Dance with the Devil 6.

Gondoltam a 11. rész előtt még hozok nektek egy kis olvasnivalót!:) Nincs sok hozzáfűznivalóm hozzá, eddig talán ezt volt a legnehezebb összehozni, de a végén csak sikerült! Köszi, Andie:) A végéhez pedig csak annyi, hogy muszáj egy kicsit szenvedni hagyni a népet:P Enjoy!

Protect me from what I want

   Másnap Caroline, a szokásos reggeli rutin után egymagában üldögélt az ágyán. Elgondolkodóan szemlélte a helyet, ahol tegnap este Klaus ült. Alig tudta elhinni, hogy ennyire megnyílt előtte! És ő is... A francba, ha csak arra gondolt, ahogy a férfi a szemébe nézett, már attól mosolyoghatnéka támadt. Kétség sem fért hozzá, már a feje búbjáig benne volt a szindrómában. Vajon van még innen visszaút? Vagy egyenesen az „sz” betűs érzés fog következni belőle? Semmire sem vágyott kevésbé, mint az ellenséggel összejönni, mégsem tudott szabadulni az agyát körülvevő gondolatoktól.
   Hogy elterelje a figyelmét, úgy döntött, kellő ideje nem evett már emberi táplálékot, és hirtelen égető vágyat érzett egy tányér rántotta iránt. Lement a konyhába, és meglepetésére minden alapanyagot megtalált, amire szüksége volt. Klaus még enni is szokott? Nos, ezen már inkább meg sem lepődik. Jó érzés volt a konyhában munkálkodnia, holott azelőtt nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé.
   A reggeli pohár vérét itta már, mikor lépteket hallott a háta mögülről. Mosolyogva fordult hátra, de rögtön le is olvadt az arcáról, amint meglátta a hibrid kezét: véres volt. A ruhájára is jutott, sőt, még az arcát is beborította néhány csepp. Félelem lett úrrá rajta. Hogy felejthette el akár egy percre is, hogy kivel áll szemben?
   Klaus, nem törődve a lány arckifejezésével bevonult a lenti mosdóba és a kezét kezdte el sikálni.
   - Mi történt? – kérdezte Caroline az ajtóból. Karját összevonta a mellkasán, a haja pedig össze volt borzolódva, mivel előzőleg beletúrt a kezével. A férfi fel sem nézett, mikor válaszolt.
   - Adódtak némi... – eltartotta a kezét a víztől, hogy megnézze, mennyire véres még. -  kellemetlen komplikációk.
   - Kit öltél meg?
   Klaus most az arcát tisztította meg, majd vakon kinyúlt egy törülközőért. Végre szembefordult a vámpírral, de az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Túl szép volt, hogy igaz legyen? Fogvatartója egész közel hajolt hozzá, érezni lehetett minden egyes lélegzetvételét, a szeme pedig ismét magához láncolta.
   - Senki olyat, aki miatt aggódnod kellene. Felejtsd el. – Caroline pislogott egyet, majd homlok ráncolva a férfira nézett. Mi a fene? Mit kerestek itt?
   A másik ellépett tőle, majd a konyhába ment és ő is töltött magának vért. A lány még egyszer körbenézett, majd megvonta a vállát, és kiment. Klaus a konyhapultnak dőlt, miközben kiitta a pohara tartalmát.
   - Gondterheltnek tűnsz... – jegyezte meg a szöszi.
   - Próbálok rájönni, miért nem árulják el, hol van a családom... – dörmögte. Caroline-nak összeugrott a gyomra, amikor ráemelte kék tekintetét. – Stefan helyébe te hova rejtenéd el őket?
   Az agya pörögni kezdett. Sorra vette az összes lehetőséget, ami csak eszébe jutott: a panzió, a kripta, Elenáék háza, az iskola, mindent végignézett gondolatban. Egyikről sem hitte, hogy Stefan lenne olyan ostoba, és ennyire szem elé rakja a koporsókat. Bár az is igaz, hogy minél egyértelműbb valami, annál nagyobb az esély rá, hogy nem vesszük észre. Klaus azonban minden bizonnyal ellenőrizte már ezeket a helyeket.
