Dance with the Devil 3.

Éééés megérkezett a 3. fejezet :) Nem hittem volna, hogy ilyen izgalmas lesz ezt a két karaktert írni, és mégis :) Remélem ti is annak fogjátok találni a kialakuló "kapcsolatukat", valamint, hogy ez a rész is elnyeri tetszéseteket! Köszönöm az eddigi biztató visszajelzéseket, nagyon jól esnek! Enjoy!! 

A twist in my life

   A mennydörgés fülsüketítő volt, egyes vendégek fel is sikoltottak. A környék sötétségbe borult, mintha a természet is megérezte volna, hogy változás következik. És ez nem feltétlenül jelentett jót senki számára. Nem sokkal a villámcsapás után érkezett meg a vihar is, ami nagy felfordulást eredményezett a bárban. Sokan megpróbáltak kiszaladni, de Forbes seriff átvette az irányítást.

   - Mindenki maradjon a helyén!

   - Mi történik? – kérdezték egyszerre többen is. Amíg Liz a tömeggel volt elfoglalva, Damonék Caroline tartózkodási helyéről beszéltek.

   - Gondoljátok, hogy Klaus elrabolta? – találgatott Matt. Elena vészjóslón bólintott. – Ennek semmi értelme. Miért kellene neki Car?

   - Hogy sakkban tartson. Tudja, hogy minden tőlünk telhetőt megtennénk, hogy kiszabadítsuk.

   - Tudtam, hogy a kis szöszi egyszer még a vesztünket fogja okozni. – felelte fejcsóválva Damon, Elena viszont figyelmeztetőleg a vállába ütött.

   - Ne mondj ilyet! Caroline a barátunk!

   - Sajnálom. – mondta a vámpír. Mrs. Forbes hamarosan visszatért hozzájuk egy égő gyertyával. Nem volt egyedi az eset, többen tettek hasonlóan, volt aki elemlámpával világított körbe a Grill’sben.

   Elenánál jobban talán Liz arcán látszott az aggódás a lánya iránt. Damon egy pillanatnyi habozás után magához ölelte a nőt, aki fejét a férfi vállára hajtotta.

   - Meg fogjuk találni.

   - Ha még nem halt meg...

   - Shh... Életben van. Klausnak semmi haszna nem származna belőle, ha megölné. Bizonyára hamarosan hallunk felőle. Addig viszont nem tudunk mit csinálni...

   Átnézett a serif válla fölött Elenára, akinek egy könnycsepp csillant meg a szemében, majd gördült le tökéletes arca vonalán. Kedve lett volna az öccse szívébe szúrni egy karót, amiért meghiúsította a tervüket, és ami miatt a hibrid még mindig életben volt, és kereste a legfájdalmasabb pontokat rajtuk. Nos, ezúttal nem fogja hagyni, hogy bárkinek is bántódása essék; még ha ez az ő életébe fog is kerülni. Kibontakozott az ölelésből, és nyugtatólag a másik szemeibe nézett. Liz bólintott, majd odébb állt.

   Damon a szakadó esőt bámulta, s közben megállás nélkül kattogott az agya. Egy kéz nehezedett a vállára, mire megfordult, és a hasonmás mogyoróbarna szempárjával találkozott a tekintete.

   - Elfelejtettem idáig megkérdezni: hogy vagy?

   Cinikus mosollyal válaszolt.

   - Ismersz. Remekül vagyok. Hogy lennék?

   - Pontosan ezért nem hiszem el ezt. – a lány tekintete lejjebb ereszkedett a vámpír szájára, miközben a kezével már a mellkasát érintette.

   - Van valami különösebb oka is, hogy így taperolsz, és stírölöd a számat, vagy ez csak a szokásos? Nézz lejjebb is... vetkőztess le a szemeddel! – folytatta kihívóan, mire Elena halkan felkuncogott, és beharapta az alsó ajkát.

   - Szeretem, amikor így nézel. – bökte ki a lány, amit már oly régóta tartott vissza. Damon azt hitte, rosszul hall. Legjobb barátja, vagy sem, ha Ric ez alkalommal is keresztbe tesz neki, kitöri a nyakát.

   - Örülök neki, mert mindig így nézlek. – egyre közelebb hajoltak egymáshoz, a levegő forrt közöttük. A férfi egyik kezével gyengéden végigsimított a lány arcán, mire az behunyta a szemeit.

