Dance with the Devil 8.

Megérkezett a 8. fejezet:) Komolyan, ahogy haladok előre, egyre nehezebb kitalálnom, hogy mi is legyen, holott ez a fejezet már egy ideje érlelődött bennem:) Remélem ez is lesz olyan jó az eddigiek, és köszönöm a kedves szavakat, mindig nagyon jól esnek:) Enjoy!

Holding on and letting go

   Másnap Caroline egy bögre kakaóval járta be újból a házat, amíg Klaus távol volt. Az első alkalommal sokkal inkább azért sétált körbe, hogy addig se unatkozzon, és teljen valamivel az idő, most azonban azért, hogy minden egyes négyzetcentimétert megjegyezzen. Az eszébe akarta vésni. Érezte, hogy amint kilép a bejárati ajtón, mint szabad vámpír, minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Ez egy rendkívüli álom volt, de lássuk be... nem a valóság. Klaus nem változik meg egyik napról a másikra, és pláne nem miatta. Valószínűleg csak az agya vetíti ki ezeket a képeket, ő pedig még mindig az ágyon fekszik kiszáradva a vérhiánytól.
   Igen. Biztos, hogy ez a helyzet. – győzködte magát. A tegnap este sem történt meg. Nem élte át élete legjobb szeretkezését, és nem mondta azt a férfinak, hogy nem akar elmenni innen.
   Nagyot sóhajtott. De igen. 
   Benyitott egy hatalmas, kétszárnyú ajtón, és... döbbenten torpant meg. Az biztos, hogy itt még nem járt.
   Egy óriási bálterembe lépett be. A helyiség egyik végén egy színpad volt felállítva az élő zenéhez, míg a maradék tér a táncparkettnek felelt meg. Caroline-t megrohamozták gyermekkori vágyai, és álmai, aztán, mielőtt megállíthatta volna magát, megindult a terem közepe felé.
   Mindig is egy nagy bálról álmodott. A szülei válása, és az iskolai kitaszítottság mind növelték benne a vágyat. Egy éjszaka, amely róla szól, a legszebb ruhában, amelyet ember valaha látott, és egy férfivel az oldalán, aki a jelenlétével is arra késztet mindenkit, hogy a teremben az összes tekintet rájuk szegeződjön.
   A Miss Mystic Fall’s versenytől is ezt remélte, de több ponton is elbukott a terv. A legfontosabb az volt, hogy nem Matt-tel táncolt végül. A szalagavató bál pedig teljes kudarcba fulladt Klaus felbukkanása miatt...
   Észre sem vette, hogy elkezdett ide-oda ringatózni, mintha zenére tenné, és ezernyi ember előtt állna. Behunyta a szemét, és átadta magát az érzésnek. Elképzelte magát, ahogy a város színe, java előtt áll, egy... az estélyijében. Klaus odamegy hozzá, és felkéri táncolni, majd ott, mindenki szeme láttára keringőzni kezdenek. Hogy miért épp a hibridre gondolt? Nos, ha már egy mesében volt éppen, ki más lenne megfelelőbb személy? Ezen kívül, ő aztán biztosan minden szemet feléjük csalogatna...
   - Mit dúdolsz? – szólalt meg egy ismerős, angol akcentus az ajtóból. Caroline megtorpant, és a hang irányába fordult. Klaus állt ott az ajtófélfának dőlve, két kezét összevonva a mellkasán, az arcán pedig széles mosollyal. A lány akkor jött rá, hogy magában énekelt, mégpedig egy olyan dalt, amit gyerekkora óta nem hallott. Meglepő választás volt.
   - Hmm... A szépség és a szörnyeteg betétdalát... – körbepillantott a teremben. – Valahogy ez a hely arra a mesére emlékeztet...
   A férfi ellökte magát az ajtótól, és pontosan a vámpír előtt állt meg.
   - Feltételezem, hogy én vagyok a szörnyeteg, szépségem. – Car elpirult, és zavarában elkapta a fejét a másikról. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, és próbált rájönni, hogy mit feleljen. Mit tegyen. Mit... – Szeretnél táncolni? – kérdezte Klaus, és egyik kezével kinyúlt a lány felé. Caroline elkerekedett szemmel nézte a férfit, aki néhány pillanat múlva elvigyorodott, és ismét kiegyenesedett.
   - Annak meg kell adni a módját. – jegyezte meg a vámpír.
