Dance with the Devil 5.

Megérkezett az 5. fejezet :) A 6.-at nem is ígérem, hogy holnap hozni fogom, úgyhogy ne sürgessek vele :D persze jólesik ám, mert legalább tudom, hogy tetszik, amit alkotok :) Köszi mindenkinek!!! Remélem ez a rész is lesz olyan jó ;) Enjoy!

Second sight

   Másnap reggel Caroline magához tért, de meg sem moccant. Kinyitotta a szemét, és a mennyezetet bámulta szüntelenül. Hiába aludta át az éjszakát, fáradt maradt, én nyugtalan. Dühítette, hogy az ajtó túloldalán egy férfi volt, aki iránt fizikai vonzalmat érzett, valamint, hogy ő éppen a fogoly szerepét töltötte be a kis történetben.
   Néhány mély lélegzet után rászánta magát, és kikelt az ágyból. Semmire sem vágyott jobban, mint egy frissítő zuhanyra, amit meg is fog ejteni most. Betámolygott a fürdőbe, levette újonnan szerzett pizsamáját, és beállt a zuhanyrózsa alá.
   Forró víz zúdult a hátára, majd fejét hátravetve az arcára is. Kellemes érzés volt. Sikerült kitisztítania az elméjét. És egyben rá kellett jönnie, hogy mekkora egy marha... mit képzelt? Hogy majd egymás vállára borulnak Klausszal? Várjunk csak... hiszen ezt a lány már megtette!
   Gyorsan lezuhanyozott, és a gondolatait igyekezett kizárni közben a fejéből. Miután végzett, kinyúlt egy törülközőért, de a tartó üres volt. Kikukucskált a zuhanyfüggönyön, és semmi olyat nem talált, amivel megszárítkozhatott volna. Ez ugye csak valami vicc? Klaus direkt szórakozik vele? Felmérte a távolságot az ajtó és közte, majd úgy döntött, megkockáztatja. Kisietett a fürdőből, de nem vette észre, hogy az ajtó túloldalán már volt valaki, és a nagy rohanásban mindkettejüket ledöntötte a lábáról. A férfi a földön landolt, Caroline pedig rajta. És ha ez még nem lett volna eléggé zavarba ejtő, a másik is igen... lengén volt felöltözve. De köré legalább volt egy törülköző tekerve, míg a szöszi a maga mezítelen önmagában feküdt rajta.
   Mindketten döbbenten meredtek egymásra, majd egy hosszú pillanat múlva egyszerre szólaltak meg:
   - MI A FRANC...?
   - MIT KERESEL ITT?!
   - Miért vagy vizes?
   - Miért vagy meztelen?!
   Caroline azonnal felpattant, és a legtávolabbi, legelrejtettebb helyre húzódott, nehogy még többet mutasson magából, már ha ez lehetséges. Klaus is felállt, de a nagy rohanásban leesett a derekára kötött törcsi, és egy végtelen pillanatig láthatóvá vált mindene a másik előtt, még mielőtt vámpírsebességgel fel nem kapta, és újra el nem takarta magát. A lány a takaróját csavarta maga köré.
   - Miért vagy vizes? – ismételte meg a kérdést a férfi.
   - Miért vagy meztelen?! – kérdezte Caroline, majdnem sikítva.
   - Fürdeni készültem!
   - Ezen a szobán keresztül?
   - Mert hoztam törülközőket. – mutatott a mögötte szanaszét heverő kupacra.
   - Azonnal dobj ide egyet! – Klaus felkapott egyet, és odavitte neki, immár olyan széles vigyorral az arcán, hogy Car-nek kedve lett volna letörölni onnan. Idegesen elvette tőle, majd várta, hogy a hibrid eltűnjön a fürdőszoba ajtó mögött. Ez idő alatt a lány gyorsan magára vette az aznapra kiszemelt ruhakollekcióját. Épp a haját fésülte ki, amikor a hibrid kijött a zuhanyzóból egy szál farmerban, mialatt egy törülközővel nedves haját szárította. Egy pillanatra megállt a lány háta mögött, és vigyorogva nézte őt a tükörben. Az arca felfrissült a forró zuhanytól, szőke haja az ég felé meredezett, és vizes volt.