   - Milyen romantikus. – szólalt meg mögöttük egy ismert akcentus, és tette tönkre az egész pillanatot. Elena megpördült, és az egyik asztalnak támaszkodó Klausszal nézett farkasszemet.

   - Klaus.

   A hibrid kedves mosolyt varázsolt az arcára.

   - Sajnálom, ha félbeszakítottam valamit.

   Damon nem késlekedett, és azonnal a hasonmás előtt termett, amitől még nagyobb lett az újonnan érkezett vigyora.

   - Hol van Caroline?

   A másik ellökte magát az asztaltól, és közelebb lépett a turbékoló pároshoz.

   - Nem kell miatta aggódni.

   - Hol. Van? – ismételte meg a kérdést Damon, ezúttal ellenkezést nem tűrően. Klaus válasz helyett ököllel a vámpír álla alá ütött, ami rögtön az adott irányba fordította a fejét. Vér öntötte el az ajkait, amit a padlóra köpött.

   - Ha megteszitek, amire kérlek titeket, mindannyian élhetitek tovább az életeteket, ahogy akarjátok. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kis szőkét is viszont láthatjátok. Ezt akár veheted ígéretnek is. – mondta Elenának.

   - És mi lenne az?

   - Nos, először is, elmondhatnátok, hol találom Stefant. – közvetlenül a hasonmás elé lépett, de Damon megint kettőjük közé lépett.

   - Stefan abban a minutumban lelépett, hogy megmentette a seggedet.

   - Nos, ez sajnálatos. – szikrákat szóró szeme a férfiébe fúródott. – Az öcséd lopott tőlem. Meg kell őt találni, hogy visszavegyen, ami az enyém.

   - Ez nem a mi problémánknak tűnik, hanem a tiédnek. – szólt közbe Elena, mire a hibrid összehúzott szemmel indult meg felé, csak Damon kinyújtott karja állította meg, ami persze újfent mosolyt csalt egy pillanatra Klaus arcára, majd komolyra fordítva a szót hozzátette.

   - Ezért is tettem néhány lépést, hogy a ti gondotok is legyen, kedvesem... – nem is kellett bővebben kifejtenie, mindannyian rájöttek, hogy Caroline-ra gondolt ezzel a kijelentéssel.

   Stefan, mi az ördögöt műveltél? – gondolta a bátyja szitkozódva. A hibrid a bájos kis mondatát követően hátrébb lépett, és a többiekre is vetett egy-egy pillantást.

   - Esetleg akarsz még valamit? – kérdezte Damon, nem épp a legkedvesebb modorában.

   - Úgy tűnik, hogy a húgom eltűnt... nem tudtok esetleg valamit róla?

   - Sajnos nem.

   - Tudom, hogy hazudsz. – mondta gonosz mosollyal.

   - Valóban?

   - Javíts ki, ha tévedek... Ez esetben gondolom nem bánod, ha körbenézek a pincétekben...

   A vámpír elfojtott magában egy káromkodást. Caroline elmondta! Tudta, hogy a szöszire még véletlenül sem lehet titkokat bízni, mert a legelső hibridnek, aki megigézi, kikotyogja. Jó, lehet, hogy nem tehetett róla, mégsem hiányzott nekik még ez is. Nem elég, hogy meg kell keresniük Stefant, hogy egy baráti csevely kíséretében visszaszerezze Klaus, amit ellopott tőle, de mostmár Elenát is napi huszonnégy órás megfigyelés alatt kell tartania, arról nem is beszélve, hogy a házat sem hagyhatja el, mert még a végén Rebekah megöli.

   Mégsem volt mit tenniük, Elenával megmutatták neki testvére testét. Klaus elhűlve meredt a koszban fekvő lányra. Damon az emeleten várakozott, de ez nem gátolta meg abban, hogy hallja, mi zajlik odalent.

   - Szegény kishúgom. Egy percre sem hagyhatom magára.

   - Tudnod kell, hogy én voltam, aki leszúrta a késsel... vagyis, amikor felébred utánam fog jönni. – motyogta a hasonmás. A hibrid leguggolt, és lassan kihúzta testéből a tőrt.

