Dance with the Devil 10.

 Megérkezett a 10. fejezet is. Mostmár nekem is nagyon hiányoznak a Klaroline jelenetek, talán ezért is került ekkora erőbefeszítéssel megírni ezt a részt is, de a következőben találkozni fognak! BTW... elértük, és kicsivel már túl is léptük az 5000-et!!! Köszönöm mindenkinek, aki rendszeresen fellátogat, kommentel, és tartja bennem a lelket! Ha ti nem lennétek, én se írnék:) Enjoy!

The memory remains

   Klaus a hibridjeivel a koporsókat az egyik üres szobába cipeltette. Nagy volt a választék ilyen helyiségekből. Hogy addig is lefoglalja magát valamivel, a konyhába ment, elővett egy borospoharat, és teletöltötte egy vértasak tartalmával. Beleivott, de nem váltotta ki a várt hatást. Még mindig nyomorultul érezte magát. Elvette Caroline emlékeit, mert nem akarta, hogy a lány közte és a barátai közt őrlődjön, most azonban úgy tűnt, mindketten szenvedtek.

   A francba!

   Fel-alá kezdett járkálni az étkezőasztal és a pultok között, hátha az majd lenyugtatja, de ez inkább csak fokozta idegességét.

   - Öhm, Klaus? – kérdezte tétován Dan. A férfi ráemelte tekintetét, mire a másik, rövid habozás után, az arcára mutatott. Klaus az egyik üvegajtós konyhaszerkény visszatükröződésében meglátta a problémát. A szivárványhártyája arany színű lett. Behunyta a szemét, és koncentrált, hogy visszaváltozzon kékre, ám amikor újból felnyitotta, a helyzet változatlan maradt. Az ördögbe is!

   - Akarsz még valamit? – förmedt rá. A férfi összerezzent a dühödt hangnemtől.

   - A koporsókat elhelyeztük oda, ahova kérted. Tehetünk még valamit?

   - Nem. Ennyi elég lesz, köszönöm. – Dan előrebiccentette a fejét, majd a többiekkel együtt távozott.

   A hibrid bement a kérdéses szobába, és szétnézett a koporsókon. Aztán, mit sem törődve a testvéreivel, a Damonék számára felnyithatatlanhoz lépett. Végighúzta ujját poros fedelén, majd megállt vele szemben.

   Olyan rég nem látta már a benne fekvő személyt, hogy egy pillanatra elbizonytalanodott. Biztos, hogy ki akarja nyitni? Meg akarja tenni, amire készült? Gyorsan megrázta magát, és megpróbálta felnyitni a fedelét. Nem sikerült. Újból próbálkozott, ezúttal több erővel, de most sem járt sikerrel. Mi a...?

   Rosszat sejtve odament egy másikhoz, amelyet akadálytalanul ki lehetett nyitni. Üres volt. Harag ködösítette el az elméjét, ahogy egyesével belenézett mindegyik koporsóba. Rebekah-ét leszámítva egyikben se volt senki. Az utolsót olyan erővel csukta le, hogy az kettétört. Hirtelen olyan tisztán látta maga előtt a Salvatore testvérek halálát, mintha már a valóságban is végzett volna velük. Komolyan azt gondolták, hogy átverhetik?!

   Kirontott a házból, és bepattant az autójába. Olyan erővel csapta be az ajtót, hogy majdnem kiszakadt, de a legkevésbé sem érdekelte. Egyetlen dologra tudott csak gondolni: ölni akart. Most.

   Csikorgó kerekekkel hajtott el a birtoktól, és száguldott végig a kihalt autópályán. A vezetésre nem figyelt, az agya közben egészen máshol járt. Azért engedte el Caroline-t, hogy ő visszakaphassa a koporsóban tartózkodó személyeket. Ezt nem kapta meg. A semmiért vette el a lány emlékeit, és még csak nem is biztosította magát afelől, hogy biztosan vissza tudjon majd emlékezni rá.