   - Szeretném, ha erről egy szót sem szólnál, sőt még csak ne is célozgass rá. – mondta az ostobán vigyorgó férfinak.
   - Te aztán tudod, hogy kell feldobni valakit. – felelte fejcsóválva, és egy apró kacajt is megejtett, mielőtt bement volna a saját lakosztályába. Az ajtót nem zárta be maga mögött, Caroline pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek, ezért utánafordult. Klaus odalépett a gardróbszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, majd kivett egy sötétkék, hosszú ujjú pólót.
   A szöszi próbálta nem bámulni, de nem sikerült. Nem tudta nem észrevenni, hogy milyen jó testfelépítése volt a másiknak. A hátán az izmok ívben megfeszültek, ahogy magára vette a fölsőt, majd megfordult. Caroline sajnos nem volt ilyen gyors.
   - Mit nézel rajtam ennyire, kedvesem? – a hangja halk volt, s a lánynak hirtelen eszébe jutott, milyen érzés volt raja feküdni. Megrázta a fejét és kényszerítette magát, hogy újból a tükörbe nézzen. Klaus azonban kikapta a fésűt a kezéből, és egyik ujját a lány álla alá téve, addig emelte feljebb, míg az rá nem nézett. Kék szeme hatalmába kerítette a vámpírt, az ajkán pedig félszeg mosoly látszott. Erős akarattal sikerült csak elkapnia róla a tekintetét. Mutatóujját a férfi mellkasára szegezve, azt mondta:
   - Ide figyelj, szőke herceg, ez a kedves, bókolós szöveg lehet hogy sok lánynak bejön, de én nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy kitől kapom ezeket! – csípősen folytatta. Valami földöntúli bátorság szállta meg, és nem tudott megálljt parancsolni neki. – Mindenkit megölsz, aki az utadba kerül, köztük sok olyan embert is, akik sokat jelentettek nekem! Tönkretetted a szalagavatómat, a szülinapomat, a kapcsolatomat Tylerrel, az életemről nem is beszélve! Úgyhogy hajlandó lennél végre elmondani, hogy mit akarsz tőlem? Veled ellentétben én egy érző lény vagyok, szóval örülnék, ha nem játszadoznál velem!
   Klaus kifejezéstelen arccal hallgatta végig a lány kiborulását. Az ezután következő csend olyan sűrű volt, mint a kátrány, és olyan szagú, mint a bűnös lelkiismeret. A hallgatás kezdett olyan hosszúra nyúlni, hogy Caroline már biztos volt benne, hogy nem kap választ. Kivette fogvatartója kezéből a hajkefét, és megint nekilátott a fésülködésnek., ám mostmár sokkal indulatosabban, mintha szőke loboncán akarná levezetni az elmúlt napok feszültségét. Klaus besietett a szobájába, leakasztotta bőrkabátját a fogasról, majd kifele menet magára kapta.
   - Hova mész?
   - Meglátogatom a csipetcsapatot, hátha megtalálták már végre a koporsóimat! – lökte oda furcsán goromba stílusban, majd, válaszra sem várva, kiment. Caroline utánavetette magát.
   - Ez remek! És megmondanád, hogy én addig mit csináljak?
   A férfi a lépcsőről visszafordulva válaszolt.
   - Amit akarsz! – majd hozzátette az ajtóból. – De a berendezés maradjon sértetlen!
   Egy nagy csapódással zárult be mögötte a bejárat, vagy, Caroline számára inkább a kijárat. Hallotta, ahogy beszállt az autóba, majd a kerekek sistergését, és a folyamatosan távolodó zajokat, míg végül síri csönd borult a környékre. A lány kinézett az egyik ablakon, és a csodás tájat nézte, de ez alkalommal nem okozott számára megnyugtató felüdülést.
   Ha őszinte akart lenni, az önfenntartás nagyon jó dolog, és úgy illett volna, hogy az diktálja a döntéseit. Klausszal kapcsolatban azonban? Vajon valóságosak voltak az érzései? Vagy már nyakig süllyedt a Stockholm-szindrómába? Abban az egyben biztos volt, hogy amíg a férfi nem mutat iránta erőteljesebb érdeklődést, addig nyugodt maradhat. Ez pedig kizárt, ugyebár?