   - Tudok róla. És Rebekah-t is kordában tudom tartani.

   - Akkor azt is tudnod kell, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit Rebekah holtan akar látni. – a férfi érdeklődve nézett vissza rá, mire folytatta. – Tudja, hogy mit tettél az édesanyátokkal. Tudja, hogy megölted.

   Egy darabig még ott maradt, várta, hogy valamit hatása legyen a szavainak, de Klaus érzelemmentesen nézte őt. Ezer év alatt tökélyére fejlesztette ezt a képességét. Belül azonban elszakadt benne valami. A testvérének ezt soha nem szabadott volna megtudnia! Elena egy lemondó sóhaj kíséretében távozott, és magára hagyta a két Őst.

   - Gondolom, kitalálsz magadtól is... – szólt még vissza az ajtóból.

   Klaus dermedten állt, s a földön heverő lányt nézte. Aztán, egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva karjai közé vette, úgy sétált ki a börtöncella szerű helyiségből. Kifelé menet megakadt a szeme egy nagy hűtőládán. Felnyitva látta, hogy temérdek mennyiségű vértasak volt benne. Körbepillantott, majd elkobzott belőle párat, és kabátja zsebébe rejtette, majd újból fölemelte Rebekah-t, és meg sem állt hazáig.

   Az első nap még könnyen elviselhető volt. A második napon kezdődtek a fájdalmak, ahogy a szervezeted lassan kezd leállni, a szerveiddel együtt, s érzed, ahogy a vér kezd kiürülni belőled, szárazságot hagyva maga után. Persze Caroline még csak a kezdeti fázisban volt. Nem nézett ki múmiának, habár a bőre már szürkülni kezdett, a teste erőtlen volt, és levegőt vennie is komoly erőfeszítésekbe telt. Elizabeth-nek, aki az első nap kiszolgálta étellel, már megtiltotta, hogy belépjen a szobájába. A lány kiterülve feküdt az ágyon, hallgatta saját, apró lélegzetvételeit. Klaus az elmúlt napokban nem bukkant elő.

   Harmadnap éjjel Caroline éberen feküdt az ágyon, mikor a szemközti ajtó halkan kinyílt. Először azt hitte, hogy esetleg Elizabeth az, de az alak belépett, és alig fél méterre az ágyától állt meg. A szöszi lehunyta a szemeit, a légzése már korábban lelassult, úgyhogy a férfi úgy hallhatta, hogy a másik alszik. Fél perc ácsorgás után halk, de céltudatos léptekkel elindult, de Caroline meglepődésére nem arra, amerről bejött, hanem tőle balra, egy másik ajtó felé. Energiatakarékosság szempontjából nem nézett különösen körbe a szobákban, szóval fogalma sem volt, mi lehet a mögött az ajtó mögött, ahová bement.

   Remek. Megint elkezdett remegni a keze. Fölösleges mozdulat, de nem tudott parancsolni a központi idegrendszerének. Az adrenalintermelő mirigyei még nem adták fel a szolgálatot, sőt túlműködésbe léptek. Ha Klaus meg akarta volna ölni, már rég megtette volna. Persze ez még nem zárja ki, hogy egyáltalán nem fogja, de... a francba! – gondolta, mikor még jobban elkezdett reszketni. Mindent összevetve, ő mégis csak egy tizennyolc éves lány volt, akit a rossz fiú elrabolt, és ki tudja, hol lehet most, még ha első osztályú körülmények között is. Bár tekintve, hogy három napja nem jutott vérhez... mégsem volt olyan elsőosztályú itt minden... Szörnyen magányosnak érezte magát, és halálra volt rémülve a tudattól, hogy hamarosan egy teljesen életképtelen rongybabává fog válni.

   Nem tudta, mikor aludt el, de a következő dolog, amire föleszmélt, hogy sűrű, fémes íz terjeng szét a szájában. Reflexszerűen lenyelte a folyadékot, érezte, ahogy az élet újra átjárja minden egyes porcikáját. Többet akart. Újdonsült erővel nyúlt a szájához. Egy vértasak tartalmát itta éppen. Megragadta a kezet, amely a táplálékot közvetítette felé. Egy erős kar volt, feltételezhetően férfihoz tartozott. Hitetlenkedve nyitotta fel a szemét, és meglepődésére, a jéghideg, kék szempárral találta szembe magát.

