Dance with the Devil 12.

Aaahh... kisebb késéssel ugyan, de megérkezett a 12. fejezet is! Sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, de ha nem Klaus-Caroline részeket írok, akkor egyszerűen semmi sem megy :D Remélem azért megérte rá várni, és a következőre is megéri majd :) Enjoy!!

Memories

   - Szóval... – kezdte másnap Caroline. Vasárnap délután volt, Bonniel-val és Elenával pedig épp a Grill’sben voltak. A hasonmás furcsán hallgatag volt egész idő alatt, Car pedig egyszerűen képtelen volt megállni, hogy ne zargassa kérdéseivel a tegnap estéről. Addig sem járt az agya a saját problémáján... – Melyiküket választottad?

   Elena nagyot sóhajtott.

   - Nem hagyhatnánk ezt? – két barátnője egyszerre mondott nemet. - Pedig részemről itt lezárult ez a beszélgetés...!

   Caroline szeme megcsillant.

   - Damont választottad, ugye? – kérdezte reménykedve. Elena válaszképp csak megvonta a vállát, mire a szöszi sikoltva ugrott fel a székből. – Tudtam!!!

   - És te mióta vagy ekkora Damon-párti? – érdeklődte a hasonmás a szemöldökét összeráncolva.

   - Mióta Stefan visszajött a városba. És mióta Damon ezerszer mentett meg téged. – tudta, hogy van más oka is, de képtelen volt rájönni, mi is az, ezért csak legyintett egyet. – Ennyi elég is belőlem, mesélj! – Bonnie hevesen bólogatott.

   - Tegnap este Stefan elölről akarta kezdeni a kapcsolatunkat... – látván a többiek döbbent tekintetét, Elena bólintott. – Tudom. Közöltem vele, hogy ezzel már egy kicsit elkésett, és ne akkor jöjjön rá, hogy nem akar elveszíteni, amikor más kezd el komolyabban érdeklődni irántam. Még ha az a bátyja is.

   - Kezd? – a boszi felkuncogott. – Komolyan csak te nem láttad, hogy mennyi ideje szeret téged Damon?

   - Nagyjából azóta, hogy először meglátott. – bólogatott Caroline mindentudóan. Elena eltátotta a száját.

   - Ez azért kicsit túlzás, nem gondoljátok?

   - Nem. – vágták rá egyszerre. Mindkét lány arcán széles vigyor volt, és ettől a választól még Elena arcán is megjelent egy halvány mosoly, de próbálta leplezni. Sikertelenül.

   - Jó, akkor most térjünk át rád! – a vámpír épp belekortyolt az italába, de az félúton megakadt a torkán, és rossz csövön folyt le, aminek következtében köhögni kezdett. Ugye nem akarnak megint Klausról beszélni? Tegnap este épp elég fejmosást kapott! – Mi volt az a csók közted és Matt között?

   Nagyot pislogott.

   - Semmi nem volt. Matt nem értette meg első alkalommal, hogy a nem az azt jelenti, hogy nem...

   - Még mindig Tylert szereted?

   - Nem. – felelte Car, és maga is meglepődött, hogy mennyire igaz volt ez. – Tényleg, hallottatok felőle? Hagytam üzenetet a rögzítőjén, de nem válaszolt még.

   Bonniék a fejüket rázták. Rövid szünet következett a beszélgetésben, amit Damon érkezése szakított félbe. Hiába hallották már, hogy Elena őt választotta, őszintén meglepte őket, amikor a férfi gyengéden szájon csókolta a hasonmást, majd szorosan mellé telepedett le. Amikor találkozott a tekintetük, Damon rákacsintott Caroline-ra, akinek csak egy bamba mosolyra futotta.

   - Lenne egy... bejelenteni valóm. – mondta titokzatosan, mire mindkét lány szeme Elenára szegeződött. Ilyen hamar? A hasonmás azonban éppoly érdeklődően figyelte a férfit, ahogyan ők, ez azonban még nem zárta ki az agyukon átfutó gondolat lehetőségét. – Tőrtelenítettük az Ősöket.

   - Hogy mi? – bukott ki mindhárom lányból egyszerre a kérdés. – Mégis miért? – tette hozzá Elena.