   Klausnak fogalma sem volt, miért zaklatták fel ennyire a lány szavai. Hiszen eddig a legkevésbé sem izgatta, ha valaki egy ilyet a fejéhez vágott. Most azonban folyamatosan megismétlődött a fejében az a bizonyos kérdés, mintha megakadt volna a magnószalag, és az istenért sem hajlandó továbbléptetni a számot. Hajlandó lennél végre elmondani, hogy mit akarsz tőlem? Tisztán élt az agyában a kép, ahogy ezeket a szavakat kimondta a másik. Az arckifejezés, ami rá volt írva az arcára. A sajátja, melyet az ég kék szempárból látott visszatükröződni. Ritkán fordult elő vele, hogy nem jutott szóhoz, de abban a percben egy nyikkanás sem hagyta el a torkát. A hangszálai sztrájkoltak. Nyaralni mentek.
   Mit akart tőle? Az ösztönös válasza az lett volna, hogy semmit. Azért választotta épp a kis Forbes lányt, mert ő Elena egyik legjobb barátnője, és Tyler kedvese. Akkor miért nem tudta kimondani, hogy semmit?
   Erősebben kezdte el markolni a kormányt. Tudta a választ. Tegnap valami megváltozott benne. Szörnyen érezte magát, amikor hallgatta a lány sírásának elfojtott, alig hallható hangjait. Mert miatta sírt. A tudat annyira megrázta, hogy tehetetlenségében az első személyhez ment, akire gondolni tudott: Rebekah-hoz. De az sem javított sokat a lelki állapotán. Akkor, legnagyobb megdöbbenésére Caroline olyan vigaszt nyújtott neki, amilyet talán még soha, senki. Szorosan behunyta a szemeit, és újra lejátszódott benne a jelenet: a lány keze, mely a hátát simogatta, miközben belül mélyen megvetette a férfit. Nem fért össze a két dolog.
   Miért volt kedves vele? Mivel érdemelte ki? Erre irtó könnyű volt a válasz: semmivel. Ahogy a szőkeség is mondta, mindent tönkretett körülötte. Ez az ő öröksége.
   De kanyarodjunk vissza őhozzá. Neki miért volt fontos? Még mindezek előtt. A vásárlás... amikor a húgát elvitte egy ilyenre, feleolyan jól sem szórakozott, sőt...!
   Magában káromkodott egyet. Istenem... az a sugárzó mosoly, ahogy körbe-körbe forgolódott előtte... puha kezének érintése, ahogy simogatta... törékeny teste, ahogy rajta feküdt...
   - A francba... – mondta, s kezével megdörzsölte a szemét. A feje lüktetni kezdett, és nem az volt az egyetlen... Mázlija volt, hogy tudta, mivel könnyíthet magán.
   Úgy döntött, hogy egy kisebb kitérővel teszi meg az utat a panzióig. Aztán a szerencse az ő oldalára kedvezett; egy fiatal nő ácsorgott kitartott hüvelykujjal az út szélén, zsákokkal megrakodva. Klaus megállt a lehajtónál és letekerte az ablakot. Így még a bárhoz sem kellett elugrania legalább!
   - Segíthetek, kedvesem? – kérdezte csábosan. A hölgy lélegzete elakadt egy pillanatra, majd így szólt:
   - Nos, amit azt illeti. Véletlenül nem Mystic Fall’s felé tart?
   Mégszélesebb lett a hibrid ajkán a mosoly.
   - Véletlenül de. Szálljon be!
   A nő nem habozott úgy tenni, a hátsó ülésre bedobta a táskáit, ő pedig elől foglalt helyet, a férfi mellett. Kedvesen rámosolygott, de egyből leolvadt a szájáról, mikor a sofőrre nézett. A férfi szemfogai megnyúltak, a szeme aranyszínű lett, és vérben forgott, alatta az erek kitagadtak. A nőnek sikoltani sem volt ideje, mert Klaus egy kobra kecsességével lecsapott a nyakára, miközben egyik kezével a száját fogta be, másikkal pedig a fejét tartotta. A vért nem csupán azért itta, hogy enyhítse szomját, hanem hogy segítse az érzelmeit kikapcsolva tartani. Miután szárazra csapolta áldozatát, keresett egy erdős területet a közelben, ahova kipaterolhatta.