   Nagyot vágott a kormányra, de csak annyit ért el vele, hogy majdnem leszaladt az autója az útról. Ha totálkárosra töri is ezt a járművet, a családját akkor sem fogja visszakapni, a negyedikről nem is beszélve. Volt vele egy kis elintéznivalója, de addig nem zárhatta le a dolgot, amíg nem látta a saját szemével.

   Hamarosan megérkezett a célszemélyek otthonába. Leállította a Mercedeszt, és kinézett az ablakon. A lámpa mindenhol le volt kapcsolva és ahogy belépett a házba, egyedül a kandallóban égett a tűz, és hamar rájött, hogy nincs is senki ott rajta kívül, de ezek egyike sem tántorította vissza a hibridet, hogy végigjárta a panziót, a családja után kutakodva. Még a pincében is megnézte, hátha ott lesznek, de az is üresnek bizonyult. A gyilkoló üzemmód továbbra is élt benne, ezért úgy döntött, nem hagyja el a házat, amíg valaki haza nem tér. Az ő otthonában úgy sem várta senki. Arról nem is beszélve, hogy a világ minden ideje a birtokában volt.

   Kiszolgálta magát az italpultnál, töltött magának egy pohárba whiskey-t, és helyet foglalt egy székben. Egy fokkal nyugodtabb lett, ahogy az égető nedű lefojt a torkán. A mennyezetet kezdte el bámulni. A kandalló felől érkező gyönge, pislákoló fény és a halk, pattogó hang egyvelege kellett ahhoz, hogy képes legyen újra rendesen gondolkodni.

   Amikor azonban meghallotta, hogy a két fivér közeledik a ház felé, újból elkomorodott. Ha azt hitték, hogy ezt könnyen meg fogják úszni, hát tévedtek.

   A lámpát nem oltotta fel, úgyhogy se Damon és se Stefan nem számíthatott rá egyhamar. Ami csak azt a tényt bizonyítaná, hogy a Salvatore testvérek teljesen idióták.

   Damon lépett be először, majd rögtön utána öccse is. Háttal ült nekik, de tökéletesen hallotta, hol, és mikor jöttek rá, hogy nincsenek egyedül.

   - Jó estét, uraim. – köszöntötte őket. Klaus lassan, kapkodás nélkül állt fel a székből, és nézett szembe a két fiatal vámpírral, akik megtorpantak a nappali bejáratánál. – Lehet, hogy nem voltam elég világos, amikor azt mondtam, hogy szeretném visszakapni a koporsóimat... Mert én egyértelműen úgy gondoltam, hogy a tartalmukkal együtt.

   Az idősebb Salvatore Stefanra nézett, majd egy grimasz kíséretében a homlokára csapott. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettünk!

   Klaus olyan gyorsan mozdult, hogy levegőt venni sem volt ideje Damonnak. Meglepődnie sem. Védekeznie pedig még kevésbé. Nekivetette magát a vámpírnak, és akadálytalanul maga alá parancsolta. Aztán jobb kezével vámpírsebességgel, és tökéletes precizitással a mellkasa közé célzott. Csuklója átdöfte a bőrét a baloldalon, áthatolt az izmokon, és tenyere közé fogta a férfi szívét. Damon felordított a fájdalomtól, de nem mozdult. A hibrid egészen közel hajolt hozzá.

   - Adj egy jó okot, hogy miért ne tépjen ki a szívedet itt és most!

   A másik megpróbált levegőhöz jutni, de csak komoly nehézségek árán volt képes a tüdejébe szívni egy kevés oxigént. Amikor már kellő a rendelkezésére állt, megszólalt.

   - Tudom... hol... vannak...

   Klaus egy pillanatra elgondolkodó fejet vágott, majd még jobban megszorította a keze közt tartott szervet, amitől egy újabb elkeseredett kiáltás hagyta el Damon ajkait.

   - Nem elég jó. Stefan is tudja. – bökött a fejével a szoba másik végében tehetetlenül álló vámpírra, mire az idősebb testvér ajkai fájdalmas vicsorba torzultak.

   - Gondolod... hogy vele... tudnál tárgyalni?