   - Hé, nyugalom! Ez tűnt a leglogikusabbnak. Mindhárman mérgesek Klausra, és ezt kihasználhatjuk. Plusz, lehet, hogy valamelyikük tudni fogja, mi van a koporsóban, és hogyan lehet kinyitni...

   - Még mindig nem értem, hogy lehettetek ilyen idióták, hogy hülyét csináltok Klausból, csak hogy engem visszaadjon... Meg is ölhetett volna mindenkit.

   - Ez is egy lehetőség volt. De nem így történt. ezen kívül pedig csak nem gondoltad, hogy visszaadjuk neki az egyetlen dolgot, amivel talán meg lehet őt ölni? – vonta fel a szemöldökét, majd a falon függő órára irányult a tekintete. – Most, ha megbocsátotok, találkozóm van a kedvenc Ősünkkel.

   Gyengéden megcsókolta Elenát, felállt az asztaltól, és már el is indult kifele. Caroline agya lázasan pörgött, de csak egyetlen pillanatig habozott, mielőtt ő is felkelt volna, és odaszaladt Damonhoz.

   - Damon, várj!

   A férfi megfordult, mire a szöszi intett, hogy menjenek ki. Nem akart fültanúkat. Amikor már kellő távolságra voltak a bártól, Car megállt és szembefordult a másikkal. Felnézett az azúrkék szempárba, és nem tudta, hogyan kezdjen neki annak, amit mondani, vagyis kérni akart. Végül egy nagy levegő után megszólalt.

   - Emlékszel, hogy tegnap miről beszéltünk? – Damon válasz helyett csak szimplán keresztbe vonta karjait a mellkasán, és várta, hogy folytassa. Nem akarta megkönnyíteni a helyzetet. – Hogy tudod-e, hogyan lehet megtörni egy Ős igézését...

   - Iiigen... – húzta tovább. Caroline idegesen visszavágott.

   - Muszáj ezt csinálnod? Legközelebb ötször is meggondolom, hogy kivel szeretném Elenát együtt látni! – mondta, mire a vámpír rávillantotta 250 Wattos mosolyát.

   - Mintha lenne beleszólásod, hogy a barátnőd kivel van együtt... Szóval azt akarod, hogy megérdeklődjem Elijah-tól, hátha tud valamit? Vagy te akarsz vele beszélni?

   - Mi lenne, ha inkább megkérdeznéd, hogy segítene-e, és ha igent mondd, akkor kérd meg, hogy jöjjön át a házamba...

   - Értettem. Parancsolsz esetleg még valamit? – tette hozzá cinikusan, mire Car csak a szemeit forgatta.

   - Ha az emlékeimet visszakapom, az nekem már elég lesz, köszönöm. – búcsút intett a férfinak, és elindult visszafele, ám hirtelen újból szembetalálta magát a másikkal. – Most mi van?

   - Miért olyan fontos?

   Caroline csípőre tette mindkét kezét, úgy felelt.

   - Te nem akarod tudni, hogy mondott-e valami használhatót Klaus nekem, amíg nála voltam?

   - Nem így értettem. Neked miért olyan fontos?

   - Mert utálom, ha valaki manipulálja az emlékezetem! – vágta rá gondolkodás nélkül, és igaz is volt, még ha nem is ez volt a teljes igazság. – Neked kéne a legjobban tudnod, hisz te játszottál velem egy ideig! – hmm, talán nem kellett volna ezt így a férfi fejéhez vágnia, főleg, ha épp az imént kért tőle szívességet, de valamit mondania kellett. Kitért Damon útjából, de az megragadta a lány karját, és erősen szorítani kezdte. – Eressz el!

   - Ugye semmi köze sincs ennek Klaushoz?!

   Car eltátotta a száját.

   - Megőrültél? Mégis minek nézel engem?! – kérdezett vissza felemelt hangon.

   - Csak szeretném, ha észben tartanád; ha megtudom, hogy bármi közöd van ahhoz a személyhez, aki rosszat akar Elenának... – befejezetlenül hagyta a mondatot, de a megfelelő hatást mindenesetre elérte. Caroline pulzusa az egekbe szökött, még ha kívülről próbált is nyugodtnak látszani. Kitépte magát Damon szorításából, és farkasszemet nézett a vámpírral. - Megértettük egymást?

   - Tökéletesen.

