Dance with the Devil 11.

Ééés megérkezett a 11. fejezet! El se hiszem, hogy már idáig eljutottam! Az egész történet ebből az elemből épült fel, ez volt az, amit először megláttam a fejemben. A tánc. Képzelhetitek, hogy ezek után mekkora meglepetés volt, amikor kijöttek a 14. rész stilljei! Nincs is mit hozzáfűznöm ehhez a részhez, remélem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és elnyeri a tetszéseteket! Enjoy!

(Ha esetleg valaki nem tudja maga elé képzelni a keringő alatti számot:))

Can I have this dance?

   Egy Tudor stílusú ház előtt állt meg a kirendelt autó, ahol a pázsit gondosan volt ápolva, és még a fények megvilágításában is szemet gyönyörködtető látvány tárult az ember elé. A bejárati ajtó tárva-nyitva volt, az előcsarnokban lógó csillár ragyogó sárga fényt vetett a tornácra, valamint a bejárat két oldalán álló, formára nyírt bokorra. Emberek jöttek ki-be, beszélgettek egymással, s mindegyikük elegánsan volt felöltözve. Caroline kiszállt a járműből, idegesen végigsimított a rejtélyes báli ruháján, majd egy nagy sóhajtás után elindult befelé.

   Az egész napját a fodrásznál és a tükör előtt töltötte, hogy a frizurája, és a sminkje is méltó legyen a ruhához, amit hordott. Végeredményében egészen megközelítette a mércét.

   Hallotta az elakadó lélegzetvételeket, a csöndet, ami hirtelen félbeszakította a társalgást, amikor elsétált egy-egy csoport mellett. Felszegett fejjel, az arcán egy boldog mosollyal lépett be a házba.

   Egy biztos, ez a mai az ő estélye!

   A bálterem egy nagy, kétszárnyú ajtó mögött helyezkedett el. És tele volt emberekkel. Vett egy nagy levegőt, majd remegő kézzel megemelte ruhájának szoknyáját, és a bálterem boltíves ajtaja felé indult.

   A zenekar lágy hegedűszó kíséretében belekezdett egy keringőbe, Caroline pedig figyelte a csillogó tömeget, ahogy a teremben egybeolvad. Táncoló férfiak és nők suhantak el előtte, kezük egymásba fonódott, testük összesimult, tekintetük összekapcsolódott. Úgy érezte magát, mintha visszautazott volna az időben. Sokkal inkább hasonlított ez egy múlt évszázadbeli bálhoz, mintsem egy huszonegyedik századihoz. Bár úgy tűnt, hogy a vendégeket is rabul ejtette a pillanat varázsa, és önfeledten élték bele magukat a szerepbe.

   - Caroline? – hallotta meg Elena döbbent hangját. Felé fordult, de bár ne tette volna! Bonnie kíséretében közeledett felé, rajtuk is csodaszép estélyi tetszelgett, de feleannyira se olyan csodálatos, mint az övé.

   - Sziasztok!

   A boszi alaposan végigmérte, majd kikerekedő szemmel azt kérdezte.

   - Honnan van ez a ruha? Eszméletlen!

   A vámpír lenézett a rajta lévő ruhakölteményre, végigsimított rajta a kezével, majd mosolyogva fordult a barátaihoz.

   - Ugye? – kérdezett vissza csillogó szemmel. Sejtette, hogy kitől származik az ajándék, és tudta, hogy nem lenne szabad hordania, de az isten szerelmére, csak rá kellett nézni! – Tylertől kaptam. – hazudta pislogás nélkül. Elenáék azonban pislogtak. Aztán megint.

   - De Tyler nincs is a városban... Néhány napja üzent az anyjának, hogy egy időre el kell mennie. Valószínűleg Klaus mesterkedik megint valamiben...

   Ez váratlanul érte Caroline-t, mindenesetre folytatta a hazugságot.

   - Na és? Attól még lehet, hogy meglátta a kirakatban, és megvette nekem!

   Közbe akartak szólni, de ekkor Damon tűnt ki a tömegből, s két kezét Elena szeme elé helyezte. A lány jót mosolygott a gyerekes viselkedésen, és azonnal kitalálta, ki rejtőzik mögötte. Szembefordult a férfival, és az arcára széles mosoly ült ki, mikor az kinyújtotta felé egyik karját.