   Elégedett mosollyal nyugtázta magában, hogy sikerült a lányt kivernie a fejéből... öt teljes percre. Mert amint erre rájött, újból befészkelte magát a gondolatai közé. Leparkolt a panzió előtt, majd az etikett kedvéért bekopogtatott az oroszlán kopogtatón. Pár pillanat múlva a hasonmás nyitott ajtót, és mihelyst meglátta látogatóját, félelem költözött mogyoróbarna szemébe.
   - Klaus.
   A férfi vidáman elmosolyodott, és belépett a házba, mintha a lány keze nem állt volna az útjába. Nos, nem is volt elég hatásos útakadály. Még ha tüzes vasbetonnal is próbálnák meg kizárni, akkor is átjutna rajta különösebb erőlködés nélkül. Körbenézett a giccses előszobában, és ahogy meg tudta állapítani, egy lélek sem volt rajtuk kívül az épületben.
   - Bízom benne, hogy már van valami hír Stefanról.
   - Még nem találtuk meg. – mondta a lány. A hibrid szembefordult vele és összehúzott szemmel vizslatta.
   - Hazudsz.
   - Miért tenném? – vágott vissza Elena. Kezeit keresztbe vonva, homlokát ráncolva állt vele szemben. Klaus gúnyosan elmosolyodott.
   - Nem tudom, de attól még igazam van. – elgondolkodó képet vágott. – És azt kell mondjam, ez elgondolkodtat, hogy vajon tényleg ennyire nem számít nektek Caroline élete... Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy kezd megőrülni. – És én is...
   Alighogy szóba hozta barátnője nevét, Elena tekintete egyből megváltozott. Már nyoma sem volt az előbbi harcias tűznek rajta.
   - Miért csinálod ezt? – nyögött fel keserűen.
   - Stefan ellopta a családomat. Ha valakinek, hát neked tudnod kell, hogy milyen messzire képes elmenni ezért az ember, hogy visszaszerezze őket.
   - És olyan sokat jelentenek neked, hogy mindegyiket megölted?
   - Hogy mit miért teszek, ahhoz neked semmi közöd, kedvesem. Az alkalmas pillanatra vártam, hogy újra egyesülhessünk.
   - És ezért egy ártatlan, tizennyolc évest használsz! Tudod te egyáltalán, hogy pont a születésnapján vitted el? Miért nem engeded el, és felejteted el vele az egészet?
   - Valamit valamiért. Már mondtam: Caroline a koporsókért. Az óra ketyeg, édesem...
   - És szerinted hogyan szerezzem vissza őket Stefantól? Nem érdekli Caroline! Ahogy én sem! Egy szörnyet csináltál belőle! Nem tudok segíteni...
   - Ez azt jelenti, hogy tudod hol vannak a koporsók? – kérdezte a másik sejtelmesen.
   - Nem.
   - Akkor Stefan?
   Elena nyelt egyet.
   - Nem.
   Klaus megdörzsölte az arcát. Nem volt kedve ehhez a játékhoz. A legkevésbé sem vágyott rá most. Jelenleg abban reménykedett, hogyha végre visszakapja a koporsókat, visszatér a régi önmaga is. A régi, nyugodt önmaga. Mert jelenleg olyan harapós kedvében volt az otthonában várakozó, szőke vámpírtól, hogy képtelen volt bármi másra figyelni. Öt teljes percre sikerült kivernie a fejéből, de mihelyst szóba hozta, az agyát úgy megzáporozták az emlékképek, hogy muszáj volt visszafojtani magában egy előtörőben lévő mosolyt.
   Ehelyett komor arccal közeledett a lány felé, aki addig hátrált, míg bele nem ütközött a falba. Ezúttal nem rejtette el a mosolyát. Érdekes. A drága kis Elena a legkevésbé sem izgatta a fantáziáját. Ő csak egy lélegző vérbank volt a számára, semmi több. Miben különbözött tőle Caroline? Az életörömtől, melyet árasztott? Hogy minden apróságnak örült, függetlenül, hogy kitől kapta? Nem tudta volna pontosan megmondani.
   - Ha mégis meggondolnád magad, tudod hogy érhetsz el! – már távozóban volt, mikor a lány utánaszólt:
   - Várj egy percet! – a férfi keze megállt a kilincsen, és várta, hogy Elena megszólaljon, de a hasonmás egy pillanatra elhallgatott, mintha elbizonytalanodott volna. – Kérlek... Ne bántsd őt!