   - Nagyszerű. Akkor hányra is küldjem hozzád Elijah-t?

    Caroline aznap este a saját otthonában várta, hogy az Ős felbukkanjon. Damon megüzente neki, hogy Elijah elfogadta az ajánlatot, és be fog ugrani hozzá, aminek persze az anyja a legkevésbé sem örült, de némi rábeszélés után csak belement, hogy beengedje majd a vámpírt az otthonába. A lány a szobájában fekve várakozott, míg két keze közt tartva egy rajzot szorongatott. Ez a kép fogadta, amint hazaért. Az ágyon hevert a gondosan összecsavart papírlap, amit azon nyomban ki is bontott. Amikor meglátta a rajzot, elakadt a lélegzete; annak a tájnak volt a tökéletes mása, amelyet egyszer már látott megjelenni a fejében. A lap alján cirkalmas betűkkel a következő volt olvasható: Felismered a helyet? Itt várlak, kedvesem. Klaus.

   Végigsimított a feliraton, és újból megpróbált hatást gyakorolni az emlékezetére, hogy az működésbe lépjen, ám ezúttal is hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. Visszaemlékezett Damon szavaira, amitől megint gombóc nőtt a torkában. Biztosra vette, hogy Klaus csakis miatta igézte meg, hogy semmire ne emlékezzen, hogy az ilyen helyzetek ne történhessenek meg. Amire azonban nem számított, hogy mindketten szenvedni fognak emiatt.

   Kisvártatva megszólalt a csengő, mire azonnal felkapta a fejét. Vámpírsebességgel lesietett a földszintre, épp, mikor az anyja ajtót nyitott. Odakint Elijah várakozott udvarias mosollyal az arcán. Szokásához híven ezúttal is öltönyben volt, és kifogástalanul nézett ki. Mrs Forbes beinvitálta a házba, aztán kelletlenül ugyan, de magára hagyta a két vámpírt.

   - Damon szerint beszélni óhajtasz velem. – szólalt meg az Ős néhány percnyi csönd után. Caroline bólintott. – Miről lenne szó?

   - Kérsz egy italt? – kérdezte, s mikor a férfi nem szólt egy szót sem, a szöszi a konyhába ment, és töltött mindkettejüknek egy-egy pohár vért. Elijah elvette az egyiket, és mindketten beleittak a sajátjukba. Aztán Caroline röviden felvázolta a problémáját, azt az apróságot kihagyva, hogy mi is az igazi oka, amiért vissza akarja kapni az emlékeit.

   - Értem. Tehát azt szeretnéd tudni, hogy van-e mód rá, hogy visszaszerezd az elfeledett dolgokat. – a lány bólintott, mire a másik közelebb ment hozzá, majd hüvelyk – és mutatóujjával megemelte a lány állát, amíg a szemébe nem nézett. Egyből valami furcsa, ismerős érzés futott át az agyán. Klaus és ő... ugyanitt, ugyanilyen pozitúrában... a búcsújuk pillanata. Könny szökött a szemébe, és váratlanul elviselhetetlen fájdalom tört rá. Elhúzódott az Őstől, és mindkét kezét a fejéhez szorította kínjában. Elijah megvárta, amíg az őrjöngő fájdalom alábbhagyott a lány fejében, s csak azután szólalt meg.

   - Érdekes.

   - Ugyan mi? – kérdezte Caroline még mindig kissé kábán, s mégis csípősen.

   - Ritka, de előfordulnak ilyen esetek. Amikor az elmébe mélyen berögzül egy emlék, amit aztán kitörölnek, de egy kis ráhatással elő lehet csalni. – körbenézett a helyiségben. – Ha tippelnem kéne azt mondanám, hogy az igézés pillanata ugrott be ezúttal. – a lány eltátotta a száját. Miért is lepődött meg ezen a hihetetlen levezetésen? – Előfordult már máskor is?

   Elijah hangja tényszerű volt és egyenes, ezért képes volt tényszerű és egyenes választ adni rá.

   - Igen.

   A férfi halványan elmosolyodott.

   - És megkérdezhetem, milyen helyzetekben?

