Dance with the Devil 4.

 Két bizonyos személy unszolására a tervezettnél hamarabb raktam fel a 4. fejezetet, remélem nem gond xD Valamint azt is, hogy ez is rész is hozza a szokásos szintet :) Enjoy!

Stockholm syndrome

   Mit műveltél Caroline? – gondolta kétségbeesetten.
   Klaus lassan megérintette az arcát az egyik kezével, mintha ő sem fogta volna fel, ami az imént történt. Kikerekedett szemmel meredt a lányra. Nos, a mai nap nemcsak önfeledten nevetni, de őszintén meglepődve is látta. Hány ember mondhatja el ezt magáról?
   Furcsán kellemes volt ez a délután, amit vásárlással töltöttek, de ez még nem magyarázat a tettére. Elenáék seggberúgnák, ha rájönnének. Istenem, Elena! Soha nem tudhatja ezt meg! Még csak az kéne, hogy rájöjjön, hogy az imént a legnagyobb ellensége nyakába vetette magát, miután kedvesen bókolt neki a férfi. Ugyan mégis mi lelte őt? Kedve lett volna szíven szúrnia magát, csak hogy ne kelljen ezzel az emlékképpel együtt élnie egész hátra lévő életében; azaz örökre.
   - Mi volt ez? – törte meg végül a csendet a hibrid. A szöszi csak a fejét rázta, hátha így felébred. Mert csak álmodta, nem igaz?
   - Ez nem történt meg. – jelentette ki.
   - Valóban? És mennyit ér neked a hallgatásom? Elég nehéz egy ilyet elfelejteni... – felelte elnyújtva a másik, mire Caroline dobbantott egyet, és ingerülten beszállt a kocsiba. Klaus nevetve követte a példáját.
   A lány nem tudta felidézni a visszafele tartó utat. Arra eszmélt fel, hogy leparkoltak a ház előtt, és megint a szeme elé tárult az a csodás, érintetlen természet. Kirámolták a sok csomagot, majd bevonszolták az emeleti szobába.
   - A bepakolást rád hagyom.
   - Remek ötlet.
   - Ó, és elfelejtettél valamit, kedvesem... – a vámpír kíváncsian nézett fel, mire Klaus egy gonosz mosoly kíséretében az arca másik felére szegezte a mutatóujját, és közelebb hajtotta a fejét a másikhoz. – Ez az oldal kimaradt.
   Caroline idegességében hozzá vágta az első tárgyat, amit talált. Egy párnát. Nem túl halálos fegyver. A hibrid nevetve kapta el a felé repülő dolgot, majd leejtette a földre, és kisétált a szobából.
   Végre!
   A szöszi vámpír hozzálátott a munkához. Örült, hogy le tudja foglalni magát valamivel, ez esetben a rengeteg ruha bepakolásával. Addig sem jár az esze azon a orbitális nagy hülyeségen, amit alig egy órája művelt. Mi a franc ütött belé? Klaus az ellenség, az isten szerelmére! És ő nem nyaralni van nála, hanem azért, mert elrabolta! Tartozott neki a férfi annyival, hogy emberi öltözékekkel látja el.
   Sajnos öt percnél nem tartott tovább a meló, így megint megrohamozták az agyát a különféle gondolatok. Nagy részének a középpontjában az elrablója állt. Olyan sok kérdőjel volt körülötte. Miért hozott neki vért? Miért viselkedik így vele? Ennek nem volt semmi értelme. Egy laza mozdulattal kitörhetné a nyakát, vagy addig tömhetné verbénával, amíg a többiek Stefant keresik. Ehelyett viszont? Váráslókörútra vitte, a lány unszolására. Engedte, hogy a saját lábán hagyja el a birtokot, persze egy kellemes kis megjegyzés kíséretében.
   Várjunk csak... – tekintete az ajtóra tévedt. A hibrid nem igézte meg. Most akár szabadon távozhatna. Lábujjhegyen kiosont a szobából, és haladt végig a folyosón. A lépcső egy-egy foka megnyikordult a talpa alatt, de nem rohanta le senki. Fellélegzett, mikor észrevétlenül ért le a földszintre. De az öröme nem tartott sokáig, mert hamarosan két izmos, férfi kar szorította a falhoz a nyakánál fogva, és ismeretlen eredetű, arany szempár szegezte rá a tekintetét.
   - Ki vagy te?! És mit keresel itt?
   - Én... csak... – nyöszörögte a lány. A támadója még erősebben kezdte el fojtogatni.
   - Válaszolj!
   Mégis hogyan válaszoljon, ha levegőt is alig kap? A hibrid azonban nem jött rá erre. Hát ennyi volt. Így fog meghalni. Egy elcseszett szökési kísérlet közben... Behunyta a szemét, és várta a halált.
   - Elég legyen, Dan. – szólalt meg egy hűvös hang az egyik irányból. – Engedd el.
   - De, Klaus... – kezdett bele a mentegetőzésbe, de a másik könnyedén belé fojtotta a szót.
   - Mondtam valamit!