   Klaus nem válaszolt, helyette kiment a házból, beszállt a kocsiba, és különösebb szellemi odafigyelés nélkül vezetett vissza a házához. Ahol a lány várta.

   Caroline a délután ostobábbnál ostobább romantikus filmek nézésével töltötte. A tv műsor úgy tűnt, direkt ellene volt. Elterülve feküdt az ágyon, két keze között egy nagy tál popcorn volt, amit nem sokkal ezelőtt csinált magának. Elizabeth napok óta nem került elő, és nem lepné meg, ha kiderülne róla, hogy egy bizonyos hibrid vacsorájává vált.
   A képernyőn Justin Long épp meglepte Drew Barrymore-t, mire a nő a nyakába ugrott. A lány hangosan felsóhajtott. Film vagy sem, most mégis bármit megadott volna egy hasonló szituációért. Arca grimaszba torzult, és egy marék kukoricát dobott a tv-re. Matt kidobta, amint megtudta, hogy vámpír lett. Tyler a Klaus iránti hűséget többre tartotta, mint a kettőjük közti kapcsolatot... Mikor jön már egy olyan pasi az életébe, aki hétmérföldes távolságban is odaadóan szereti?
   Kinyúlt az éjjeliszekrényen heverő pohár vérért. Nem telt sok időbe, hogy megtalálja Klaus tartalékát. Különben sem szabott neki határt, hogy mit tehet, és mit nem, úgyhogy a délelőttöt a holmija közt kutakodva töltötte. Furcsa volt a sok ruha közt nézelődni. Egyáltalán az nagyon elképzelhetetlen volt, hogy a hibrid is tett olyan hétköznapi dolgokat, mint például a zuhanyzás.
   Na jó. Már megint itt lyukadt ki. Visszatérő kép volt a fejében a férfi mindenféle takaró dolog nélkül. Az elmúlt néhány órában már olyan természetessé vált számára, mint a szívének, hogy vért pumpáljon a testébe. Vagy mint az agyának, hogy hülyeségeken járjon az esze...
   Odalentről a bejárati ajtó nyitódását, majd záródását lehetett hallani. Caroline a távirányítóért nyúlt, majd újfent kapcsolgatni kezdett. A képernyő a Terminátor II-nél állt meg, amikor Klaus belépett a szobába. A lány úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné John Connor, ahogy a barátjával ellopnak egy motort. A hibrid kíváncsian nézett a tv-re, majd halványan elmosolyodott.
   - Nocsak. – elismerően nézett a lányra. – Hát mégis van remény számodra?
   Caroline nagyot pislogott. Majd még egyet.
   - Most nem tudom, min lepődtem meg jobban; hogy szoktál filmeket nézni, vagy, hogy a Terminátor a kedvenceid között van...
    A férfi felnevetett, majd a lány melletti üres helyre bökött a fejével.
   - Szabad?
   - Mondanám, hogy nem, mert meghívtam pár barátot, de hazudnék. – felelte, és nem tudta elrejteni mosolyát. Klaus lehuppant mellé az ágyra, és kényelmesen elhelyezkedett, még egy marék pattogatott kukoricát is vett a tálból. Ezzel szemben Caroline karját összevonta a mellkasán, a lábát pedig keresztbe tette a bokájánál. Istenem, úgy izgult, mint egy fiatal kamaszlány az első randin! Reszketett a gyomra, izzadt a tenyere. Pedig ez nem is randi volt!
   Próbált úgy tenni, mintha nem járnának vitustáncot az idegei.
   - Megtalálták már Stefant? – kérdezte váratlanul, amikor már nem bírta tovább magába fojtani. Érezte, ahogy a mellette fekvő férfi teste megfeszül.
   - Minden bizonnyal. De úgy tűnik, nem érsz nekik annyit, hogy megosszák velem az információt. – a vámpír torka összeszorult, mire a hibrid ráemelte tekintetét, majd szólásra nyitotta a száját, de megakadt a szeme egy vékony, rózsaszín csíkon a lány vállán. Végigsimított rajta az egyik ujjával, mire Caroline azonnal visszazökkent a jelenbe. – Ez mi?