   - Elena... Szeretnél táncolni?

   Már épp válaszolni készült, amikor a másik oldalról Stefan jelent meg.

   - Elena, kérlek, táncolj velem!

   A bátyja szikrákat szóró szemmel nézte a másikat, de Elena volt az, aki választott. Tenyerét Damon felé nyújtott kezébe helyezte, s mikor meglátta a férfi hitetlenkedő pillantását, hozzátette.

   - Te kértél előbb.

   A páros beleolvadt a táncoló tömegbe, Caroline pedig kiutat keresett. A folyosóra kiérve úgy érezte, mintha megkönnyebbült volna.

   De csak egy pillanatig tartott.

   - Megkaphatom ezt a táncot? – szólalt meg a háta mögött egy ismerős hang. Caroline megpördült és... eltátotta a száját. Klaus állt előtte, egyik karját felé nyújtva, miközben várakozón tekintett rá. A lány gyorsan megköszörülte a torkát, és próbálta nem észrevenni, hogy a férfi milyen lenyűgözően néz ki. Habár ezzel már elkésett.

   Mit is kérdezett?

   - Nos?

   - Tessék? – kérdezte kábán, mire a hibrid elmosolyodott.

   - Szeretnél táncolni?

   Nem bólintott a fejével, ugye nem? A francba! De igen.

   - Add ide a kezed, Caroline! – kérte. Alig hitte el, hogy kinyújtja előre a kezét, és mégis megtette. A férfi megfogta, amit felajánlott neki, és a szájához húzta. Lassú, kimért mozdulattal egy csókot nyomott a kézfejére, mialatt tekintetét végig a lányon tartotta. Caroline-nak elakadt a lélegzete.

   Klaus a táncparkett felé irányította magukat, és mielőtt a vámpír elszámolhatott volna kettőig, vagy visszavonulót fújhatott volna, a férfi már gyengéden megfogta a jobbját, míg a másik kezével átölelte a derekát. Caroline azonban meg sem mozdult, a bal keze dermedten hevert mellette. Néhány pillanatnyi várakozás után Klaus a vállára helyezte a merev végtagot, majd egészen közel hajolt hozzá. Érezte a leheletét a nyakán. Beleborzongott.

   - Nyugodj meg, kedvesem. – suttogta a fülébe. – Háromra indulunk, rendben? – Nem, távolról sem! – gondolta kétségbeesetten, de nem tudott megszólalni. – Egy... kettő...

   Tökéletes összhangban kezdtek el keringőzni. Lehet, hogy Caroline nem volt egészen tisztában, hogy merre kell lépnie, de a teste igen. És Klaus is biztos volt a dolgában. Az első percben szüntelenül a lába alá nézett, nehogy valami balul süljön el, de amikor megbizonyosodott róla, hogy ez nem fog megtörténni, felnézett a férfi kék szemébe. A zene épp akkor váltott, amikor táncba kezdtek, és Car megdöbbent, amikor felismerte a dalt. A Szépség és a szörnyeteg-et játszotta a zenekar! Azóta ez volt a kedvence, és szeretett volna táncolni rá, hogy kislánykorában először meghallotta. Könnyeket csalt a szemébe a felismerés: erre a pillanatra vágyott mindig is.

   Tudta, hogy a teremben minden szem, minden szívveréssel rendelkező lény őt és a hibridet bámulta. A férfi olyan átható tekintettel nézte a lány minden egyes mozzanatát, és gesztusát, hogy Caroline már biztos volt benne, hogy történt köztük valami. És abban a pillanatban ez egy helyénvaló megállapításnak tűnt. Mintha így lett volna megírva. Testük szorosan összesimult, tekintetük összekapcsolódott, kezük egybeforrt. Nem akarta, hogy véget érjen a pillanat!

   Klaus megpörgette, ő pedig elnevette magát, s már úgy járták a keringőt, mintha valósággal repültek volna. Tökéletes egészként.