   A szorítás a nyaka körül enyhült, majd lassan meg is szűnt, Caroline pedig leroskadt a földre. Látta, ahogy Klaus odasétál egyik újonc csicskásához, de a hangok, ahogy vitatkozni kezdett vele, már összemosódtak. Halványan még érzékelte, ahogy egy hatalmas pofon csattan Dan arcán, de utána minden elsötétült.
   Amikor magához tért, szörnyű rémálomból ébredt. Azt álmodta, hogy a legnagyobb ellenségük fogva tartotta, ráadásul Caroline még meg is ölelte, és arcon is csókolta. A rémálom ködös, elmosódott képei még mindig kísértették a gondolatait, és halálra rémítették, mint amikor valaki egy nagy ponyvát lát mozogni, ami alatt van valami.
   Valami, ami bánthatja.
   Nem félt túl gyakran, most azonban halálra volt rémülve. Felült az ágyban. Körülnézett a királyi lakosztályban, és rájött, hogy az emberrablást nem álmodta. És a többit?
   Mély lélegzetet vett, és az orrát fémes illat csapta meg. Oldalra nézve megpillantott egy pohár vért a kis asztalon.
   - Gondoltam megszomjaztál. – mondta Klaus a közelben levő karosszékből. A kezében egy hasonló tartalmú pohár volt.
   - Miért? – kérdezte Caroline még mindig kábán. A hibrid felállt a fotelból és az ágyhoz lépett.
   - Nos, tegnap óta nem ittál...
   - Nem erre gondoltam. Miért mentettél meg?
   - Mi hasznom származott volna belőle, ha hagyom, hogy megöljön? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.
   - És mi hasznod van abból, ha élek? – akadékoskodott tovább. A férfi közelebb hajolt hozzá, kék szeme igézően nézett le rá.
   - Elég rég nem szórakoztam ilyen jól. – két ujjával végigsimított a lány arcán. – Úgy érzem, elfelejtettem valamit megtenni, mikor visszaértünk... – félelem kúszott végig Caroline gerincén, amikor rájött, mi fog történni. - Nem hagyhatod el ezt a házat, egyáltalán eszedbe se jusson az első alkalommal, hogy szabad utat kapsz a szökés gondolata. Itt maradsz, amíg én nem mondom másképp, érthető voltam?
   Caroline szeme könnybe lábadt, de megadóan bólintott. Rögtön utána ellökte magától a férfi kezét, felkelt az ágyból, és egyenesen az ablakhoz sétált. Egy könnycsepp gördült le az arcán, a válla előreesett, hangot azonban nem adott ki, és a teste sem mozdult. A méltósága legalább sértetlen maradt.
   Hallotta, hogy a férfi megindult előre.
   - Ha a közelembe jössz... – szólalt meg rekedt hangon. – Istenemre mondom, megtalálom a módját, hogy bántsalak! Lehet, hogy nem lesz valami nagy, de esküszöm, hogy így vagy úgy, de megtorlom rajtad. Megértetted? Hagyj békén!
   Egy pillanatig nem történt semmi, és Caroline már azt hitte, hogy Klaus esetleg hallási problémákkal küzd, de mikor megfordult, már nem volt senki más a szobában rajta kívül. No persze biztos, hogy egy olyan személy, aki könnycsatorna és lelkiismeret nélkül született, nem is díjazza a sírást úgy általában. Vett egy mély lélegzetet, és belenézett a szemközti tükörbe. Ha nem lettek volna vörös karikák a szeme körül, nem is látszott volna, hogy bármi baja van. Azzal vigasztalta magát, hogy bárkit kikészített volna, ha az ő helyzetébe lett volna. Bárkit!
   Nem tehetett mást, mint hogy nyugton marad a seggén, és imádkozik, hogy Elenáék minél hamarabb megadják neki, amit akart. Mégsem bírt tovább ebben a szobában lenni. Undorodott az egésztől. Ettől a háztól. Klaustól. Még önmagától is.
   Ha sokáig itt kell még maradnia, valószínűleg ez után a kiruccanás után nem haza, hanem egy elmegyógyintézetbe kerül, mert lassan becsavarodik. Már nem volt tisztában a helyzettel, a férfival, sőt, még saját magával sem. Utálta bevallani, de ő is rég szórakozott ilyen jól. És az az arca adott csók is... elindított valamit benne. Furcsa bizsergés futott át a testén, ha visszaidézte, amitől persze csak még rosszabb lett. Karót kellett volna döfnie a szívébe, nem az arcát puszilgatnia.
   Nagyot sóhajtott, majd az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Sikerült átlépnie a küszöböt. Csodás. Ezek szerint már nagyobb hatótávolságnyira mehetett. Jobb ötlet híján körbejárta a házat. A sok üres szoba között elvétve volt egy könyvtár, egy nagy fürdőszoba, és egy feltételezhetően nappalinak nevezett helyiség is. Odalent egy konyha (de minek?), egy edzőterem, és még sok hasonló, érthetetlen, s egyben értelmetlen szoba. Az egyik mögött megtalálta fogva tartóját is. Egy széken ült magába roskadva, vele szemben pedig egy nyitott koporsó volt egy asztalra helyezve. Sokat nem kellett gondolkodnia, hogy kitalálja, Rebekah fekszik benne, de vajon miért nem húzta ki belőle a tőrt?