   - Igyál. – utasította a hibrid. Nem kellett sokat győzködnie. Az ösztönök átvették a hatalmat Caroline felett, és egyre mohóbban kezdte el inni az elé kerülő vért. Amikor kiürült, Klaus lenyúlt, és egy újabbat rakott elé. A szöszi vámpír habozás nélkül itta ki azt is. Két-három tasak után már kellő energiával rendelkezett ahhoz, hogy nemet tudjon inteni a következő adagnak. – Hoztam még párat.

   - Miért?

   - Mert én ilyen kedves vagyok. – gúnyolódott. A lány már nyitotta volna a száját, de Klaus belé fojtotta a szót. – Felejtsd el! Jó éjt!

   Caroline továbbra is hitetlenkedve meredt a távozóban lévő férfira, aki újfent a titokzatos ajtó mögött tűnt el, ő pedig hamarosan megint kijelentkezett az Eszmélet Hotelból.

   Mikor másnap reggel felébredt, kirobbanó formában volt. Nagyot nyújtózott, mikor frissen sült szalonna, és omlett illata töltötte be a szaglójáratait. Nem törődve az étellel, kikelt az ágyból, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Eszébe jutott, hogy már három napja nem fürdött le, és egyszeriben mennyei ötletnek tűnt végrehajtani. Megnyitotta a forró vizet, kibújt a szülinapi ruhájából, és megejtette élete egyik legjobb tusolását.

   Felfrissülve, csurom vizesen lépett ki a zuhany alól. A teste köré csavart egy törülközőt, míg egy másikkal a haját törülte, és a koktélruhájával szemezett. Ezt tuti, hogy nem fogom visszavenni. – gondolta. – De akkor mit vegyek fel?

   Reménykedve nézett körbe a fürdőben, de csak törölközőket talált. Visszament a szobájába, hogy megnézze a szekrényeket, de azok meg üresek voltak. Dühösen becsapta az utolsót is. Mit csináljon? Így sem maradhat! Tekintete az ajtóra meredt, ahova tegnap éjjel Klaus bement. Odament hozzá, és fülelni kezdett. Mintha a tv-t hallotta volna odabentről. Bekopogott. Semmi. Újból megpróbálta, ezúttal erősebben. Semmi. Most már sokkal határozottabban és ingerültebben. Meg se hallották odabent. Caroline elvesztette a türelmét, ezért egyszerűen berontott.

   A hibrid egy, még a lányénál is hatalmasabb ágyon feküdt, kezében egy pohár vérrel, miközben a híreket nézte. A füle botját se mozdította, mikor benyitott hozzá a vámpír, csak akkor emelte rá a tekintetét, mikor az csípőre tett kézzel állt meg vele szemben.

   - Mit akarsz? – kérdezte, s kortyolt egyet az italából.

   - Ruhára van szükségem!

   - Úgy nézek ki, mint akinél van? – mutatott körbe a szobában.

   Caroline most már keresztbe vont karral állt.

   - Nem érdekel, honnan, de keríts elő nekem egyet!

   Klaus kiitta a maradék vért is, majd egy nagy sóhaj kíséretében felkelt az ágyból és az egyik szekrényhez ment. Kivett belőle egy farmert, és egy hosszú ujjú, szürke fölsőt, és odaadta a lánynak, aki megilletődve nézte a ruhadarabokat.

   - Ezek a te cuccaid.

   - Igen. Kérsz esetleg zoknit is?

   - Ezt nem fogom felvenni.

   - Nem vagyok leprás. – felelte cinikusan.

   - Pedig én már most úgy érzem magam, mintha elkaptam volna tőled valamit. – mondta a másik, s egy grimasz kíséretében távolabb nyújtotta magától a nadrágot, meg a pólót, mintha halálos fertőzést terjesztenének. Klaus visszavette mindkettőt, és gonosz mosolyt varázsolt az arcára.

   - Nos, kedvesem, ennyivel tudtam szolgálni. De ha gondolod, lehetsz akár anyaszült meztelenül is. – azzal még egyszer felajánlotta őket. Caroline rövid habozás után kikapta a kezéből, és kisietett a helyiségből. Felkapta magára a göncöket, és megnézte az eredményt a tükörben. Rosszabb volt, mint amire számított. – Hmm... nagyon szexi. – szólalt meg Klaus az ajtóból.