   Jobbra-balra ringatóztak, miközben Klaus folyamatosan vezette előrefelé. A kezdeti megrázkódtatások után a tömeg is fölvette a ritmusukat, és körbe kezdtek el táncolni. Egy szót sem kellett szólniuk, szavak nélkül is megértették egymást, csupán a gesztusaikból olvasva. Nem látta, kik mellett haladtak el, hány ember nézhette rossz szemmel az egészet. Ez a tánc az övé volt!

   És túl hamar lett vége. Legszívesebben megnyomta volna az újrajátszás, majd milliószor az ismétlés gombokat, de ez nem volt lehetséges. A férfi megint a füléhez hajolt, és a szavaktól, amelyeket mondott, a lány gyomrában több ezer pillangó kezdett el verdesni.

   - Lehet, hogy ez volt az első táncunk... de egészen biztos, hogy nem az utolsó. – a szemébe nézett, aztán a keze közé fogta megint a vámpírét, és egy újabb csókot lehelt a kézfejére. – Köszönöm az élményt.

   Ezután Klaus meghajolt előtte, Caroline pedig megemelte a szoknyáját, és előrebiccenő fejjel pukedlizett egyet. Próbálta elrejteni elpirult arcát, de sosem volt képes jól hazudni, a teste meg aztán pláne. Idegességében a füle mögé igazított egy hajtincset, és kényszerítette a lábait, hogy sebességbe kapcsoljanak.

   Feszültsége jelentősen csökkent, mihelyst bezárkózott a női mosdóba. A homlokát nekidöntötte az ajtónak, és hosszú percekig úgy maradt, lehunyt szemmel. Úgy érezte magát, mint egy hercegnő, aki épp az imént talált rá az ő vérbeli hercegére. Beharapta az alsó ajkát, hogy elfojtsa a mosolyt, melyet a vérbeli kifejezés idézett elő benne. Odament a tükörhöz.

   Az arca még mindig ki volt pirosodva, a sminkje és a haja azonban szerencsére nem szenvedett kárt. Vett egy mély levegőt. Aztán még egyet. És visszament a tömeghez.

   Menet közben egy pincér haladt el mellette, mire a vámpír rögvest le is kapott egy pohárral a tálcán lévő pezsgők közül. Egy hajtásra kiitta az alkoholt, és az üres poharat egy másik pincér tálcájára helyezte. Váratlanul Matt lépett oda mellé, sejtelmesen mosolyogva, érdeklődő arckifejezéssel. Ő is, csak úgy, mint a többiek, szmokingot viselt. Klauson kívül nem nagyon látott mást, aki frakkot vett volna föl.

   - Szóval... – kezdte elnyújtva. Caroline rosszat sejtve pillantott rá. – Te és Klaus, mi?

   - Nincs olyan, hogy én és Klaus. – felelte hitetlenkedve, elkerekedett szemmel. – Csak felkért táncolni, ennyi.

   - És te igent mondtál. – húzta tovább volt barátja. A lány felemelte az egyik kezét, és ide-oda rázta, miközben a fejével is hasonlóan tett.

   - Nem, én csak... – egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette. – Nem mondtam nemet.

   - Tehát nem fog megsértődni a barátod, ha felkérlek táncolni? – kérdezte viccelődve, széles vigyorral az arcán. Caroline gyengéden vállon bokszolta a férfit.

   - Mondtam már, hogy nem a barátom! – Matt magasba emelte mindkét kezét jelezve, hogy megadta magát, de már teli szájjal nevetett.

   - Értem én, Mrs Klaus.

   - Te jó ég, Matt! Mennyit ittál te?

   - Nem sokat. – győzködte, mialatt várakozón tekintett rá. – Nos, Ms Forbes, táncolunk? Csak a régi idők kedvéért.

   Hosszan nézte az előtte álló férfit, de végül megadta magát, és mosolyt varázsolt az arcára.

   - Rendben, Mr Donovan. – kezét Mattére helyezte, úgy sétáltak be a terem közepére. Hasonló pozíciót vettek fel, mint Klausszal, de Car meglepődött, hogy mennyire semleges érzések kavarogtak benne ez alkalommal. Szerette Mattet, de... mostmár csak úgy, mintha csak a testvére lenne.