   Hosszú percekig nézett farkasszemet a két férfi, majd végül Klaus kihúzta a kezét Damon mellkasából, a szíve nélkül. A Salvatore hangosan kifújta a levegőt a tüdejéből, majd lassan feltápászkodott a földről. A hibrid kimért mozdulatokkal lépdelt a helyiségben.

   - Szóval... – ismét szembenézett vele. – Hol vannak?

   - Nem itt.

   - Arra már rájöttem. De nem is ez volt a kérdés. És figyelmeztetlek... – egy pillanatra elmosolyodott, majd megint komolyra váltott. – Nekem nem okoz gondot végezni bárkivel.

   - Nekünk meg elégetni azt a koporsót... – kapcsolódott be a beszélgetésbe Stefan is, mire a hibrid odakapta a fejét, majd ismét Damonra szegezte a tekintetét. Aztán váratlanul megragadta Stefan kezét és a kandallóba dugta. A vámpír felkiáltott, amikor a tűz lángja nyaldosni kezdte a bőrét. Damon gondolkodás nélkül utánuk vetette volna magát, de két ismeretlen kéz a derekánál fogva megragadta, és nem engedett a szorításon. Amikor az idősebb Salvatore megpróbált küzdeni az újonc hibrid azonban magával rántotta a földre.

   - Megvagy! – mondta gúnyosan vigyorogva.

   - Hadd pontosítsam a korábbi kérésem! – szakította félbe Klaus a rövid csatát. - Ha nem kapom vissza őket, élve égetem el az öcsédet.

   A két testvér összenéztek, majd Damon nagyot káromkodott.

   - Jól van! Visszakapod őket!

   Klaus szélesen elvigyorodott, s elengedte Stefant, mialatt a hibrid is leszállt Damonról.

   - Figyelmeztetlek; ha ez alkalommal is a bolondját járatjátok velem, mindenkit lemészárolok, aki csak az utamba kerül, aztán titeket is gondjaim közé veszlek.

   Esélyt sem adva a válaszolásra, Klaus távozott az épületből. Érezte, hogy társa mögötte halad. Beszállt az autóba, Dan pedig a vezető ülés felőli ablaknál állt meg. Várakozón nézte a férfit, aki leengedte az ablakot, megköszönte az aznapi szolgálatát, majd távozott is. Klaus is beindította a járművet, és elhajtott a panziótól. Azt tervezte, hogy egyenesen hazáig hajt, a kormány viszont láthatóan egészen máshogy gondolta ezt. Vagy az is lehet, hogy neki is szerepe volt abban, hogy oda hajtott, ahova nem kellett volna. Megállt a ház előtt, leállította motort, lekapcsolta a világítást, és szüntelenül kifele bámult. Nem tervezte, hogy közelebb megy, csak az út túloldaláról akarta nézni a házat, de hamar letett erről. Különben sem érdekelte, mi a helyes, és mi nem. Kiszállt, aztán gyorsan az egyik emeleti ablak párkányára ugrott. Sötétség honolt odabent, de ez nem akadályozta meg abban, hogy bemenjen. Alighogy földet ért, visszazárta az ablakot, mert odakint csípős volt már az idő.

   Halkan odament az ágyhoz. Érintetlen volt, csak egy plüssmackó hevert a párnák közt. Caroline minden bizonnyal valaki másnál alszik aznap, esetleg az elkövetkezendő hetekben is. Nagyszerű. Már épp fordult volna, amikor tekintete megakadt az éjjeliszekrényen lévő bögrén. Azonnal felismerte, hiszen csak órák teltek el azóta, hogy teletöltötte volna kakaóval, amit aztán Caroline-nak nyújtott. Az ital tartalmából egy korty sem hiányzott, a por pedig már megfeküdt a kerámia alján, és a hőmérséklete is már minden bizonnyal hideg volt. Akkor vajon miért nem öntötte ki? Nem emlékezhet rá, hogy tőle kapta, sem semmi másra... Vagy mégis?