   A lány is rápillantott az egykori sebre, majd halványan elmosolyodott.
   - Harmadikban szereztem, nyári táborban. Tyler végigkarcolta a vállamat egy rozsdás szöggel. – mostmár felkuncogott. – Nem jöttünk ki mindig olyan jól.
   Klaus eltűnődve nézte az apró heget.
   - Tudod, ha újra felnyitnád a sebet, eltűnne.
   - Ne! – eltakarta az egyik kezével. – Ez egy emlék. És ez eszembe juttatja, hogy valaha ember voltam, még ha most nem is vagyok...
   Csend telepedett közéjük, Caroline azonban mindenáron meg akarta törni.
   - Neked nincs ilyened?
   - Nem tudok róla. – mondta a másik nevetve.
   - De gondolom te is megsebesültél. Mármint emberként.
   A kék szempár az övébe fúródott.
   - Persze. Csak mi nem rozsdás szögekkel szórakoztunk kiskorunkban, hanem karddal, esetleg késsel.
   - Az én szüleim azt hiszem kitekerték volna a nyakamat, ha megláttak volna karddal hadonászni. – Klaus röviden felnevetett. – Ez volt az egyetlen szórakozási lehetőségetek?
   - Nagyjából. De ez is csak addig, amíg Mikael meg nem látta, mert akkor leverte rajtam... – az álla megfeszült mostohaapja nevének említésekor, a keze pedig önkéntelenül is ökölbe szorult.
   Caroline egyik kezét a férfii vállára tette, mire a másik megvonaglott. A lány erre leengedte a karját.
   - Mi volt a baja veled?
   - Gondolom a szíve mélyén tudta, hogy nem az ő fia vagyok. Nem tudom. Elég őrült természete volt.
   Caroline a saját szüleire gondolt. Sem az anyja, sem az apja nem akarta megölni, azért, ami volt. Voltak nézeteltérések, de ezek többnyire rendeződtek. Még az apja is enyhülni látszott vele kapcsolatban. Ez a szülők dolga, nem? Elfogadni a gyermekeiket olyannak, amilyenek. Cserébe pedig a gyerekek is elfogadják őket. Viszonzás. Klaust elnézve nem sok szeretetben lehetett része, sem gyermekként, sem pedig még emberként. Amióta meg hibrid lett belőle, ez folyamatosan csökkent. Persze ez még nem jelenti azt, hogy érthető, amit csinált, de... ezt a szeretetéhséget meg tudta érteni benne.
   - Az apám, amikor megtudta, hogy vámpír lettem, bezárt egy kamrába, azzal az elképzeléssel, hogy kigyógyít belőle. – szólalt meg halkan.
   - Nos, Mikael pedig tőrt döfött a szívembe, amikor rájött, hogy nem az övé vagyok.
   - És mi a helyzet az édesanyáddal?
   - Szeretnél mást nézni? – kérdezte a férfi, és kezébe kapta a távirányítót.
   Miközben lépegetett a csatornák között, a szobában súlyossá vált a csönd.
   - Régen úgy éreztem senki sem kedvel. – közölte váratlanul Caroline.
   Klaus hüvelykujja megállt a távirányító gombján, és a tv az Interjú a vámpírral című filmen maradt. Milyen ironikus. A lányra fordította a tekintetét.
   - Tényleg?
   - Igen. Akkoriban kezdődött, mikor a szüleim elváltak.
   - Mondd el, mi történt.
   Caroline megköszörülte a torkát, és próbált lelkiekben felkészülni.
   - Nos... az apámról kiderült, hogy homoszexuális...
   - Mi? – amikor a vámpír nem felelt, hozzátette. – Kérlek, meséld el!
   Car ruhájának hajtókáját kezdte el babrálni két ujjával, és mereven nézte, amit csinált. Aztán lassan Klausra emelte a tekintetét.
   - Először is szeretném tisztázni, hogy ezt csak azért említettem meg, hogy aztán te is elmeséld azt, ami veled történt. Valamit valamiért. Mint a sebhelymutogatás, vagy a régi, tábori emlékek. Ugye érted? - a másik biccentett egyet. - Szerintem ez így fair. Szóval, ha én elmondom, akkor te is. Benne vagy?