   Klaus azonban komor arccal figyelte, ahogy Caroline bevonult a táncparkettre, azzal az emberrel. Boldog mosollyal táncba kezdtek, épp, mikor egy újabb keringőt kezdett el a zenekar játszani. Zöld köd ereszkedett az agyára, s az első gondolata az volt, hogy szétválasztja őket, és megöli a srácot. Az utolsó pillanatban azonban erőt vett magán.

   Mégis mi ütött belé? Caroline nem az övé, azzal van, akivel akar. Még ha majd’ belefájdult is a feje, arra gondolatra, hogy esetleg jobban tetszik Caroline-nak a tánc az  emberrel, mint vele.

   Isten hozott a féltékenység világában... – gondolta. – az újonnan érkezők egy kis hasogató fejfájást, szinte leküzdhetetlen vágyat, hogy megöljenek valakit, és egy kisebbrendűségi komplexust kapnak a tagság mellé. Hurrá!

   Röviddel a keringő befejeztével, Caroline megszökött Matt-től. Nagyon felzaklatta volt barátja iménti viselkedése, és egy darabig egyedül akart lenni. Az előcsarnokban nem volt senki, úgyhogy zavartalanul körbesétálhatott a házban. Deja vu érzés kerítette hatalmába, de ez nem is volt meglepő, hiszen minden bizonnyal járt már itt azelőtt. Amit elfeledtettek vele. Furcsa mód abban reménykedett, hogyha körülnéz, akkor esetleg minden eszébe jut. De ez hülyeség volt, hiszen nem amnéziás volt, hanem igézés alatt állt.

   Benyitott az egyik emeleti szobába, amelyben királyi méretű ágy állt, s két további ajtó nyílt belőle. Itt aludt ő. – tört rá a semmiből a gondolat, majd a bal oldali zárt ajtóra pillantott. – Ott pedig Klaus.

   Hangtalanul lépett be, és zárta be maga mögött az ajtót. Odament a szekrényhez, és szélesre tárta az ajtaját. Nem lepődött meg túlzottan, amikor tömérdek mennyiségű, divatos ruha fogadta. Óvatosat visszacsukta, majd leült az ágy szélére. Szórakozottan végigsimított a paplanon, ujjával különféle alakzatokat kezdett el az anyagba rajzolni.

   Nagyot sóhajtott.

   Nem Matt volt az egyetlen, aki megjegyezte, hogy táncolt Klausszal. Elenáék sem késlekedtek odasietni hozzá, hogy kinyilvánítsák nem tetszésüket. Nos, nem tudtak mit tenni. Ami megtörtént, megtörtént. Mégis mire gondoltak, hogy majd visszautazik az időben, hogy megállítsa magát? Eltűnődött, vajon megtenné-e. Valószínűleg nem.

   Gyorsan elterelte a gondolatait, amikor is szembetalálta magát egy másik problémával: Matt-tel. El sem hitte, hogy a férfi képes volt megcsókolni, azok után, hogy a múltkor lekoptatta! Pedig megtörtént... És ami a legrosszabb volt, hogy bűntudat mardosta a lelkét, hiszen Klaus is látta a jelenetet. Az a különös érzése támadt, mintha ezzel hűtlen lett volna hozzá. Ami teljességgel zavarba ejtő volt, tekintve, hogy a barátainál már egy egyszerű tánc is kicsapta a biztosítékot... Mi történne, ha mellékesen közölné velük, hogy: Ja, egyébként összejöttem Klausszal.

   Nevetséges.

   Hirtelen kinyílt az ajtó, és Klaus szőke haja tűnt fel a folyosóról beérkező fényben.

   Caroline lábai önálló életre keltek, kiugrott az ágyból, odaszaladt az ajtóhoz, és a férfi karjai közé vetette magát.

   - Hűha! Micsoda... – Klaus átölelte, majd felemelte, miközben belépett a szobába, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Amikor elengedte, a lány lassan lecsúszott a mellkasán. – Jól vagy?

   Abban a pillanatban, hogy a lába leért a földre, Car visszazökkent a valóságba, és elhűlve nézett fel a hibridre. Gyorsan kiszakította magát az ölelésből és néhány lépést távolabb lépett.