   - Menj el és vegyél valami ruhát. – parancsolta Car, mikor újból belenézett a tükörbe. Úgy nézett ki, mintha felhúzta volna a barátja ruháit, leszámítva, hogy Klaus ennél távolabb nem is állhatott volna a fogalomtól. Két univerzumnyi hely választotta el őket egymástól. És persze egy teljen más kor. Így még bezárkózva sem hajlandó mutatkozni, ahol csak a fogva tartója láthatja!

   - Elnézést, mit mondtál? – kérdezte Klaus, és a füleit hegyezve hajolt közelebb hozzá. A lány megismételte a parancsot, de ezúttal a hibrid hallójáratába. – Ezt akár most elfelejtheted. – jelentette ki. A szöszi makacsul rázta a fejét, mire a férfi figyelmeztetőül hozzátette. – Meg is igézhetlek, hogy verd ki a fejedből. Kinek akarsz tetszelegni? Nekem? – felvillantotta kedvenc mosolyát. – Hát mégis ilyen sokat jelentenék neked, édes szívecském?

   Caroline válasz helyett csak a szemeit forgatta.

   - Elmész vagy sem?

   - Nem.

   - Akkor elmegyek veled. – ajánlkozott.

   Klaus felnevetett.

   - Te aztán nem adod fel, igaz? – a lány reménykedni kezdett, mikor a férfi hirtelen olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcuk szinte összeért. A vámpír ösztönös reakciója az lett volna, hogy épp olyan távol megy az ellenségtől, amennyire lehetséges, de a lábai nem engedelmeskedtek. A hibrid szeme gonoszul megvillant. – És ebben a szerelésben szeretnél végigparádézni az utcákon, amiben egymagadban sem szívesen vagy?

   Caroline nem tudta, milyen kifejezés tükröződött az arcán, de talán még senki nem hallhatta Klaust így nevetni. Erőt vett magán, és újból megszólalt.

   - Ha igen, akkor mehetünk?

   Pár pillanat múlva a másik abbahagyta a röhögést, de vigyor nem olvadt le a képéről, majd végül megadóan válaszolt.

   - Ó, miért is ne? Kijár nekem is a móka! Tudtam, hogy a jó személyt hoztam el. – igézően nézett rá a lányra, mire egy percre pánik lett úrrá rajta. – Menjünk.

   Átlépték a küszöböt, le a lépcsőházban, aztán ki a nagykapun. A szöszi kicsit furcsállta, hogy ilyen egyszerűen engedi a hibrid, hogy szabadon járjon.

   - Nem fogsz elmenekülni. – szólalt meg váratlanul. Caroline eltátotta a száját. – Csak nem erre gondoltál? Bármi ilyesmin töröd is a fejed, emlékeztetnélek, hogy nekem nem akadály leszámolni bárkivel. Úgyhogy fölösleges is még csak gondolnod is rá.

   A kapun túl maga az érintetlen természet nézett vissza rájuk. Ameddig a szem ellátott, sehol sem volt nyoma az emberiség bélyegének. A lány kikerekedett szemmel nézett körbe.

   - Uram... isten...

   - Valahogy úgy. Na, bal lábat a jobb után! – sürgette a férfi. Caroline azonban egy tapodtat sem moccant, ezért a férfi elé lépett, és eltakarta a gyönyörű kilátást, ami egy pillanat alatt visszazökkentette a másikat a valóságba. Beszálltak a hatalmas ház mellett parkolóba Mercedesz-be. Természetesen Klaus vezetett. Síri csönd telepedett közéjük, melyen egyikük sem óhajtott egyenlőre változtatni. A szöszi továbbra is a tájat kémlelte. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy egy ez a hideg, szívtelen személy ilyen csodával vegye körbe magát. Egyáltalán hol talált rá erre a helyre?

   Ránézett a hibridre, majd azonnal megakadt a tekintete az öltözékén. Aztán lassan a sajátjára nézett, és újból fogva tartójáéra. A bőrdzsekit leszámítva, amit Klaus viselt, meg a cipőt, és persze, hogy Car nyakában nem lógtak nyakláncok, minden stimmelt.