   Klaus megemelte az egyik szemöldökét.
   - És különben sem vagyok úgy öltözve... – nézett le az ő „egyszerű”, méregdrága öltözékére.
   - Ó? Még szerencse, hogy nincsenek nagy igényeid... – dörmögte az orra alatt. A lány lesütötte a szemeit. Hosszú percekre csönd telepedett közéjük, majd Klaus megfogta Caroline egyik kezét, aki meglepettségében azonnal felkapta a fejét. – Menjünk.
   - Ho...hova?
   A férfi sejtelmesen elmosolyodott.
   - Egy titkos helyre.
   - Tudtam! – fakadt ki tettetett rémülettel a hangjában. – Meg fogsz ölni, igaz?
   Klaus mostmár teli szájjal vigyorgott, majd vámpírsebességgel a falhoz nyomta, és lehajolt a lány nyakához. A mozdulat közben még a szeme is elváltozott, a szemfogai is kinőttek. A harapás helyett azonban csak egy csókot nyomott a nyakára. Caroline hangosan kifújta a levegőt. Amikor újra a szemébe nézett, az arca megint emberi vonásokat öltött.
   - Nem.
   Caroline futólag hozzáérintette ajkait a férfi szájához.
   - Azért nem, mert kedvelsz engem? – érdeklődte pimaszul.
   Klaus a szemét forgatta, és a nyakánál fogva magához húzta a lány, hogy visszaadja neki a csókot.
   - Na ja. – dörmögte.
   - Na ja. – visszhangozta Caroline, majd újból rátaláltak egymás szájára. Klaus váratlanul kivált a csókból, és homlok ráncolva nézett le a vámpírra.
   - Mi volt ez? – kérdezte a hibrid.
   - Mi, mi volt? – tette alá a lovat a lány.
   - A fenekemre csaptál?
   Car hátrapillantott a férfi válla fölött, aztán ráütött a hátsójára. Egy jó nagyot. Amikor Klaus felkiáltott, Caroline rákacsintott.
   - Igen. Pontosan azt tettem. Esetleg megismételjem? Mondjuk... a másik oldalon?
   Ahogy a szemöldökét húzogatta és kihívóan mosolygott, a férfiből kirobbant a nevetés, ami betöltötte az üres házat.
   - Na, menjünk, mielőtt idő előtt ránk sötétül. – a hóna alá vonta a lányt, megpuszilta a homlokát, aztán odaállt mellé, és együtt léptek ki az ajtón. A házból.
   - Gyalog megyünk? – érdeklődte a vámpír, mikor elhaladtak az autó mellett, és egyenesen a közeli erdő felé vették az irányt.
   - Miért, sietsz valahova, kedvesem? – Car mosolyogva megrázta a fejét. – Halhatatlanok vagyunk... a világ minden ideje a miénk.
  

  
   Ha Klaus otthonára azt hittem, hogy egy álom... – gondolta döbbenten Caroline, mikor megérkeztek arra a bizonyos titkos helyre. – Akkor ez maga a mennyország...
   - Tetszik?
   A lány tágra nyílt szemmel nézett a férfira, sugallva, hogy a kérdés feltevése is ostobaság volt. A hegyoldalon, ahol álltak, tökéletes rálátásuk volt... nos, mindenre. Előttük egy aprócska tó terült szét, majd egy nagy, füves rét, az a fajta, amit még a leggazdagabbak is megirigyelnének. Caroline általában nem tartotta sokra a természetet, de minden bizonnyal csak és kizárólag azért, mert még nem járt itt. Ez a hely... könnyeket csalt a szemébe.
   - Imádom. – suttogta alig hallhatóan. Belekapaszkodott a hibrid karjába, úgy mentek le egészen a tó partjáig. Caroline meglátott a fűben egy nagy sporttáskát, mire Klausra kapta a tekintetét.
   - Készültél.
   - Természetesen. Ülj csak le.
   Ahhoz képest, hogy november volt, az idő meglehetősen meleg volt, nem okozott gondot, hogy egyikük sem viselt melegebb holmit. No, nem mintha a vámpírok megfagynának a hidegben. A szöszi lehuppant a földre, a lábait a bokáinál keresztbe tette, miközben a férfi két borospoharat halászott elő, és egy üveg vért. Mindkettőjüknek töltött az éltető nedűből, majd ő is helyet foglalt Car mellett, és átnyújtotta az egyik poharat neki. Koccintottak egymással, majd jó nagyot kortyoltak a vörös folyadékból. Hosszú ideig egyikőjük sem szólalt meg.