   - Valami baj van?

   - Én csak... -  kétségbeesetten keresett valamilyen kiutat, vagy mentséget az iménti viselkedésére. Fülig elpirult. – Szóval, azt hittem, hogy Matt az. – Istenem, mekkora hazugság volt!

   - Hogyne. – dörmögte. – Odalent van. – Caroline egy hosszú, örökkévalóságnak tűnő percig meg sem mozdult, de végül sietve kitért az útjából. A keze már a kilincsen volt, amikor a férfi váratlanul megszólalt. – Várj csak! – hátulról megragadta, szembefordította magával, arcát két keze közé vette, és mélyen a szemébe nézett. A vámpírnak elakadt a lélegzete. Egy végtelen másodpercig remény töltötte el a szívét. – Emlékezz. – mondta halkan, mégis határozottan.

   Caroline nagyot pislogott. Klaus továbbra is fogva tartotta az arcát, és lágyan simogatni is kezdte, miközben egy halvány mosoly látszott a szája szélén. A lány is elmosolyodott, ám a következő pillanatban minden elsötétült előtte.

   Amikor visszanyerte az eszméletét, egy ismeretlen, mégis oly ismerős ágyon fekve találta magát. Tőle jobbra, az ágy széle be volt süppedve, tehát minden bizonnyal ült valaki mellette. Ami azt a kellemes érzést is megmagyarázta, amit a keze felől érzett. Valaki simogatta. Felnyitotta a szemét.

   - Mi történt?

   Klaus még azután sem hagyta abba, hogy a lány felébredt. Szüntelenül az arcát vizslatta, mialatt ujjai a kézfejét cirógatták.

   - Mire emlékszel? – tért ki a válasz elől.

   - Arra, hogy feljöttem ide, aztán te is bejöttél, és... – megköszörülte a torkát, és megrázta a fejét.

   - Úgy értem, korábbról...

   Felnézett a férfi kék szemébe, aki reménykedő pillantással szemlélte a lányt. Emlékezett rá, hogy táncoltak. Élete legszebb pillanata volt. Tudta, hogy tőle kapta a ruhát. Aztán ott voltak még azok a különös emlékképek, melyek mindig a semmiből törtek rá. De ezen kívül? Lemondóan ingatta jobbra-balra a fejét, mire Klaus megint a tenyerei közé fogta az arcát.

   - Ne mondd, hogy nem emlékszel semmire! – mondta emelt hangon. Caroline szíve a torkában dobogott, az agya pedig kétségbeesetten próbált emlékezni. – Éjszakákat beszéltünk át, elmondtad egy nagy titkodat, ahogy én is! Még a kedvenc helyemet is megmutattam neked!

   Valami bizseregni kezdett az elméjének hátsó zugában, de nem igazán tudta megragadni. Táncot jártak az idegei, ahogy próbálta előráncigálni memóriájából ezeket az elzárt elemeket. Sajnos a nagy erőlködésben a könnycsatornái működésbe léptek, és egy kövér könnycsepp gördült le az arcán.

   - Ha ennyire akarod, hogy emlékezzem, miért törölted ki magad a fejemből? – kérdezte fojtott hangon. A hibrid arckifejezése megváltozott. Egy sötét árny suhant keresztül rajta, és egy mákszemnyi remény sem maradt benne.

   - Nem lett volna szabad. – felelte lesütött szemmel, majd újra a lányra nézett. – Komolyan nem emlékszel?

   Caroline megrázta a fejét. El se hitte, hogy ilyen nyomorultul fogja érezni magát emiatt, de mégis így volt. Klaus felkelt az ágyból, bement a saját szobájába, majd egy telefonnal együtt érkezett vissza. Letette a lány mellé, és még egyszer megszorította a lány csuklóját.

   - Akkor ez majd talán segíteni fog. – magyarázta, aztán elindult kifele, de a kilincsnél még egyszer visszafordult. – Még mindig szereted azt a Matt gyereket?

   A vámpír pislogott egy nagyot.

   - Nem.