   - Nem tudnál gyorsabban menni? Le akarom cserélni ezeket a ruhákat minél előbb!

   - Ennyire nincs rossz ízlésem, szívem.

   - Egy kicsit sem akarok rád hasonlítani. Már most gonosznak, és bűnösnek érzem magam. Ilyen érzés a bőrödbe bújni?

   Klaus szélesen elvigyorodott, majd Caroline valami kattanó hangot hallott. Mire észbe kapott, már túl késő volt: lefotózták. A lány gondolkodás nélkül vetette át magát az ülésen és kapott a másik telefont tartó kezébe, aki viszont lényegesen gyorsabb, és sokkal erősebb volt nála. Egyik kezével könnyedén visszatartotta a hadonászó vámpírt, míg a másikkal a kormányt tartotta, a harmadikkal pedig... Várjunk csak! Nincs is harmadik keze. Akkor hol a telefon? A hibrid nevetése visszhangzott a fülében, ahogy tekintetével a mobilt kereste.

   - Hol van?

   - Nyugalom, drágám.

   - Hol van az az átkozott telefon?! – kiabálta, és jobb kezével az arcát vette célba, de Klaus könnyedén elkapta, a szájához emelte, és... Caroline behunyt szemmel várta a harapást, majd az éles fájdalmat, de semmi sem történt. Ránézett a férfire, aki, legnagyobb meglepetésére egy apró csókot nyomott a kézfejére, majd elengedte. Az ezt következő csendben a szöszi úgy meredt fogva tartójára, mintha hirtelen új fejet növesztett volna. A csuklójára pillantott, mintha az is megváltozott volna. De nem. Még mindig ugyanolyan volt. Sima bőr, leszámítva, hogy jelenleg egy picit égnek álltak rajta a szőrszálak.

   - Jól gondoltam, hogy ez majd használ...

   Az út további része csöndben telt el. Klaus nem említette meg a képet, és a telefonján sem kezdett el babrálni, Caroline pedig jelenleg engedett. De nem fogja annyiban hagyni. Nem maradhat terhelő bizonyíték az ellenség birtokában! Csak az kéne, hogy a többiek rájöjjenek, hogy mire kényszerült...

   A város, ahova mentek pont Mystic Fall’s-szal ellenkező irányban van, de csöppet sem mondható aprónak. Klaus az első márkás ruhaüzletnél leparkolt, amit talált. Valószínűleg nem is találhatott volna ennél fényűzőbbet, még ha akart volna sem. Beléptek a boltba, ahol női ruhák vadító kollekciója fogadta a lányt, minden méretben, színben és formában. Caroline szeme csak úgy csillogott, ahogy végignézett a sok ruha között. Hajléktalannak érezte magát a jelenlegi öltözékében, de hamarosan tenni fog azért, hogy ez a helyzet megváltozzon.

   - Felső határ? – szegezte kísérőjének a kérdést.

   - Azt veszel, amit akarsz, kedvesem. – felelte vállvonogatva, s helyet foglalt egy nagy, vörös bőrfotelban, melynek kihajtható lábtartója volt. Egy ott dolgozó azonnal odasietett hozzá, és itallal kínálta, amit Klaus késlekedés nélkül el is fogadott.

   Caroline munkához látott.

   Katonai precizitással vette kézbe, majd dobta félre a ruhákat, szoknyákat, felsőket. Ha talált valami neki valót, azt ráhajította az ijesztően szaporodó halmazra a másik karján. Mikor már kellő mennyiség összegyűlt rajta, célba vette a próbafülkét. Sorra felvette a holmikat, majd megnézte a tükörben.

   Azokról, amelyeket érdemesnek talált további viselésre, Klaus fotelja mellett kötöttek ki; a szoknyától kezdve, a márkás farmerig minden volt már ott, miközben a férfi halálos nyugalommal iszogatott. Vajon tényleg nem bánja, ha kifosztja ennyi mindennel? Bár, jobban belegondolva, magasról tett rá.

   Újból megrohamozta a fogasokat.

   A következő körben miniruhákat húzott magára. Mire észbe kapott, már a férfi véleményét kérte ki az adott ruhadarabról. Meg kell hagyni remek érzéke volt megtalálni a sok gönc között a legjobbat.