   - Például amikor a kertben ücsörögtem. – felelte némi habozás után. Nem akarta, hogy a másik rájöjjön arra, amit titkolnia kell. Már csak az kéne, hogy megtudja, együtt volt az öccsével! Aztán egyből továbbadhassa Damonéknak, akik késlekedés nélkül végeznének vele. – Szóval tudod, hogy tudnám visszaszerezni az emlékeimet?

   - Úgy hiszem igen.

   - Tehát? – sürgette.

   - Ismerek egy boszorkányt, aki tudna segíteni. Hacsak nem szeretnéd inkább, hogy Bonnie csinálja a varázslatot.

   - És mikor tudnék azzal a barátoddal találkozni?

   - Van még a mai napra egyéb terved? – Caroline megrázta a fejét. – Akkor indulhatunk.

   - Igen? Szuper! – éljenzett fel a lány. Gyorsan felszaladt egy kabátért, míg Elijah odalent várakozott. Legalábbis ezt gondolta. Kivette az egyik dzsekijét a szekrényből, becsukta az ajtót, és meglátta a férfit az ágya előtt ácsorogni. Kikerekedtek a szemei, amikor rájött, hogy mit néz: a rajzot, amit Klaustól kapott. Gondolkodás nélkül kikapta a kezéből, és szikrákat szóró szemmel nézett fel az előtte állóra. – Neked nem tanították meg a szüleid, hogy ne nyúlj ahhoz, ami a másé?!

   - És neked, hogyha valakinek a segítségét kéred, annak nem ártana igazat mondani?

   A szöszi elrejtette a képet az egyik fiókja mélyébe, s csak aztán válaszolt.

   - Nem mondtam el, mert én sem tudom biztosan, hogy mi történt, vagy mi nem. – szembefordult a vámpírral. – Nagyra értékelném, ha nem szólnál róla Damonéknak.

   - Tehát, ha jól értem, az igazi oka, amiért nem mondtad el, hogy véletlenül se tudjanak róla mások.

   - Lehet. – felelte elnyújtva. – Gondolom akkor már nem is fogsz segíteni...

   - Nos, egyszer már beleegyeztem, hogy segítek. Ki lennék én, ha nem tartanám be? – felvette Car kabátját az ágyról, és felé nyújtotta. – Indulhatunk. – A lány odament, hogy elvegye a ruhadarabot, de Elijah visszarántotta. – Csak még egy szóra... Tudom, hogy azt hiszed tudod mit csinálsz, de hidd el, én régebb óta ismerem a testvéremet. Niklaus a saját szabályai szerint él, amelyek nem hasonlítanak a mieinkre, és előbb-utóbb ezt te is meg fogod tapasztalni. Szeretném, ha ezt észben tartanád. – az arca olyan komolyságot sugárzott, amelyből Caroline kételkedés nélkül meg tudta állapítani, hogy igazat beszél. Igen, ő is tudta, milyen „ember” is Klaus... Egyetlen ésszerű érv sem szólt amellett, amire most készült, mégsem tudott megálljt parancsolni magának. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

   - Igen.

   Elijah bólintott, és átadta neki a dzsekit. Caroline magára kapta, és már indultak is. Ő vezetett, míg a férfi az anyósülésről navigálta, mikor merre kanyarodjon. A GPS-üzemmódon kívül egy szót sem váltottak egymással, na nem mintha egy kicsit is bánta volna. Épp eléggé érezte magát feszélyezve a tudattól, hogy a mellette ülő Ős tudja, hogy van közte és Klaus között valami. Ami máris egy személlyel több, mint akiknek tudniuk kéne.

   A boszorkány, akiről Elijah beszélt, fél órányi kocsikázásra volt Mystic Fall’s-tól. Amikor megérkeztek, a férfi magabiztos léptekkel ment az ajtóhoz, és csöngetett be. Pár percen belül egy harmincas évei végén járó, afroamerikai férfi nyitott ajtót. Amikor felismerte az Őst, széles vigyor terült szét az arcán.

   - Elijah! – kezet fogtak egymással. – Rég láttalak, barátom. Mi szél hozott erre?

   - Segítened kéne. – bökött Caroline-ra a fejével. A másik, mintha csak akkor vette volna észre, hogy a lány is ott volt, illedelmesen neki is odanyújtotta a jobbját, amit Car mosolyogva megrázott.

   - Örvendek! Dexter Morris vagyok.

