Dance with the Devil 7.

Úristen, el se hiszem, hogy a végére értem! Ez valami eszméletlen nagy kínszenvedés volt xD Remélem azért, hogy a munkámon ez nem fog ilyen szinten meglátszódni, és nem okozok csalódást, ha már ennyit kellett várni erre a fejezetre...:) Sleepy, Andie, köszi nektek a sok segítséget!! Valószínűleg még mindig fél oldalnál tartanék nélkületek:P Úgyhogy ezt a részt most nektek ajánlanám!:) Enjoy!

Sympathy for the Devil

   Caroline kézen fogva vezette be Klaust a szobába, s közben úgy érezte magát, mintha egy idegen lenne a saját testében. Mi a fenét művel? Komolyan le akar vele feküdni? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések milliói fogalmazódtak meg a fejében.
   Hirtelen megtorpant a szoba közepén.
   - Állj.
   - Már állunk... – dörmögte a férfi. Caroline szembefordult vele, és elengedte a kezét. Akármi is történt az előbb, az agya visszavette az irányítást, és azon nyomban megnyomta a stop gombot. Megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.
   - Ez nem történhet meg köztünk, mert...
   - Helytelen lenne? Ugyan ki tudná meg? Csak te vagy itt meg én.
   A lány makacsul, de mindenféle hátsó meggyőződés nélkül ingatta a fejét jobbra-balra. Ez az ő szerencséje! A férfi legalább annyira akarja őt, mint fordítva. Néhány lépést távolodott, és a végén beleütközött a fürdőszobaajtóba. Micsoda ostoba helyzet!
   Mivel nem maradt számukra semmi egyéb lehetőség, fogta magát, és bezárkózott a fürdőbe. Hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetet bámulta, majd nagyot sóhajtva lassan lecsusszant a földre. A túloldalról nem szűrődött be hang, ami egyrészt nyugtalanította, másrészről viszont boldoggá tette. A legkevésbé sem segített volna, ha Klaus közben odakintről beszél hozzá. Istenem... Már a neve hallatán is rémülten menekülnie kellett volna. Most azonban itt volt vele egy házban, és azért küzdött, nehogy nekiessen.
   Eltűnődve megérintette ajkait az egyik ujjával. Az az erő, amely a hibridből áradt, egy szempillantás alatt átdöntötte Caroline-t a ló másik oldalára. Nem követelőző volt, és nem is erőszakos, egyszerűen csak... sóvárgó. Valószínűleg Klaus számára is új volt a helyzet, amelybe mindketten belecsöppentek.
   De miért pont ő? Mitől volt Caroline olyan különleges?
   Beletúrt szőke hajába, s közben ezeken rágódott. Belülről emésztette a férfi, és nem tudta, mit tegyen a dolog ellen. A hibrid egy olyan személyre vágyott, aki törődik vele, nem? Eszébe jutott, hogyan kapaszkodott bele a kezébe, és fonta köré szinte magát, annyira szüksége volt a vigasztalásra. Ő pedig... ezt megtette. – gondolta döbbenten. Ez lehet az oka, amiért megakadt a lányon a szeme? Erre a kérdésre csak egyvalaki tudott válaszolni. Nagyot sóhajtva kelt fel a csempézett padlóról, a mosdóhoz ment, és megmosta az arcát. Megtörülközött, és végignézett magán a tükörben.
   Amikor végül kilépett az ajtón, Klaust az ágya előtt ücsörögve találta, s egy borospoharat tartogatott a kezében, feltételezhetően vérrel teletöltve. Amint meghallotta a lányt lépteit, felkapta a fejét, és egy örömtelen mosolyt villantott rá.
   - Szia.
   Caroline nem szólt egy szót sem, a férfi pedig egyik szemöldökét megemelve nézte, ahogy lehuppan mellé a földre.
   - Mi történik? – kérdezte a vámpír, miközben a semmibe meredő tekintettel nézett maga elé. Klaus felé nyújtotta a poharat, amit késlekedés nélkül vett el tőle, és nagyot húzott belőle. Igaza volt a vérrel kapcsolatban.
   - Nem tudom. De az őrületbe kerget az egész. – dünnyögte a férfi válaszul, mire Caroline halványan elmosolyodott.
   - Nekem mondod? Úgy érzem magam, mint Júlia... egy speciális helyzetben.
   Klaus hangosan felnevetett.
   - És én lennék Rómeó? Ne haragudj, kedvesem, de igen távol állok a fogalomtól. Kivéve, ha a fiatal Montague gonosz volt.
   Most a vámpír kezdett el kuncogni.