   Közelebb lépdelt, és meglátta, hogy a lány a hátára volt fektetve, és a mellkasából állt ki a kés. A homlokát ráncolta. Elena elmondása szerint a hátába döfte, nem pedig, ahol jelenleg volt. Újból Klausra pillantott, és rájött a megoldásra. Kihúzta belőle. Aztán visszaszúrta. A legjobb barátnője nyilván közölte vele, hogy Rebekah ismeri a férfi kis titkát.
   A hibrid feje le volt hajtva, kezével a térdére támaszkodott, a háta pedig feszülten görnyedt előre. Furcsa volt így látni azt a személyt, akit mindenki egy szörnyű, és embertelen lényként ismert. Olyan... összetört volt.
   Hangtalan léptekkel merészkedett oda hozzá, majd egyik kezével gyengéden megérintette a férfi vállát, aki erre hirtelen felkapta a fejét. Nyoma sem volt rajta az iménti, érzéketlen kifejezésnek. Caroline végig sem gondolta, mit tesz, csak ösztönösen simogatni kezdte a hátát. Keze halk, surrogó hangot adott, ahogy le-fel siklott a pólóján. Futólag eszébe jutott, hogy a férfi könnyedén összetörhetné, de tudta, hogy nem fogja. Még az egyik fajtársát is megölte volna, mielőtt ő végzett volna Caroline-nal...
    Hagyd abba!
   Ne érezd magad biztonságban vele! Ne engedd, hogy nálad is kialakuljon a Stockholm-szindróma! A fogva tartó iránt nem szabad rokonszenvet érezni.
   Visszakapta a kezét.
   - Kérlek! – Klaus elkapta a csuklóját. Alig hallható hangon beszélt, amiből egyértelműen érezhető volt, mennyire szégyelli a kérést. – Ne hagyd abba, mert... olyan érzésem van, mintha... sodródnék. Mintha a semmiben lebegnék. Nem érzek semmit. Sem a széket... sem a testemet.
   A francba!
   Stockholm... Stockholm... Stockholm...
   Caroline soha nem értette, hogy tudnak az elrabolt áldozatok szimpátiát érezni elrablóik iránt. Minden logikának ellentmondott, sőt még az önvédelem törvényének is: az ellenséged nem lehet a barátod. Hiszen épp az imént sírta el magát miatta!
   Mégis, hogy megtagadja tőle a kedvességet, mikor látszott rajta, mennyire ki van rá éhezve, elképzelhetetlennek tűnt számára.
   Újból rátette kezét a férfira. A gerince ívét követve felcsúsztatta a tenyerét a hátán, egészen a tarkójáig, és mielőtt észbe kapott volna, már fényes, szőke haját simogatta. A hibrid ajkát egy mélyről jövő sóhaj hagyta el, a háta pedig lassan elernyedt. Küldetés teljesítve. – gondolta a lány. – Most már abbahagyhatom. A keze mégsem engedelmeskedett, s továbbra is le-fel mozgott a másik hátán. Fejezd. Be. – parancsolt magára, mire azon nyomban abbahagyta, amit csinált, és hátrált néhány lépést. Klaus kinyitotta a szemét, és hátrafordulva a lányra nézett. Valami megváltozott a tekintetében, de nem tudta volna szavakba önteni, mi volt az. A kettőjük között lévő csend kezdett hosszúra nyúlni.
   - Hmm... azt hiszem, jobb, ha én most... – Caroline hátrálni kezdett, miközben kezével maga mögé mutatott. A férfi nem szólt egy szót sem, csak nézte. Tekintete fogva tartotta Car-t, aki nekiütközött a falnak. Tiszta hülyének érezte magát, ahogy ellökte magát onnan, és kisietett az ajtón. Vámpír sebességgel rohant fel a szobájába, és bezárta magát oda.
   Ez a távolság sem segített, még mindig tisztán és élesen látta maga előtt Klaus arcát, miután megadta neki, amire vágyott. Olyan emberi volt... olyan...
   Elég! – gondolta, s fejét hátravetve, beleverte az ajtóba.
   Ő nem ilyen volt. A jófiúkat szerette. Matt-et, Tylert – aki nem igen tartozott már a kategóriába, bár eltűnődött, hogy valaha be lehetett-e sorolni oda. Néhány bók, és egy arckifejezés nem változtathatja meg az embert. Egy érintés nem feledtetheti el a sok rosszat, amit elkövetett.
   A vámpír szorult vigasztalásra, erre ő simogatta a férfi hátát. Annak a hibridnek a hátát, akinek a legjobb barátnője vére kell. Aki oly sok embert ölt már meg, hogy megszámolni se lehetett, köztük a saját édesanyját is. És hahó? Őt meg elrabolta! Vagy ezt már el is felejtette?
   Hogy bízhatna meg ezek után bármiben is, ami Klausszal volt kapcsolatos?
   Nagyon egyszerű volt rá a válasz: sehogy.