   A lánynak feltűnt, hogy egyetlen állat sem volt a környéken, de ezt betudta annak a ténynek, hogy ők mik voltak. Amióta átváltozott, soha nem örült még ennyire annak, hogy vámpír volt.
   - Ezer éve semmi sem változott. – szólalt meg egy idő múlva Klaus. – Itt megállt az idő.
   Caroline nem tudott megszólalni. Félt, ha ezt megtenné, a férfi nem beszélne többet a múltról. Meg akarta ismerni a hibrid életét, attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, egészen a jelenig, hogy hogyan jutott el idáig, méghozzá most azonnal.
   - Olyan sok mindent adtál nekem ez alatt a pár nap alatt... Próbáltam kitalálni, mit adhatnék érte viszonzásul... tudod, igazságosan... valamit valamiért... mint amikor elmesélted a szüleid válását az anyám történetéért cserébe. – ráemelte kék szempárját a lányra. - És rájöttem, hogy az egyetlen, amit adhatok... nos, az ez a hely. Soha, senki nem járt itt ezelőtt.
   - Még Charlotte sem?
   Klaus behunyta a szemét, s közben egyszer jobbra, majd balra fordította a fejét.
   - Nem, a vámpírrá válás előtti nap találtam rá, utána pedig már felgyorsultak az események. Az átok, meg hasonlók... Talán ötszáz éve voltam itt utoljára, akkor is csak egy órára. És persze amikor megvettem ezt a telket.
   - Csodálkoztam is, hogy miért a világ végére költöztél... Lenyűgöző ez az egész környék... Ha ezer éve is ilyen volt, akkor kicsit olyan ez, mint egy időutazás.
   A férfi kinyitotta a szemét, és rápillantott a lányra. Felemelte az egyik kezét, és végigsimított vele a vámpír arcát. A tenyere meleg volt, és kellemes bizsergést érzett azokon a pontokon, ahol hozzáért.
   - Hunyd le a szemed! – kérte. Caroline megtette ami kért. Hallotta, hogy Klaus megmozdul, érezte, ahogy köztük lévő távolság egyre kisebb lesz, majd gyengéden megcsókolja a lány lehunyt szemhéját. Aztán a másikat. A lány ajkai szétnyíltak, aztán, mikor eltávolodott tőle a másik, lassan felnézett rá.
   Nem tudta, melyikük mozdult előbb, de nem is volt fontos. Az ajkaik megtalálták egymást, mintha összetartoznának, Klaus hátradőlt, húzta magával a vámpírt is, aki ránehezedett a testével.
   Amikor legördült a hibridről, és egy ideig csendben feküdtek egymás mellett. A lány a tájat nézte, majd egy idő múlva minden figyelme Klausra irányult. Az arcát tanulmányozta, megpróbált minden részletet az agyába vésni, hogy örökre megmaradjon a fejében, és bármikor felidézhesse. Nem áltatta magát, tudta, hogy ez a dolog köztük addig a percig fog tartani, amíg el nem hagyja a házat. Amíg haza nem viszi a férfi. És biztos volt benne, hogy hamarosan be fog következni.
   - Miért mereszted rám a szemeidet, kedvesem?
   Caroline elpirult.
   - Eltárolom magamban.
   Klaus ránézett, és olyan kifejezés ült ki az arcára, amit a másik nem tudott hova tenni. Már épp rákérdezett volna, amikor a férfi előkapta a telefonját. Caroline rögtön rájött, hogy mire készül.
   - Mit szólnál, ha megörökítenénk?
   - Remek. – közelebb bújt hozzá, ő pedig a magasba emelte a mobilt. Car meg akarta puszilni Klaus arcát, és minden bizonnyal neki is hasonló céljai voltak, amiből egy újabb csók csattant közöttük. A kattanó hang után Caroline felemelte a karját, és a tenyerével végigsimított a férfi borostás arcán. – Most egy rendes képet is, jó?
   - Miért, ez mitől volt rendetlen?
