semmit, mégis bűnösnek érezte magát amiatt, hogy kiadta Rebekah tartózkodási helyét, valamint, hogy ki érte a felelős. Kíváncsian nézett körbe a hatalmas lakosztályban. Kikémlelt az ablakon. Ez nem Mystic Fall’s. – futott át az agyán, ahogy a kinti környezetet csodálta elképedve. Hol a fenében van?
   Halk kopogás hangzott fel, mire a szöszi a szemöldökét megemelve nézett az ajtó irányába. Klaus nem kopogna, ebben biztos volt. És valóban, egy emberi nő lépett be a szobába, két kezén egy megrakott tálcát egyensúlyozott, de kedvesen mosolygott a vele szemben álló vámpírra. A haja laza kontyba volt kötve, amitől tökéletes rálátás nyílt a nyaki ütőerére. Caroline rájött, hogy előző nap óta nem evett, mire azon nyomban bizseregni kezdett a két szemfoga.
   - Á, jó napot! Mr. Klaus mondta, hogy hozzak fel valami ételt, ha esetleg megéhezne, Ms. Caroline.
   - Tudja a nevem?
   - Mr. Klaus mindent elmondott, amit feltétlen szükségesnek tartott. – késlekedés nélkül az öltözőasztalhoz ment, és lerakta a tálcát, amikor a házigazda is megjelent, lazán az ajtófélfának támaszkodva.
   - És ha az emberi étel esetleg nem elegendő... – fejével a nőre bökött, mire harag lett úrrá a másikon. – Még mindig ott van az ember.
   - Nem fogom megölni. – jelentette ki, mire a hibrid vállat vont.
   - Ahogy gondolod, de előbb-utóbb vérre lesz szükséged. – hirtelen ráemelte azt a fagyos, kék szempárt. – És mást nem fogsz találni.
   Caroline állta a férfi tekintetét. Nem állt szándékában bárkinek is kiontani a vérét azért, hogy ő tovább élhessen. Ha Klaus úgy dönt, hogy nem ad neki más forrásból... akkor nem fog inni.
   - Ez az éhségsztrájk nem fog működni, ugye tudod?
   - Minnél hamarabb kidőlök, annál kevesebb ideig kell látnom a képedet. – vágott vissza. A másik nevetni kezdett.
   - Ó, az ostoba emberi érzések. Gyűlölet, szeretet, bűntudat, és a társaik...
   - Ezek azok, amelyek megkülönböztetnek minket egymástól! Veled ellentétben én képes vagyok mindegyik érzésre. És viszonozzák is, de nemcsak a gyűlöletet. – szemöldökét magasba emelte, s karba tett kézzel nézett szembe Klausszal. – Gondolom nem nagyon mondhatod el magadról, hogy szeretnek téged.
   Várta, hogy a férfi arcán érzelmek sokasága rohanjon át, esetleg elboruljon az agya, ő pedig koporsóban kössön ki, de amit látott, az csak egy sötét árnyék volt, és az is csak egy pillanatig tartott.
   - Nos, reménykedj, hogy a barátaidnak tényleg ilyen fontos legyél. – már mozdult, hogy elmenjen, de még egy mondat erejéig maradt. – Ha esetleg meggondolnád magad, nyugodtan szolgáld ki magad. – most a nőre pillantott. – Háromcsillagos a kicsike.
   Caroline undorodóan fintorogni kezdett.
   - Hánynom kell tőled.
   - Az csak energiapocséklás. – azzal eltűnt az ajtó mögött. A szöszi vámpír pedig kettesben maradt kusza gondolataival, és a neki szánt élő vérbankkal.
   Mi legyen a következő lépés?