   - A boszorkányház... – suttogta, mire Klaus vámpírsebességgel előtte termett, és ujja hegyével megemelte a lány állát, míg az a szemébe nem nézett.
   - Hol van ez a hely?
   - Meg tudom mutatni...
   A férfi gúnyosan elmosolyodott.
   - Csak viccelsz, ugye?
   Caroline keresztbe vonta a karjait a mellkasán, és összehúzott szemmel nézett fel a hibridre.
   - Nem. Mit gondolsz, mit fogok csinálni? Körbekiáltok, hátha valaki meghallja, hogy megölhesd velem együtt?! Próbálj már meg egyszer nem elvakultan ítélkezni! Tudom, mi forog kockán. És nekem is érdekem, hogy megtaláld őket, nem?
   Egy pillanatig síri csend volt, aztán:
   - Akkor mehetünk?

   Húsz perc múlva már kellő távolságban voltak a romos épülettől, de még nem elé közel, hogy Stefan esetleg kihallja őket. Klaus nyugodtan lépkedett előtte, míg Caroline idegei pattanásig feszültek. Ha most megtalálja a koporsókat, akkor szabadon elmehet. Ennek örülnie kéne, nem igaz? Boldog is volt emiatt, de... Hát ez az! – gondolta elkeseredetten. – Akkor mi az a „de”? A hibrid hirtelen megállt, amit a gondolataiba feledkezett vámpír nem vett észre, és egyenesen nekiütközött.
   - Bocs. – motyogta.
   - Mi a baj, kedvesem? – kérdezte, mikor hátrafordult. A szöszi megrázta a fejét. Tovább akart volna menni, de a férfi megállította. Szólásra nyitotta a száját, de a másik megelőzte.
   - Nem fogok megszökni. Ígérem.
   Egy hosszú percig még Car arcát fürkészte, majd beleegyezően bólintott. Mutatóujját a szája elé emelte, jelezve a lánynak, hogy innentől kezdve maradjon csöndben, mire ő is biccentett egyet. Vámpírsebességgel tették meg a maradék utat, így nagyjából egy perc múlva már a boszorkányház előtt álltak. Oldalról közelítették meg, mert Klaus meg akart róla bizonyosodni, hogy bent van-e egyáltalán Stefan, mielőtt kedvesen beköszönne. Mindketten fülelni kezdtek, és hamarosan két férfihangra lettek figyelmesek, ahogy egyre közelebb jöttek. Caroline fel sem fogta, mi történik, ahogy a férfi gyorsan megragadta, majd az épület falához szorította. Egyik kezét a lány szájára tapasztotta, míg a másikkal a vállát fogta. Bonnie és Damon a főbejáraton át távoztak, láthatóan gondterhelten.
   - Jó lenne, ha hamar kitalálna valamit! Klaus nem fogja a végtelenségig magánál tartogatni Caroline-t. – mondta Damon.
   - Stefant láthatóan nem érdekli sem Car, sem senki más... Istenem, csak Caroline-nak ne essen semmi baja. – felelte Bonnie aggódóan. Az említett személy szíve összeszorult. Ha Stefanon múlna az élete, már rég halott lenne. Vagyis, igazi halott. Ennyit a barátságukról... Szökevénynek érezte magát, hiszen alig egy karnyújtásnyira voltak tőle az előbb, és ő mégsem tett semmit. Bár értelme se lett volna. Hosszú szünet következett, mialatt azt várták, hogy kellő távolságba kerüljenek a barátai. Egy idő után már nem hallgatta a kettő távolodó csevelyét, hanem inkább a hibridre emelte a tekintetét. Az iménti pozitúra még mindig állt, a testük szinte teljesen összeért, olyan közel voltak. Ha most... történne valami... azt soha, senki nem tudná meg...
   Honnan a fenéből jutott ez eszébe? – gondolta kétségbeesetten.
   Mondjatok egy S-t! Egy T-t! Egy O-t! Egy C-t! Aztán egy K-H-O-L-M-ot! Mi jön ki belőle? HÜLYE PICSA!