   - Ugyan! Ne mondd, hogy még soha nem harcoltál egy lány kegyeiért! Akár emberként.
   A férfi álla megkeményedett, és hosszú szünet következett a beszélgetésben. A csend egyértelműen tanúskodott afelől, hogy igenis volt egy nő az életében, akibe szerelmes volt. Caroline arca önkéntelenül is megrándult. Semmilyen érzelmet nem szabadott volna kiváltania belőle... ehelyett ő mindjárt féltékenységi rohamot kap! Mikor lesz ennek vége?
   Mintha a férfi megsejtette volna belső konfliktusát, halkan megszólalt.
   - Túl rég volt már ahhoz, hogy számítson...
   A lány megköszörülte a torkát.
   - Biztos vagy benne?
   A szeme sarkából látta, hogy Klaus halványan elmosolyodott.
   - Mostmár igen. – hirtelen ráemelte a tekintetét, mintha azt próbálná meg a tudtára adni, hogy ez többnyire a lánynak is köszönhető.
   Rekedt hangon azt kérdezte. - Szóval... mi volt a neve?
   - Charlotte.
   - És, mi történt?
   - Mondjuk úgy, hogy a Petrováknak nagy történelmük van a testvérviszályokat illetően. – amikor Caroline felkapta a fejét, Klaus nevetve folytatta. – Igen. Charlotte volt az első Petrova.
   - És te szeretted??? – hüledezett a másik. A szemei egészen kikerekedtek, úgy meredtek a mellette ülő férfira..
   - Én, és Elijah is. Ez okozta a gondot közöttünk, na meg Charlotte bizonytalansága.
   - Hadd találjam ki... nem tudott választani kettőtök között? – úgy tűnik, az összes hasonmás örökölte ezt a döntésképtelenséget. Leszámítva, hogy Elena egy hosszú időre lehorgonyzott Stefan mellett. Aminek már vége.
   - Szerinted csak szórakozott velünk. – állapította meg Klaus. Caroline néhány pillanat múlva két tenyere közé fogta a hibrid kezét, és halálos komolysággal szólalt meg.
   - Klaus, - furcsán idegennek hatott kiejtve a férfi neve. – akármi is történt, az a múlt része. És ott is kell, hogy maradjon. Azt mondod, már nem számít? Ezt elsősorban magadnak kell bebizonyítanod...
   A hibrid pár perc néma csönd után, mialatt a lány arcát fürkészte, bólintott, majd – mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül – megcsókolta, és azt mondta.
   - Igazad van.
   Caroline kissé megszeppent, majd megrázta magát, és ráemelte tekintetét a másikra. Az agya pajzsként tartotta távol magát attól, ahova a gondolatai tartani készültek...
   Ó, a pokolba a gondolkodással! – megragadta a férfi arcát, és visszacsókolta. Érezte, hogy a másik megdermed, majd lassan a lány köré fonta a karjait, és a nyakához szorította a fejét.
   A férfi megsimogatta a haját, végigfuttatta szőke fürtjeit az ujjai közt, aztán a füle mögé simította. Majd mélyen a szemébe nézett, és lágyan megcsókolta. Testét kellemes érzés töltötte el, megnyugtatta és egyben békés vágyat ébresztett benne.
   Amikor Klaus helyzetet változtatott, követte, és teljesen hanyatt fordult, miközben a másik feljebb csúszott, és betakarta a testével. A csók még ekkor sem szakadt meg. Caroline annyira elmerült benne, hogy észre sem vette, amikor Klaus keze a pólója alá kúszott. Meleg tenyere lassan araszolt felfelé a melle irányába... aztán elérte és megérintette. Caroline ívben megfeszítette a hátát, és belenyögött a csókba.
   Klaus akcentusos, halk hangja szűrődött be lassan a tudatába.
   - Szeretnélek levetkőztetni. Megengeded?
   - Igen... – lehelte.
   A vetkőztetés is az élvezethez tartozott, és legalább olyan csodálatos volt, mint a végeredmény, amikor meztelen bőrük végre egymáshoz simult. Hiába élte már át párszor ezt másokkal, és hiába látta már egyszer a hibrid testét, és voltak hasonló testhelyzetben, mégis olyan különleges érzés volt, mintha életében először történne meg. Aztán Klaus vámpírsebességgel az ágyra manőverezte magukat...
   Felnézett a férfi arcára. Látta a szemében a vágyat, de amellett még sokkal többet is... hódolatot, hálát... és sebezhetőséget, amit korábban csak sejtett, de sosem látott ilyen tisztán.