   - Caroline Forbes.

   - Kérlek, gyertek beljebb! – Caroline Elijah-ra nézett, aki egy pillanatra viszonozta a pillantást, majd intett, hogy lépjen be, s követte ő is. A kellemes hangulatot sugárzó ház némileg megnyugtatta a vámpírt, és immár sokkal felengedettebben követte a boszorkányt. Dexter a nappaliba invitálta őket, ahol mindhárman helyet foglaltak. – Tehát, mit tehetek értetek?

   Elijah felvázolta neki a helyzetet, és azt sem felejtette ki a történetből, hogy Caroline-t jelenleg a szíve vezérli, és nem képes értelmes döntéseket hozni, persze nem ilyen nyersen. Ezzel a húzással azonban még eggyel növelte azoknak a számát, akik tudtak róla meg Klausról. Istenem, ennyi erővel akár be is mondhatná az esti híradóban! Úgysem a titoktartásától volt híres.

   - És ezek a bevillanások fájdalmasak? – a lány bólintott, mire Dexter elgondolkodó fejet vágott. – Nem egyszerű a helyzet, de megoldható...

   - Komolyan? – lelkesedett.

   - Igen. De mindenekelőtt szeretnélek figyelmeztetni, hogy az összes emlék előhívása sokkalta több fájdalommal fog járni, mint amikor a semmiből beugrik egy-egy.

   - Mi? – fehéredett el Caroline. – Miért?

   A válasz Elijah-tól érkezett.

   - Az igézések során egyfajta gátat emelünk az agyba, amely megakadályozza, hogy az illető gondolatai arra a bizonyos dologra terelődjenek. Ha ezek az emlékek érzelmi töltettel párosulnak, akkor léphetnek fel ilyen problémák, hogy eszedbe villannak valamiről.

   - Ezt én értem... De miért jár együtt fájdalommal? És miért nem jöttek vissza, amikor Klaus megigézett, hogy emlékezzek?

   - Azért, mert kioltja egymást a kettő; nem emlékezhetsz, és mégis megtörténik. Az elméd hibát észlel. A második kérdésedről idáig nem hallottam, de nem is tudom rá a választ.

   Caroline néhány percre magába zárkózott, és újra végiggondolta az egészet. Olykor elviselhetetlen volt az a fájdalom, ami bizonyos emlékekkor rátört. Képes lenne-e kibírni, amit az összes visszaszerzése okozna? Tényleg ennyire tudni akarja? Hát komolyan ennyire belehabarodott Klausba? A válasz szinte azonnal ott termett a fejében: igen.

   - Rendben. Mikor kezdjük?

   A varázsigéhez a lehető legkevesebb dologra volt szükség. Mindössze egy székre, és némi gyertyára. Caroline elfoglalta a helyét, mialatt Dexter fényárba borította a szobát. Elijah-nak egy feladata volt: megakadályoznia, hogy a lány esetlegesen megszakítsa a folyamatot. Mögötte állt, két kezét lazán a szöszi vállára helyezve. Amikor az utolsó gyertya is égni kezdett, a férfi elégedetten mosolyodott el. Aztán egyenesen Caroline elé lépett, akinek az idegei mostanra táncot jártak, és egy kész sáskaraj próbált kiszabadulni a gyomrából... Csak tudná, mikor nyelt le ennyi rovart...

   - Készen vagy?

   - Kezdhetjük.

   Dexter bólintott, lehunyta a szemét, és halkan mormolni kezdte a varázsigét.

   - Fes Matos Sal Vis Nas Ex Malon, Terra Mora Vantis Quo Incandis, Et Vasa Quo Ero Signos!

   Egy ideig nem történt semmi, ám ahogy fokozatosan erősödött, és gyorsult a kántálás, úgy kezdett el lüktetni Caroline feje. Egy pillanatra vakító fehérség lepte el a környezetét, és semmit sem látott, csak a fehér fényt, mintha halogénlámpával világítottak volna a szemébe. Csak pislogott és pislogott, mígnem újra visszatért a jelenbe.