   Megrázta a fejét, majd megfordult, hogy kimenjen a szobából, amikor megpillantotta magát az ablak mellett álló tükörben. A keretébe képek voltak betűzdelve, ezért Klaus odament, és végignézte őket. A legtöbbön Caroline a barátaival volt, de akadt olyan is, amelyen egyedül állt. A ruhákról, amiket hordott, azonnal eszébe jutott a közös kis kiruccanásuk. Végigsimított egy képen, amelyen a Matt nevű sráccal állt boldogan mosolyogva. Caroline-on halványsárga, régies estélyi volt. Visszaidézte, ahogy az ő otthonában kezdett el egymagában keringőzni, miközben halkan dudorászott.

   - Szeretnél táncolni?

   - Annak meg kell adni a módját. És különben sem vagyok úgy öltözve...

   Látta maga előtt a jelenetet, és hirtelen nagyszerű ötlete támadt, amivel nemcsak a csigaházból sikerül majd előcsalogatni a kis csapatot, de talán egy nagy hibáját is kijavíthatja.

   Néhány nap elteltével Caroline még mindig Elenáék házában töltötte minden idejét. Idegesítette ez a bezártság, de még ennél is jobban, hogy a barátai úgy néztek rá, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatna. Igaz, hogy az első éjjel borzalmas volt, de annak már vége. Az utóbbi napokban már egyszer sem törtek rá furcsa, homályos látomások. Ez megnyugtatta. Elhitette magával, hogy ezeket csak az agya találta ki, és egyik sem történt meg. Milyen abszurd lenne! Ő és Klaus? Nevetséges.

   Köntösben és pizsamanadrágban sétált le a lépcsőn. Csütörtök reggel volt, ő pedig a legjobb barátnőjénél lófrált. Sokkalta szívesebben lett volna iskolában, és beszélt volna másokkal is, akiknek fogalma sem volt arról a helyzetről, amelyben most volt. De az anyja is Elenáék oldalán áll, és beleegyezett a lógásba.

   Belépett a konyhába, ahol Alaric ült az egyik széken, kávét ivott, miközben az aznapi újságot olvasgatta. A Gilbert család nem tartózkodott otthon, de valakinek mindig itt kellett lennie, nehogy esetleg Caroline megpróbáljon kisétálni a szabad levegőre. Mégis mit gondolnak? Hogy Klaus épp arra sétál, és megint elrabolja? Ezen a héten még nem is hallottak felőle.

   - Jó reggelt.

   - Szia, Caroline. – mondta Ric, fel sem nézve a cikkről, amit épp olvasott. A lány a konyhapulthoz ment, elővett egy bögrét, és teletöltötte gőzölgő kávéval. Leült kedvenc töritanárával szemben, és inni kezdett. Az ital forró volt, ezért egy ideig csak fújkálta. – Mi a helyzet?

   Abbahagyta a fújdogálást, aztán ivott egy kortyot.

   - Minden rendben. Csak szeretnék már végre hazamenni.

   - Pontosan tudod, hogy még nem mehetsz haza. – felelte határozottan a másik, és beleivott a kávéjába, Caroline azonban szúrósan nézte.

   - Mit gondolsz, mennyi ideig lennél képes visszatartani? – kérdezte gúnyosan.

   Szólásra nyitotta a száját, de a konyhaajtóban álló Damon megelőzte.

   - Ha ő nem is sokáig, én mindenesetre kihívás lennék. – felelte a szokásos határozottsággal.

   - Klaustól is sikerült eljönnöm. – vágta rá, de a vámpír azonnal rákontrázott.

   - Szívesen.

   Elég legyen ebből! – Caroline felpattant, hogy távozzon, de a férfi cinikus mosollyal útját állta. Megpróbálta kikerülni, de Damon újból elé állt.

   - Hova készülsz?

   - Levegőre van szükségem... – dörmögte, majd félretolta a vámpírt az útból, és kivonult a házból. Tudta, hogy Damon a sarkában van, de nem érdekelte. Kávésbögréjével a kezében lehuppant a kinti hintaszékek egyikére. Az idősebb Salvatore homlokát ráncolva nézte, ahogy a lány halálos nyugalommal kortyolgatta az italját.