   Mintha csak meghallotta volna a gondolatait, Klaus hirtelen mosolyogva ránézett. Lehámozta róla a kezeit és néhány lépést hátrált. Caroline meglepődött, milyen hiányérzete támadt, most, hogy már nem nyomódott hozzá a férfi teste.
   - Ennél jobban nem is időzíthettünk volna! – a bejárat felé bökött a fejével. – Menjünk, szívem.
   A lány haladt elől, a hibrid pedig szorosan a nyomában, egészen addig, amíg Car át nem lépte a küszöböt. A férfi ugyanis megrekedt odakint. Ingerülten kezdte el csapkodni az ajtófélfát.
   - Ugyan már! – szólalt meg emelkedett hangon. A vámpír szélesen elmosolyodott, amit a másik nem preferált különösebben. – Azt hiszed ez vicces?
   - Igen. Hogy őszinte legyek, ezt gondolom! Úgy látszik, téged nem kedvelnek a boszik. Sajnálattal közlöm, hogy rám kell, hogy bízzad magad! – felelte, majd egy drámai forgással elindult, és hogy körbejárja a házat. A távolban persze továbbra is hallotta a hibrid morgását, de őt nem izgatta, a másik pedig nem tudott mit tenni a helyzet ellen. Benyitott minden egyes szobába az emelettől kezdve a földszintig, de sehol sem talált egyetlen koporsót sem.
   - Itt kell lenniük. – szögezte le Klaus odakintről. – Keresd tovább!
   Úgy tett, ahogy a fogvatartója kérte, és következő útja a pincébe vezetett. Odalent sem járt sikerrel. A koporsóknak nyoma sem volt.
   - Caroline, mit csinálsz itt? – kérdezte egy hang a háta mögött. A lány azonnal megpördült, de nem elég lassan. Támadója a nyakánál fogva a falhoz taszította, amitől a roskadozó épület vészesen megremegett. Stefan érzelemmentes szemei néztek vissza rá. – Szövetkezünk az ellenséggel, hmm? Vajon Elenáék mit szólnának ehhez?
   A szösziben felment a pumpa. Nem elég, hogy az egyik barátja fojtogatta, és a legkevesebb érdeklődést sem tanúsította afelől, hogy él, és rendben van, de képes volt megjegyezni, hogy kivel, és mit csinál. Lefejtette a férfi kezét a nyakáról, majd egy célzott rúgást mért a gyomrába, amitől Stefan egy pillanatra elvesztette a lélekjelenlétét, és ennyi elég is volt Caroline-nak, aki sietősen letörte az egyik poros szék lábát. A másik azonban hamarabb magához tért, kikapta a lány kezéből, őt pedig a falhoz vágta. Amikor megpróbált felállni, a rögtönzött karó hegyesebbik vége fúródott az oldalába. A hirtelen jövő, éles fájdalomtól felsikoltott, és egy percre csillagokat is látott.
   - Feladod? – vicsorogta a Salvatore az arcába, és még mélyebbre szúrta a fát, ami nem sokkal a szíve alatt állt meg.
   - Menj a pokolba! – vágott vissza. A sérülésből erőt merítve egyik kezével megragadta a férfi állát, másikkal pedig hátul a tarkóját, és úgy elcsavarta, mint egy söröskupakot. Amikor Stefan nyaka eltört, olyan hangot adott ki, mint amikor egy ág kettétörik. A vámpír teste azon nyomban ellazult, a karja erőtlenül lehanyatlott, többé már nem tartotta benne a karót, a lába pedig mozdulatlanná vált.
   Caroline két nagyobb lélegzetvétel után elég erőt és bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy kihúzza magából azt az átkozott fadarabot, amit hanyagul dobott le a földre. Felhúzta a pólóját, és nézte, ahogy a seb lassan gyógyulni kezd, majd eltűnik, mintha ott sem lett volna.