   Klaus hosszan megcsókolta, megemelte a csípőjét, beigazította a bejárathoz, és egy lökéssel már bent is volt. A lány felszisszent, de hamar megbékélt a teste az új helyzettel. Lehúzta magához a hibridet, félrebiccentette a fejét, és újból egymáshoz értek az ajkaik, de ezúttal sokkal szenvedélyesebben, mint idáig.
   Semmi sem volt gyors, minden mozdulat lassú, és kimért volt.
   Semmi kapkodás, csak komótos kényelem, mintha a világ minden ideje az övék lenne.
   Együttlétük közepén egy percre pánik tört rá, hogy így kiadta magát. Hogy a fenébe történhetett ez?
   Amikor azonban mindketten feljutottak a csúcsra egyszer... kétszer... háromszor... Caroline-nak már nem a múlt, hanem a jövő jutott eszébe, amitől összeszorult a szíve. Istenem, olyan hamar el fog menni!

   - Biztos vagy benne? – kérdezte Elena.
   Bonnie bólintott. Késő délután volt, és a két barátnő a Gilbert ház konyhaasztala körül ücsörgött, előttük egy-egy bögre kávéval.
   - Igen. Stefan mondta, hogy Caroline a koporsók között mászkált, persze nem látta őket, de Klaus odakint várt rá.
   - Mit jelent ez? Megigézte Caroline-t?
   - Mi más magyarázat van rá? Vagy azt hiszed csak úgy összeállna az ellenségünkkel? Tudja, hogy miket követett el, még ellene is!
   A hasonmás megrázta a fejét.
   - Igen, igazad van. Ez nem történhetett meg. – fejét két keze közé temetve folytatta. – Vissza kell szereznünk őt, Bonnie. Ki tudja, mikre vehette még rá. Miket mondott el neki... – beleborzongott a gondolatba. Megkérte a hibridet, hogy ne bántsa, de nyilvánvalóan nem hatotta meg. Miért is tette volna?
   - Megpróbáltuk kinyitni a negyedik koporsót... Egyszerűen képtelenség felnyitni azt az átkozottat! – panaszkodott a boszi.
   - Akkor más terv kell... – gondolkodott hangosan a lány. Hirtelen Damon lépett be a bejárati ajtón, magabiztos mosollyal az arcán.
   - És meg is van! – mondta diadalittasan. A két barátnő azonnal felpattant a helyéről.
   - Mi?
   - Mit akarsz csinálni?
   - Nyugalom. – csitította a két lányt a férfi. – A válasz egyszerű: visszaadjuk neki a koporsókat.
   Elena és Bonnie értetlen pillantást váltottak, majd megrökönyödve néztek vissza vámpírra, aki a reakciókon mulatott.
   - Damon, ugye tudod, hogy ennek semmi értelme? Akkor minek tartogattuk magunknál őket ennyi ideig? Stefan csak így lemond róluk?
   - Egyetértek, ez az egész nagyon bűzlik...
   A férfi azúrkék szeme hol az egyik, hol a másik lányra irányítódott, és udvarias mosollyal hallgatta a rázúduló kérdésáradatot.
   - Végeztetek? Mert akkor talán mehetnénk is...
   - Rendben. – szólaltak meg egyszerre. Damon összecsapta a két tenyerét.
   - Remek! Enyém a hátsó ülés! – a szeme megvillant, ahogy Elenára nézett. – Esetleg nem szeretnél csatlakozni hozzám?
   Elena gyorsan elkapta a fejét a férfiról, de a pirulását nem tudta eltakarni sem előle, sem Bonnie elől. Az utóbbi értetlenül meredt rájuk.
   - Mi folyik itt?
   A válasz egyszerre pattant ki a szájukból.
   - Semmi.
   - Csókolóztunk. – a hasonmás döbbenten nézett Damonra, aki szélesen vigyorogva viszonozta a pillantást. – Hupsz... – a szája elé rakta a kezét. – Bocsánat, kicsúszott. – szabadkozott, majd a boszira bökött a fejével. – Akarod, hogy megigézzem?
   - Damon!
   - Értettem! – emelte magasba mindkét kezét.
   A boszorkányház felé tartó út kínos csendben zajlott le. Damon a hátsó ülésen ücsörgött, és valahányszor Elena a visszapillantóba nézett, az azúrkék szempár csibészesen nézett a lányra, aminek következtében néha majdnem lehajtottak az útról. Csak Stefan közelébe ne szólja el magát!