   - Na! – felpattant a fűről, és húzta magával a hibridet is. Megint összeálltak, Klaus átkarolta a lány derekát, aki a fejét a másik vállára hajtotta. Mielőtt azonban megnyomhatta volna a gombot, a telefon hirtelen megcsörrent. Klaus a homlokát ráncolva nézett a kijelzőre, majd a füléhez emelve válaszolt a hívásra.
   - Damon! Micsoda meglepetés! Minek köszönhetem?
   - Visszaadjuk a koporsókat. – szólalt meg az idősebb Salvatore a vonal másik végén. Caroline azonnal felkapta a fejét a mondatra. Találkozott a tekintetük, de csak a férfinek volt annyi lélekjelenléte, hogy boldogan válaszoljon.
   - Épp itt volt az ideje. És mikor óhajtjátok a cserét véghezvinni?
   - Este kilenckor a panziónál.
   - Nagyszerű! Örülök, hogy végre megjött az eszetek. Caroline szóhoz sem fog jutni az örömtől.
   Nos, a mondat első fele igaz volt... Klaus még egy percig diskurált a másik vámpírral, majd kinyomta a telefont. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Azt kívánta, bárcsak más körülmények között találkoztak volna. Bár nem tudta, hogy az hogy lett volna lehetséges.
   - Szóval akkor tényleg elengedsz...
   Klaus a lány arcát nézte oldalról, majd hosszú percek múlva válaszolt.
   - Igen. – felelte. – El.
   Órákkal később Caroline a Mercedesz anyósülésén ült, és útban volt hazafelé. Megnyomta az egyik gombot a mellette lévő ajtón, mire az ablak leereszkedett, és a benti meleget gyorsan felváltotta a csípős hideg. Kidugta a fejét az ablakon a szélbe, és a fényszóró fényébe nézett. A táj még így, este is lélegzetelállító látványt nyújtott, azonban ahogy távolodtak a háztól, úgy kezdett el visszatérni a megszokott, szürke látvány.
   Furcsa módon ez a párhuzam nagyon is illett a helyzethez. Az itt töltött idő alatt ugyanis kiszakadt abból a világból, amibe most visszatérni készült. A kettő közötti határvonal pedig meglehetősen széles volt.
   Az autó árnyékként suhant végig a városon, Klaus pedig egy szót sem szólt hozzá egész idő alatt. Caroline szemébe könny gyűlt, de nagyokat pislogott, hogy nehogy sírva fakadjon.
   Örült, hogy a férfi visszakapja a családját, tényleg. De nem tudta, hogy mi lesz ezután velük. És mit mondjon Elenáéknak. Találkozhat vele ezután is? Vagy mostantól megint a Klaus-ellenesek klubjába tartozik? Tegyük fel, hogy összefutnak, mit fog tenni a barátai előtt? Eljátssza, hogy gyűlöli a férfit, mikor ez kétségtelenül egy hazugság volna? Nehéz helyzet volt, és lehetetlennek tűnt megoldást találni rá. A hibrid biztosította róla, hogy minden rendben lesz, és majd elintézi a dolgokat, de ez megint egy olyan dolog volt, ami kívánni valót hagyott maga után. Legfőképp, hogy ne öljön meg senkit.
   Klaus egyszer csak megállt a járművel, Caroline pedig a házukra pillantott. Olyan érzés volt, mintha évek óta nem járt volna már itt. Hazajöttem. – gondolta, bár furcsán idegennek hatott a kijelentés.

   Klaus megvárta, amíg Caroline benyitott az otthonába, és kicsit meglepődött, mikor a férfi mindenféle nehézség nélkül képes volt követni. Felvont szemöldökkel nézett rá, mire egy halvány mosoly kíséretében válaszolt.
   - Beengedtettem magam már, mielőtt... – nem fejezte be, mert nem akarta felhozni az elrablásának a körülményeit.
   - Semmi baj. – mormolta a lány. Nem hozta magával egyik tőle kapott ruháját sem, csak a szülinapi öltözéke lógott a kezén, amit szinte azonnal fel is akasztott egy fogasra.
   Fogalma sem volt, mit mondjon, amivel oldhatná a feszültséget.
   Azt azonban tudta, mit csináljon.
   - Szóval... a konyha erre van, ugye? – és balra mutatott.
   - Igen.
   Klaus céltudatosan haladt abba az irányba, a lány pedig szorosan a nyomában lépkedett. Odament a tűzhelyhez, és találomra kinyitotta a felette lévő szekrényt jobbra. Bingo. Ott állt a kakaópor.