   - Mit csinálsz?

   - Ülök.

   - Idekint?

   - Remek meglátás. – Damon egy tapodtat sem mozdult, Caroline-nak pedig kezdett az agyára menni mindenki. – Lennél szíves magamra hagyni?! Klaus nem fog fényes nappal elvinni a teraszról! Vagy ha mégis, inkább lennék nála rab, mint a barátaimnál! – majdnem a szájára tapasztotta a tenyerét, de már fölösleges lett volna. Úristen, tényleg azt mondta, amit?

   Amikor a hívatlan vámpír visszament a házba, Caroline magára maradt a gondolataival. Elege volt ebből. Ha sokáig itt kell még maradnia, valószínűleg meg fog őrülni. Mehet a diliházba. Megemelte az egyik szemöldökét. Olyan ismerős volt az a helyzet. Gondolt már erre azelőtt is, nem igaz?

   Nos, nem olyan meglepő, ha Klausnál is hasonló gondokkal küzdött...

   Mindegy.

   Miután megitta a kávét, már cseppet békésebben látta környezetét. Mivel hátköznap délelőtt volt, az emberek többsége munkában volt, ami nyugodt, kellemes csöndet eredményezett. Ahogy előre-hátra hintázott a székben, és a kertet nézte, hirtelen egy kép villant az agyába. Látomása támadt. Az emlékezete mélyéről tört föl, és felváltotta, azt a képet, amit valójában látott...

   Egy mezőn. A létező leggyönyörűbb helyen. A hegyoldalon állt lágy szellő simogatta a bőrét, a nap melegen sütött az égen, s valaki a kezét fogta. Érezte a másik erős, határozott személyét, de nem tudta maga elé képzelni.

   Aztán hirtelen megint a jelenben volt, visszatért a Gilbert ház birtokára. Előrehajolt, és a kezébe temette a fejét.

   - Caroline? – kérdezte tétován egy ismerős hang. A lány felkapta a fejét, majd mihelyst megismerte az illetőt, mosolyt erőltetett az arcára.

   - Gary! Rég láttalak. Mi szél hozott?

   - Csak a postát hoztam. – egy kisebb köteget vett elő táskája mélyéből, és nyújtotta felé. – Odaadnád ezt Elenáéknak?

   - Persze. – elvette a leveleket, majd elköszönt a fiútól. Bevitte a leveleket a házba, majd felment az emeletre, és rendes ruhát kapott magára. A haját fésülte, amikor odalent meghallotta Elena és Bonnie hangját. Nem kezdett el sietni, komfortosan húzta végig a fésűt a hajában, majd ismételte meg a mozdulatot.

   - Ide figyelj, szőke herceg, ez a kedves, bókolós szöveg lehet hogy sok lánynak bejön, de én nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy kitől kapom ezeket!

   Meglepődött, mikor saját hangját hallotta meg a fejében. Újabb emlékkép? Mikor lesz már vége ezeknek? Töprengett elkeseredetten. Mostmár gyorsan, sietősen fejezte be a készülődést, majd csatlakozott barátaihoz.

   A hasonmásék a konyhaasztalnál ült, a többiek pedig körülállták. Valamit olvastak.

   - Mi az? – kíváncsiskodott Caroline.

   Elena összenézett a boszival, majd egy torokköszörülés után hangosan felolvasta a levél tartalmát. Egy meghívó volt, egy bálba. Amit Klaus rendez. Most szombaton.

   - Ez valószínűleg egy csapda.

   - Biztosan.

   - Elmegyünk? – mindannyian a szöszire szegezték tekintetüket, aki igyekezett elrejteni azt a reménykedő kifejezést, ami az arcára készült kiülni. Valami furcsa izgatottság lett úrrá rajta, és írta felül a fontossági sorrendet.

   Bonnie-ék úgy néztek rá, mintha egy második fejet növesztett volna, majd egy emberként válaszoltak.

   - Igen, ez tutira csapda.

   - Caroline, neked nem... – kezdte Elena, de a vámpír ingerülten közbevágott.