   Megszédült. Hallotta, hogy a férfi még mindig beszél, de a hangok nagyon távolinak tűntek. Aztán a semmiben megpillantotta Klaust. Egy széken ült, teljesen magába roskadva, vele szembe pedig egy nyitott koporsó volt. Rebekah. A hibrid feje le volt hajtva, kezével a térdére támaszkodott, a háta pedig feszülten görnyedt előre. Hangtalanul ment oda hozzá, majd egyik kezével gyengéden megérintette a vállát, mire a hibrid hirtelen felkapta a fejét. Gyengéden simogatni kezdte a férfi hátát, anélkül, hogy rájött volna, hogy mit is tesz.

   - Hiányoztál. – mondta behunyt szemmel Klaus.

   - Ez csak egy álom. Egy emlék.

   - Tudom. Sajnálom, hogy mit kell elszenvednek azért, hogy újra emlékezz.

   - Tudom. – mondta ő is. Egy ideig csendben maradtak, míg nem Klaus alakja halványodni nem kezdett. Caroline egy pillanatra megrémült, de akkor megszólalt egy hang a fejében.

   Ne érezd magad biztonságban vele! Nem szabad emlékezned!

   De tudni akarom. Mindent.

   Rendben... Te akartad...

   Ahogy ez a három szó elhangzott a fejében, minden egyes agysejtje lángra lobbant, és a vakító fehér fény visszatért. Remegni kezdett, teste magatehetetlenül rázkódott. Érezte, amint két erős kéz a székhez szegezve tartja, mialatt belül úgy érezte, mintha ketté szakadna. Kinyitotta a száját, és egy kétségbeesett sikoly hagyta el az ajkait. Megpróbált küzdeni az őt fogva tartó karokkal, de ezzel csak annyit ért el, hogy Elijah szorosan átfogta hátulról, amitől moccanni sem bírt.

   Hosszú ideig csak a fájdalom jutott neki. Olyan sokáig, hogy már kezdte azt hinni, hogy ezek ketten csak a bolondját járatták vele, amikor záporként kezdtek visszaáramlani az emlékek az agyába. Újra maga előtt látott mindent: az estét, amikor elrabolta, a közös kiruccanásukat, az első csókot, első együttlétet, hogy Stefan majdnem megölte, azt a csodálatos délutánt a tónál, és a búcsút.

   Óráknak tűnő pillanatok múlva – amelyek akár órák is lehettek – abbamaradtak a visszatérő emlékek. Szemhéjait továbbra is lehunyva tartotta, amikor csukladozó hangra lett figyelmes. Kinyitotta a szemeit. Látását könnyek halványították el, úgyhogy gyorsan megköszörülte a torkát, és sűrűn pislogott. Amikor végre kitisztult előtte minden, Dextert és Elijah-t pillantotta meg.

   - Sikerült?

   Caroline a fáradtságtól megsemmisülten bólintott. Alig tudta elhinni. Felállt a székből, hogy megköszönje a segítséget, de megszédült, és egy lépést sem tudott tenni. Elijah kapta el, mielőtt a térdei összeroggyantak volna.

   - Jobb lesz, ha még nem mozogsz. Nem kevés fájdalmat kellett elviselned.

   - Köszönöm. – suttogta, majd Dexterre pillantott. – Mindkettőtöknek.

   - Nem probléma. – legyintette a férfi. – Ha máskor is szükség lenne rám, itt vagyok.

   Elijah a karjai közt vitte ki a vámpírt. Beültette az anyósülésre, és ő vezetett hazáig. Caroline minden bizonnyal elbóbiskolt, mert mikor újra magához tért, már otthon voltak. Az Ős kisegítette a kocsiból, és megint az ölébe vette. Rendes esetben nem örült volna, amiért így szállítják, de túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. A férfi felvitte a szobájába, és az ágyra fektette. Ami ezek után történt, arra már nem emlékezett, mert amint a feje találkozott a párnával, elnyomta az álom.

   Amikor legközelebb magához tért, még mindig éjszaka volt, ránézett az órára, ami éjjel kettőt mutatott. Előtte egy vértasak hevert, aminek neki is esett. Mohón itta a vért, és érezte, ahogy fokozatosan visszanyeri az erejét.

   Miután az utolsó csepp is elfogyott, nem sokat tétlenkedett. Kiugrott az ágyból, leszaladt a lépcsőn, ki a házból, és megint beült a volán mögé. Fenébe is az észrévekkel! Végre tudta, hova kell mennie!