   Kivette, letette a pultra, aztán a hűtőhöz lépett.
   - Mit csinálsz? – kérdezte Caroline.
   - Van egy bögréd? Meg egy edényed? – közben kivette a tejet a hűtőből, kinyitotta, aztán beleszagolt.
   Miközben visszasétált a tűzhelyhez, Caroline megmondta neki, hogy mit hol talál. A hangja nagyon halk volt, mintha csak nagyon nehezen tudná visszatartani a sírást. Klaus titkon örült, hogy a lányt is így megviseli ez a helyzet. Legalább nem érezte magát olyan szánalmasnak és annyira egyedül ebben a búcsúzkodásban.
   Istenem, micsoda egy seggfej!
   Elővett egy lábast, és egy nagy bögrét, aztán meggyújtotta a tűzhely egyik lángját. Miközben melegedett a tej, ránézett a pultra kipakolt dolgokra, és a gondolatai elkalandoztak. Az egész úgy nézett ki, mint egy Nestlé reklám, leszámítva, hogy most egy igazi kakaó készült. Olyan, amit azért ad valaki a másiknak, mert szereti, és épp nem jutott eszébe más.
   - Mi lesz ezután? – kérdezte Caroline fojtott hangon.
   Klaus beletett a tejbe még egy kis port, megkavarta a kanállal, és figyelte, ahogy a körbe-körbe forgó folyadékban lassan elolvad. Nem tudott válaszolni. Nem akarta még elmondani neki, hogy mire készül.
   - Klaus?
   - Nem tudom. – felelte őszintén. Beledugta a mutatóujja végét a készülődő kakaóba, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét, majd lenyalta, és tovább kavargatta. Amikor a lány nem felelt semmit, Klaus hátrafordult és ránézett. A hűtőszekrény előtt állt, karját teste köré fonta, a szemében könny csillogott. Na jó, meggondolta magát. Nem akarta, hogy a vámpír is olyan nyomorultul érezze magát, mint ő. Bármit megtett volna azért, hogy megkímélje ettől a szívfájdalomtól.
   És neki hatalmában állt ezt megtenni, nem igaz?
   Megnézte a kakaó hőmérsékletét, és amikor úgy ítélte, hogy már eléggé felmelegedett, elzárta a gázt. Megtöltötte a bögrét, majd odavitte neki.
   - Tessék.
   Caroline azonban nem nyúlt érte, úgyhogy Klaus kihúzta az egyik karját, és a kezébe adta a poharat. A lány a két tenyere közé fogta, de csak azért, mert a férfi kényszerítette, inni azonban nem ivott belőle.
   - Önző dolog tőlem, hogy azt kívánom, bár ne kapnád még vissza a családodat, és maradnánk abban a mesevilágban nálad? – suttogta. Fájdalmas, halk hangjából ítélve érezni lehetett, hogy a sírás fojtogatja.
   A hibrid magához vonta remegőt testét, és az állát a feje búbjára tette. Tudta, hogy amint kilép az ajtón, itt fogja hagyni nála az ostoba szívét. Mostantól fogva már csak egy mozdulatlan szerv lesz a mellkasában. Vagyis nem. Csak ugyanolyan lesz, mint azelőtt. Caroline mindössze rövid időre változtatta át hús-vér, érző szervvé.
   Elhúzódott, aztán gyengéden megcsókolta az ajkát.
   - Sajnálom. Szeretném, ha tudnád, hogy kedvellek. Nagyon. Muszáj volt elmondanom, még ha nem is fogsz rá emlékezni.
   Caroline szempillája megrebbent, a szemei pedig kikerekedtek a meglepődöttségtől, és a rémülettől. Megpróbálta eltaszítani magától a férfit, de az magabiztosan tartotta, s szemével a hatalmába kerítette. A lány eleinte visszatartotta a könnyeit, egy idő múlva azonban már túl sok volt, nem bírt vele. Klaus a hüvelykujjával megsimogatta az arcát.
   - Klaus... én...
   Csak egy pillanatot várt. Amikor Caroline nem fejezte be a mondatot, két ujja közé fogta az állát, mélyen a szemébe nézett, és elfeledtette vele mindazt, ami az elmúlt napokban köztük történt. Miközben ezt tette, egy néma könnycsepp gurult le az arca egyik oldalán.