   Egy darabig még ott ült a földön, hátát a falnak támasztva. Tudta, hogy ez a halál csak átmeneti, ezért viszonylag hamar összekapta magát. Gyorsan körbepillantott, majd sajnálatosan vette tudomásul, hogy itt sem volt egyetlen koporsó sem. Lenézett a földön heverő rongykupacra, ami rendes esetben az egyik barátja volt, és ellenállt a kísértésnek, hogy beledöfje a karót. Azt azonban nem tudta megállni, hogy még egyszer bele ne rúgjon, mielőtt távozott volna.
   A fejét magabiztosan tartva ment fel az bejárathoz, ahol Klaus várta. A hibrid furcsán méregette, Caroline pedig gyorsan végignézett a ruháján, ellenőrizte, nem lóg-e ki valamije.
   - Mi van?
   Klaus nagyot pislogott. Olyan más látványt nyújtott így a lány. A haja összekócolódott a kis összecsapás hevében, a pólóján vörös folt éktelenkedett, az arca kicsit kipirosodott, és az egész lénye harcias üzemmódra váltott.
   Egy rövid szünet után a férfi... jézusom... rámosolygott! Korábban is látta már így, de azok soha nem voltak ennyire... igazinak. A szája széle felfele görbült, a szeme sarka pedig összeráncolódott. Caroline-nak elállt a lélegzete. Olyan gyönyörű volt így, ahogy a bentről kiszűrődő nap fénye megvilágította az arcát, és szőke haját. Sokkal... emberibbnek tűnt. Megközelíthetőnek. Kívánatosnak...
   Eszébe villantak Stefan szavai, mire azon nyomban véget is vetett a gondolatmenetnek. Nem fog erre gondolni. Szó sem lehet róla!
   Próbálta nem észrevenni a tényt, hogy egy kicsit elpirult, és csak remélni merte, hogy a másik figyelmét elkerülte.
   - Minek mutogatod itt nekem ezt a hófehér fogsort? Fogkrémreklámba készülsz?
   - Ki vagy te?
   Ez a kérdés váratlanul érte.
   - Caroline Forbes.
   Klaus lassan jobbra, majd balra fordította a fejét.
   - Nem így értettem... Bent vannak?
   Ezúttal a lányon volt a sor, hogy megrázza a fejét.
   - Nem. Sajnálom.
   - Akkor majd máshogy szerzem vissza őket.
   - Szerezzük vissza. – javította ki a szöszi, mire Klaus még szélesebben elvigyorodott. A további szócséplés helyett visszamentek a férfi házába. A férfi mindkettőjüknek töltött egy-egy pohár vért, amit a lány hálásan el is fogadott. A Stefannal folytatott „harc” kimerítette. Hosszú volt ez a nap, és még nem is igazán kezdődött el. Egymással szemben foglaltak helyet az étkezőasztalnál, és szótlanul iszogattak.
   - Tudod, mire vágyom? – kérdezte hirtelen Caroline. – Kakaóra.
   - Bal oldali szekrény, legfelső polc.
   A vámpír elnevette magát.
   - Ne mondd, hogy még az is van!
   Öt perc múlva már egy nagy bögre díszelgett két keze közt, benne a hőn áhított itallal. Fölmentek az emeletre, Caroline az egyik fotelbe, míg Klaus az ágyon nyújtózott ki. A férfi a gondolataiba feledkezve feküdt előtte, s bár a szemét rajta tartotta, tekintete a semmibe meredt. Sajnálta. Egyetlen családtagja volt, aki az ő oldalán állt, és ő is elpártolt tőle, a többiek pedig még csak esélyt sem kapnak erre. Szerette volna, ha a férfi is találna valami boldogságot örök életében, ami talán meg is változtatná. Persze nem drasztikusan, de hátha nem akarna mindent erőszakkal megszerezni.
   - Van már valami ötleted?
   Klaus halványan elmosolyodott.
   - Az mindig akad.
   - Úgy értem olyan, ami nem mészárlásba torkollik... – erre a kijelentésre a másik felnevetett. – Mit szólnál, ha megint megfenyegetnéd őket velem? Mondjuk felhívod Elenát, és odaadod a kagylót nekem, én pedig teljesen átszellemülve könyörgök nekik, hogy tegyék amit mondasz...