   Caroline épp egy flitteres szoknyában, és egy színben hozzá passzoló, kivágott fölsőben forgolódott előtte. Amikor megállt vele szemben, a hibrid füttyentett egyet, majd széles mosollyal az arcán visszatért a poharához.

   - Öröm a te károdra költekezni!

   - Mondtam akár egy szóval is, hogy én fizetek? – kérdezte sejtelmesen a másik, mire a lány megdermedt a mozdulat közben.

   - Úgy nézek ki szerinted, mint akinél tömérdek mennyiségű pénz van?!

   Klaus fejcsóválva pattant fel, majd a kupacra bökött a fejével.

   - Végeztünk?

   - Azt hiszem. Mit akarsz csinálni? Ugye nem fogjuk ellopni?

   A férfi nem figyelt rá, a tömeget pásztázta, míg tekintete meg nem akadt egy kellően dőzsölt fickón. Vigyorogva lépett oda hozzá, amit az illető nem nagyon tudott mire vélni. A szöszi egyből fülelni kezdett.

   - Segíthetek, uram?

   - Ami azt illeti... látja ott azt a lányt? – mutatott Caroline-ra. – Most lett tizennyolc. Mit szólna hozzá, ha meglepné őt, és kifizetné azt a nagy halom holmit, amelyek előtte hevernek? – nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön, épp megigézi. Válasz helyett a férfi odasietett a vámpírhoz, és barátjaként üdvözölte.

   - Látom találtál már ruhákat.

   - Őőő... igen, ezek lennének azok. – rámeredt a hibridre, aki rákacsintott. A lány elfojtott magában egy mosolyt.

   - Nagyszerű! Mehetünk a pénztárhoz?

   Caroline a kupacra nézett, majd a férfira, s végül megállapodott Klauson. Furdalta a lelkiismeret, mégis igent mondott a felajánlásra. Muszáj volt emberi öltözéket hordania.

   A kasszához menet Klaus halkan megjegyezte.

   - Most örülsz, remélem.

   - Igen, és erről jut eszembe... – a hibrid kíváncsian nézett le a szöszire, mire az a kezébe nyomta a kölcsön kapott cuccokat. – Ezeket soha többé nem akarom látni!

   Klaus vigyorogva fogta a ruhákat, és biccentett egyet.

Egy jó öt percbe telt, mire mindent becsomagoltak, majd jól megrakodva léptek ki az üzlet ajtaján. Caroline mosolya a füléig ért, végre kellemesen érezte magát abban, amit éppen viselt. A hibrid meglepő módon segédkezett neki a szatyrok hurcolásában, majd a bepakolásban is.

   - Mennyei érzés volt ilyen helyen vásárolni.

   - Bízom benne, hogy most egy darabig csöndben maradsz... – a szöszi vámpír sugárzó vigyorral nézett rá, a szeme pedig úgy csillogott, mintha épp megütötte volna a főnyereményt.

   - Ha majd végre szabad lábon elmehetek, muszáj lesz elrángatnom téged, hogy felújítsam a ruhatáram.

   Klaus felnevetett.

   - Azt szeretném én megnézni, hogy még egyszer elmegyek veled ilyen körútra.

   - Most is rávettelek, nem igaz?

   - Igen, de csak azért sikerült, hogy ne nyaggass többet a kinézeted miatt. – végigfuttatta rajta a szemét. Közelebb hajolt a lányhoz, és halkan belesuttogta a fülébe: – Megjegyzem, ez a ruha tényleg remekül áll.

   Mielőtt megállíthatta volna magát, Caroline váratlanul a hibrid nyakába ugrott, és egy csókot nyomott az arcára. Sajnos a józan esze csak ez után volt képes utolérni őt. Kikerekedett szemmel meredt a férfira, miközben karjai még mindig átkulcsolva tartották a nyakát. Nem tudta leolvasni a másik reakcióját, de ez érdekelte most a legkevésbé. Mi a franc ütött belém?!

   Épp olyan hirtelen, ahogy letámadta, úgy eresztette el, s hátrált jó pár lépést, miközben mindkét kezét a szájára tapasztotta. A „kínos” szó lebegett a szeme előtt, no meg az „idióta” jelző a feje fölött egy kis nyíllal, ami pontosan rá mutatott.

   Mit műveltél, Caroline?