   - Akkor jó. – és ezzel a végszóval sétált ki, vissza a partihoz. A szöszi hosszú percekig, talán órákig ült még az ágyban, és nézett hol az ajtóra, hol a telefonra. Magához vette, és érdeklődve nyitotta meg a képek mappát. Három fotó volt benne. Ráment az elsőre, és döbbenten meredt a kijelzőre. Nem lepődött meg túlzottan, hogy ő volt rajta, azon azonban nagyon is, hogy Klaus ruháiban feszített. A következő kép nem lepte meg túlságosan, hiszen csak a korábbi látomását erősítette meg, ugyanis a jelenleg is hordott báli ruhájában volt éppen. A harmadik képen a férfivel együtt volt, és ha nem látná a saját szemével, valószínűleg nem is hinné el. Csókolóztak! Ó, a francba, már a feje búbjáig benne volt, nem igaz? Ő és Klaus... Klaus és ő...

   Azért jött fel ide, hogy kicsit lenyugodjon, de épphogy az ellenkezőjét érte el. Most zaklatottabb volt, mint előtte. Miért feledtette el vele mindezt? És miért nem jöttek elő az emlékei a mostani igézés során?

   Hamarosan ő is lement a földszintre, de nem tervezte, hogy visszamegy a bálterembe. Ehelyett inkább kiment. Egy-két ember volt kint csupán, de szerencsére egyikük sem tartozott a „természetfeletti” baráti körébe. Már későre járt az idő, a hőmérséklet pedig hű volt a decemberi időjáráshoz, Caroline-on pedig nem volt semmi az estélyit leszámítva, mégsem akart visszamenni. A karjait dörzsölgetve foglalt helyet az egyik kerti padon. A lehelete látszott, ahogy kifújta a levegőt, de a vámpírok nem fagyhattak halálra, úgyhogy igenis ki fogja bírni.

   Nagyot sóhajtva az égre emelte a tekintetét. A hold fényesen ragyogott az égen, az ezernyi csillaggal együtt. Nyitott tenyérrel előrenyújtotta a kezét, mikor váratlanul valaki egy zakót terített a lány hátára. Meglepődve nézett fel az illetőre.

   - Mit csinálsz te idekint?

   A férfi leült mellé a padra.

   - Kispadra küldtek. És meguntam nézni.

   - Ó? Szóval ilyen egyszerűen feladod? – érdeklődte. – Eredj vissza, és küzdj!

   A másik keserűen felnevetett.

   -  Na és te? Miért nem vagy odabent? Mindenki a ti táncotokról beszél.

   - Kijöttem egy kicsit levegőzni. És ne kezd te is!

   Egy darabig csendben ültek egymás mellett, hallgatták, ahogy a boldog párok önfeledten fecserésztek egymással. Caroline próbált rájönni, hogy kérdezze meg, amit tudni akart. Nem biztos, hogy a férfi tud neki segíteni, mégis muszáj volt kiderítenie, ha mégis.

   - Tudod hogy lehet megtörni egy Ős igézését? – bukott ki belőle a kérdés. A vámpír a homlokát ráncolva nézett rá.

   - Miért kérded?

   - Tudod vagy sem?

   - Azt tudom, hogyha meghal az az Ős, akkor vége az igézésnek. De, mivel te minden bizonnyal Klausról beszélsz, ez az opció ki van zárva. – felelte sötéten.

   - Más ötlet?

   - Úgy nézek én ki, mint egy Ős? Vagy mint akit már megigézett volna egy?

   A lány megrázta a fejét. Újra szünet telepedett közéjük. Aztán amikor kisétált Elena a párjával, látta, hogy a mellette ülő megmerevedik, de hamar erőt vett magán, és felkelt a padról.

   - Hé, Damon. – szólt utána Caroline. Az idősebb Salvatore hátrapillantott a válla fölött. – Én neked drukkolok! – mondta egy kacsintás kíséretében. A férfi féloldalasan elmosolyodott, majd az öccséék felé vette az irányt.

   Ahogy a vámpír a páros felé közeledett, Caroline rájött, hogy erre ő is képes. Nem fogja hagyni, hogy egy nyavalyás igézés az útjában álljon! Igenis küzdeni fog, hogy visszaszerezze az emlékeit!