   A homlokát ráncolta. – Azt hiszem.
   - Jól van. Tehát, a szüleim válása... ahogy már mondtam, az apámról kiderült, hogy homoszexuális, és titkos viszonyt folytatott egy férfival. Volt, hogy a családi vakációt is lemondta, emiatt. Az anyám... szerintem ő sejtette. Amikor apa elment otthonról, mindig feszültebb lett, volt, amikor sírni is elkezdett. Én persze a tizenhárom éves fejemmel nem tudtam, mi történik, csak azt, hogy egyre kevesebbet foglalkoztak velem. Mindegy... hamarosan kiderült a viszony, és akkor kezdődtek az erőszakosabb dolgok... – tekintete a semmibe meredt. – Akkoriban az iskolában sem éreztem jól magam. Elena volt a királynő, én viszont csak egy névtelen barátnőcskéje. Mindegy... szóval egyik nap arra jöttem haza, hogy apa üvöltözik anyával, aztán fel is pofozta. Azelőtt soha nem láttam volna, hogy kezet emelt volna bárkire is, nemhogy a saját feleségére.
   Caroline elhallgatott, és előremeredt a levegőben.
   - Emlékszem, hogy odaszaladtam hozzájuk, hogy fejezzék be, mikor apa nekem is leosztott egy maflást... Égett az arcom, ahol megütött, és a szemem is könnybe lábadt. Akkor kapott észbe, hogy mit is csinált, de én gyorsan felrohantam a szobámba, és napokig ki se mozdultam. Aztán amikor lezajlott a válás, akkor sem voltam ott. Apától sem búcsúztam el, az ablakomból néztem, ahogy bepakolja a bőröndjeit a kocsiba, és elhajt. Mindegy. Utána még rosszabb lett az iskolában, mert én lettem az a Caroline, akinek homoszexuális apja volt. Gyűlöltem bemenni, mert nap mint nap emlékeztettek rá.
   Egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen. Megviselte a történet, hiszen egy olyan helyre kalandozott vissza, ahova nem szívesen, és nem gyakran ment. Furcsa, ezt még így soha nem mondta el senkinek... Kivéve persze egy embert...
   - Három évig jártam pszichológushoz, és még utána is sokáig labilis voltam. – magában elmosolyodott. – „Depresszióra hajlamos”, ezt mondta mindig Dr. Barrigan.
   Lepillantott a kezére, mert nem tudta, mi ez a bizsergető érzés, ami onnan jött, és akkor jött rá, hogy Klaus masszírozta. Kellemes volt. Hangosan beszívta a levegőt.
   - Hát ennyi lenne az én történetem. Az apám megütött, én meg sokáig nem voltam hajlandó érdeklődni felőle.
   A hibrid továbbra is a kezét simogatta, Caroline pedig várakozón nézett rá.
   - Mit akarsz tudni?
   - Vele milyen volt a viszonyod?
   - Ő mindig is Mikael oldalán volt. Nem számított neki, hogy az apám olykor-olykor már a kínzást is megközelítette, ő ott állt mellette, és kifejezéstelen arccal nézett rám.
   - És amikor megátkozott... lefogtak, ugye?
   - Mindig lefogtak. Ez volt a bevett módszer. Akkor sem volt másképp... Könyö... – hirtelen elhallgatott, majd nagyon halkan folytatta. - A francba, könyörögtem neki, hogy ne tegye... de persze nem figyelt rám. Sose tette.
   Caroline felemelte a karját, és tenyerével végigsimított a férfi borostás arcán.
   - Ezért ölted meg?
   - Nem tudtam tovább elviselni. De még így is lelkiismeret furdalásom támadt Rebekah miatt.
   - Úgyhogy azt mondtad neki, hogy Mikael ölte meg...
   Klaus bólintott.
   Istenem... csak tippelni mert, de a lány úgy gondolta, hogy ezt még így senki sem hallhatta, mint ő most. Egy szerencsés elit tagja volt.
   Egy ideig így maradtak, kezük összeért, és a tekintetük egymásba kapcsolódott. Aztán Car minden figyelmeztetés nélkül végighúzta hüvelykujját a férfi alsó ajkán.
   Klaus felszisszent, mire a másik azt suttogta.
   - Köszönöm. Hogy elmondtad.