   - Sokáig tartott. – jegyezte meg Stefan, amikor végre odaértek. Az ifjabb Salvatore a rozoga ajtófélfának támaszkodva állt, karjait a mellkasán összevonta. Elena kikecmergett az autóból, és csak egyetlen pillantást vett egykori szerelmére, majd kikerülve, bement a házba. A koporsók az előtérben álltak, sorba rendezve. A két lány megtorpant előttük, majd először egymásra, majd a testvérekre néztek.
   - Komolyan vissza akarjátok neki adni?
   Damon lépett oda hozzájuk, és egy A4-es lapot nyomott a boszi kezébe, amin egy cirkalmas betűkkel írt szöveg állt. Egy varázslat.
   - A cél az, hogy Caroline-t visszahozzuk. Erre egyetlen esélyünk van. Klaus egyértelműen kijelentette, hogy mit akar. – fejével a koporsókra bökött. – Mi pedig odaadjuk neki.
   - Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kételkedett Elena.
   - Nem. De van jobb terved?
   Bonnie homlok ráncolva olvasta végig a varázsigét.
   - Damon... pontosan mit is akarsz, mit csináljak?
   - Mondjuk olvasd rá erre a koporsóra azt a bosziigét. – nézett vissza rá jelentőségteljesen. Hosszú percekig álltak így, és néztek farkasszemet, majd Bonnie végül feladta a küzdelmet, és elkezdte mormolni a varázslatot. A szobában lévő gyertyák egy pillanatra kigyulladtak, a lány hangja pedig egyre hangosabb lett, majd hirtelen minden elcsendesült. A boszi felnyitotta a szemeit, és a koporsóra szegezte azokat.
   Damon megkísérelte felnyitni, de nem lepődött meg túlzottan, amikor az nem sikerült.
   - Nagyszerű.
   - Nagyszerű? Ugyan mi? Hiszen még mindig nem lehet kinyitni! – szólalt meg Elena. Két kéz érintését érezte a vállán, mire ijedten hátrafordult. Stefan volt az.
   - Minél kevesebbet tudsz Elena, annál jobb. Ebből most különben is ki fogsz maradni.
   - Ezt meg hogy érted?
   - Úgy, hogy te otthon fogsz ülni szépen a szobádban, és bízol a jószerencsénkben. – vette át a szót az idősebbik testvér.
   - Szó sem lehet róla! – jelentette ki a hasonmás.
   - Már pedig így lesz. – Elena már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de Damon előtte termett, és egészen közelről nézett bele a másik mogyoróbarna szemébe. – Ne kelljen megint bezárnunk a házba.
   Stefan szótlanul figyelte a páros szócsatáját, és az után sem szólt egy szót sem, hogy Elena végül belement a játékba. Amikor a tekintetük találkozott, érezte, hogy ennek a dolognak nem lesz szép kimenetele, és csak remélni merte, hogy amikor majd megbeszélik, mindenki sértetlenül kerül ki a beszélgetés után...

   Klaus legördült Caroline testéről, és úgy feküdt le mellé, hogy a lány a mellkasához simulhasson. Car halk, dörmögő hangot hallatott, ahogy közelebb bújt hozzá. A férfi megsimogatta a hátát, ő pedig a fejét a szívére helyezte. Bőrén érezte a sóhaját. Lehunyta a szemét, amikor a lány átkarolta a derekát.
   - Mit csináltunk? – kérdezte a vámpír.
   - Megbántad?
   - Nem. – felelte habozás nélkül.
   - Akkor jó.
   Egy darabig kellemes csendben feküdtek. Klaus rápillantott a mellette összegömbölyödve fekvő Caroline-ra. Az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerte, a szöszi vámpír belopta magát gondosan zárva tartott szívébe, és mélyen befészkelte magát oda. És úgy, hogy mindez helyesnek tűnt.
   Olyasmit kapott tőle, amit eddig senkitől, ám ő is adott cserébe valamit. A lelke egy részét.
   A homlokát ráncolta. Csak egy részét. Nem az egészet.
   Ahhoz, hogy az egészet át tudja adni, meg kellene fogadnia a lány tanácsát. És... a francba, meg is fogja. Mielőtt pedig elengedi, megmutatja neki azt, amit még soha senkinek nem mutatott.
   És amit nem is fog.
   Szerette volna meghálálni neki azt a bizalmat, amit kapott tőle. Rábízta magát, a közelébe engedte a férfit, azon túl, hogy ismerte a hírét. Tudta, hogy kicsoda is ő. Hogy miket tett a barátaival, sőt, még vele is...
   Caroline kinyitotta a szemét, a tekintetük találkozott, majd mindketten egyszerre szólaltak meg.
   - Nem akarom, hogy elmenj.
   - Nem akarok elmenni.