   - Ne is folytasd, tudom mit akarsz mondani! És elegem van már, hogy úgy kezeltek, mint egy gyereket! Nem fogok életem végéig – ami, lássuk be, szörnyen hosszú – ebben a házban ülni, és várni, hogy majd megoldódjon magától a helyzet! – majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül kiviharzott a házból, amit hosszan tartó, síri csend fogadott a barátai részéről.

   A lány alig egy perc múlva már otthon is volt. Idegesen becsapta maga mögött az ajtót, és dühödt léptekkel ment fel az emeletre. Behajtotta a szobája ajtaját, ő pedig lefeküdt az ágyra, és nagyot sóhajtott. Most, hogy végre otthoni közegben volt, már biztos volt benne, hogy túl durva volt a barátaival. Maga sem értette miért, de egyszerűen képtelen volt feldolgozni, hogy Elenáék nem engedik Klaus közelébe.

   Nagyjából tíz perc múlva szedte össze magát annyira, hogy felkeljen az ágyból.

   Megfordult, és...

   - Ó... édes... istenem... – lépett hátra csodálattól kerek szemekkel, amikor meglátta az ajtajára akasztott, valaha látott legszebb ruhakölteményt.

   Mély, szilvakék színe volt, fűzőszerű felsőrésszel, A derekánál vastag szaténöv, amit hátul kellett megkötni. De amitől igazán mesésnek hatott, az a rengeteg szilvakék tüllrétegből álló, földig érő szoknya volt. Az éjjeliszekrényen ezen kívül egy pár, színben az estélyihez passzoló magas sarkút is talált, és egy kis retikült. Furcsamód az egész olyan menyasszonyi ruha hatását keltette benne.

   - Ez... gyönyörű... - az emlékfoszlány a semmiből tört rá, és a homlokát ráncolva arra gondolt, mi a fenéért hívja elő a tudata ezeket a képeket. A ruhát nézte szakadatlan, miközben a fejében is megjelent, csak éppenséggel őrajta. Aztán meghallotta, hogy egy angol akcentusú férfi is megszólalt.

   - Hadd nézzem. – Klaus hangja volt. Látta maga előtt a képet, ahogy ott állt a ruhaszalonban, és nézte magát a tükörből, majd megjelent mögötte a hibrid. – Hűha... – mondta, miközben fel s alá járatta a szemét rajta. – Döbbenetesen... nézel ki.

   - Köszönöm. – suttogta a lány. Alaposan végigmérte magát, próbálta a legkisebb apróságot is az emlékezetébe vésni. – Én... ezt soha nem fogom elfelejteni.

   - Nézz ide. – szólt mögötte Klaus. Caroline megfordult, mire ismét megszólalt az a kattogó hang, és a hibrid elégedetten nézte a kész fotót. – Nos, mostmár le sem tudnád tagadni... – mondta szélesen vigyorogva.

   A kép kezdett elhalványulni, ő azonban kétségbeesetten kapaszkodott bele, maga sem tudta, miért. Aztán a semmiből hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a fejébe, úgyhogy gyorsan elengedte a látomást.

   Figyelme ezúttal a ruhára tűzött meghívóra irányult. Caroline neve volt olvasható rajta. A lány remegő kézzel vette le a papírt, alig mert hozzáérni az ajtón lógó csodához, annyira szép volt. Egy ugyanolyan meghívó volt, mint amilyet Elenáék is kaptak Klaus partijára. Megint az estélyire nézett. Leszámítva, hogy a barátnői nem kaptak hozzá semmi más meglepetést.

   A lelkiállapota zavaros volt, furcsa gondolatok cikáztak a fejében, de egyiket sem tudta elcsípni, és kideríteni, hogy mit is jelentenek. Olyan érzések söpörtek át rajta, melyeket nem tudott értelmezni. Sem megérteni.

   Óvatosan végigsimított az anyagon. Micsoda ruha! Rögtön bevillant neki gyermekkori vágyálma a tökéletes báljáról. És már abban is biztos volt, hogy ezt a bált semmiképpen sem fogja kihagyni.