   Nem érkezett válasz. A férfi furcsán mosolyogva nézte.
   - Mi van? Nem jó?
   - Milyen érzés a másik oldalon állni, kedvesem? – kérdezte halkan. Caroline-nak egyből leesett, mire gondolt. Komolyan ezt akarja? Hazudna a legjobb barátnőjének csak azért, hogy Klaus megkapja, amit akar? Nos, minden bizonnyal ez volt a helyzet, különben nem vetette volna fel az ötletet. Jesszus, mi van vele? Mióta ilyen...
   Nem fejezte be a mondatot, mert a hibrid már nem az ágyon feküdt, hanem fél méterrel előtte. Caroline önkéntelenül is felpattant a helyéről. Legyen átkozott, de jelen pillanatban nagyon is vonzónak tűnt minden, ami vele volt kapcsolatos. Lehet, hogy azért, mert a helyzet nem tűnt valóságosnak, bár ébren volt. Istenem, számtalan ok szólt az ellen, hogy úgy érezzen iránta, ahogy most érzett.
   Eltakarta a szemét a kezével, de így csak a látványát tüntette el maga előtt, mert attól, ami a fejében zajlott, nem tudta megszabadítani. Őrülten kívánta!
   - A franc egye meg! – dörmögte Caroline maga elé.
   - Mi a baj?
   - Semmi. – Jézus, mennyire nem volt igaz.
   - Hazudsz.
   Na szép, hát ezt is tudja?!
   - Nem akarom azt érezni, amit most érzek, oké?
   Hosszú szünet következett.
   - És mit érzel, Caroline? – a lánynak futólag eszébe jutott, hogy Klaus szólította először a nevén. Ami nem sokat segített azon, hogy a szöszi lenyugodjon. A hibrid halkan folytatta, amikor nem válaszolt. – Nem akarod, hogy kívánj engem, ugye? Mert én vagyok a rosszfiú?
   - Igen.
   A szó csak úgy kiszaladt a száján, pedig nem volt teljesen igaz. Ha teljesen őszinte akart lenni magához, ennél többről volt szó... a barátairól. Nem tudta elképzelni mit szólnának, ha rájönnének, hogy kivel feküdt össze. Amikor sokáig nem jött válasz, elvette az egyik kezét a szeme elől, és az ajtó felé nézett. Klaus már nem állt ott, de Car érezte, hogy nem ment túl messzire. Kihajolt az ajtón és meglátta. Ott állt a lépcsőkorlátnál, és a semmibe meredő tekintettel nézett lefelé.
   - Sajnálom. – mondta Caroline. – Nem úgy értettem.
   - De igen. De nem baj. Az vagyok, aki vagyok. – egyik keze megfeszült, és Car sejtette, hogy önkéntelenül.
   - Az az igazság, hogy... – nem fejezte be a mondatot. A férfi felvonta az egyik szemöldökét, bár nem nézett rá közben. A lány megköszörülte a torkát. – Szóval az igazság az, hogy az önfenntartás nagyon jó dolog, és úgy illene, hogy az diktálja a döntéseimet.
   - És nem így van?
   - Nem... mindig. Veled... nem mindig.
   Klaus ajka félszeg mosolyra görbült.
   - Akkor életemben először örülök annak, hogy más vagyok.
   Tekintetük összekapcsolódott. Caroline végül visszavonulót fújt.
   - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha... – nem fejezte be. Nem tudta volna. Klaus megragadta az arca két oldalát, majd ajkával megérintette az övét. Car megborzongott. Ösztönösen a férfi mellkasára tette a kezét, készen arra, hogy eltaszítsa magától. Az izmai azonban nem engedelmeskedtek az akaratának. Legyőzték. Klaus az egész lényét uralma alá hajtotta egyetlen pillanat alatt, miközben két tenyere közt tartotta a fejét.
   A hibrid két karját végül a lány köré kulcsolta, magához ölelte, és szorosabban nyomta száját az övére. Caroline mozdulni sem tudott. Amikor szétváltak, a lány felnézett a másik kék szemébe, és mielőtt az esze utolérte volna, a szoba felé kezdte húzni a férfit.