Dance with the Devil 14.

Éés itt az újabb rész:) Remélem ez is hozza a szokásos átlagot, és épp olyan jónak fogjátok találni, mint az előzőeket, azon túl, hogy Klaus és Caroline most kicsit zavaros vizekre evezett:) Nem kell aggódni, nem lesznek ők olyan sokáig távol egymástól;) Ami pedig a továbbiakat érinti; osztottam, szoroztam és ha nem jut eszembe még valami, akkor olyan 3-4 fejezetre lehet már csak számítani:) Nem is húzom tovább a szót... Enjoy!

I’ve got nothing to say to you

   Az éjszaka csendes volt. Klaus a teraszon ücsörgött, ölében a rég nem használt rajzfüzetét tartotta. A jelenlegi rajzán már fél órája dolgozott. A ceruza életre kelt a kezében, és szinte magától vázolta föl a papírra a hibrid fejében rejlő képet. Sok, egymást keresztező vonalat húzott éppen, amíg a szempillák sűrűségét megfelelőnek nem ítélte. Mikor ezzel végzett, kicsit eltartotta magától a képet, hogy szemügyre vehesse. A lány szeretetteljes pillantása őt nézte, tekintetében melegség tükröződött, akárcsak néhány órája, mikor pontosan ugyanígy nézett a férfira.

   Klaus az ablak felé pillantott. Szobája túloldalán aludt éppen Caroline. Tökéletes hallása lévén hallotta egyenletes légzését. Elmosolyodott, majd visszatért a rajzhoz. Furcsa, milyen hatással volt rá a lány. A dolgokra, amiket elmesélt magáról, olyan nagy szüksége volt, mint a levegőre. Meg akarta ismerni Caroline Forbes életét attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, egészen a jelenig. Ez pedig bizonyos mértékig megijesztette a hibridet, hiszen mióta törődik ő akárkinek az életével?

   Visszaemlékezett a megnyílásuk utáni pillanatokra. Egy ideig csöndben ültek, Caroline-on pedig jól látható volt, hogy mennyire gondterhelt volt. Amikor Klaus rákérdezett, a másik elintézte egy „jól vagyok”-kal, amit persze nem hitt el egy percre sem.

   - Megígérsz nekem valamit?

   - Mit? – kérdezett vissza óvatosan.

   - Megmondod majd, ha nem leszel jól? – a férfi hangja incselkedő lett. – Úgy értem, tudom, hogy kemény vagy, ezért nem féltelek. Nem kell aggódnod, nem lesznek álmatlan éjszakáim emiatt.

   Caroline felnevetett.

   - Megígérem.

   Klaus felemelte az ujjával a lány állát, és komolyan a szemébe nézett.

   - Vigyázz, mert szavadon foglak!

   Megrázta magát, és gyorsan visszazökkent a jelenbe. Nem hitt benne, hogy valaha beavatja majd Caroline, ha épp nem lesz jól.

   Ezer év alatt kifejlesztette magában, hogy képes mindig éberen figyelni, ezért is tudott felfigyelni arra az apró neszre, és halk suhanásra, ami egyértelműen jelezte, hogy valaki épp az imént írta alá a halálos ítéletét. Hangtalanul ugrott le a teraszról, majd ugyanígy lépett be ismét a házba. Fülelni kezdett, a legkisebb neszt is próbálta kiszűrni. A betolakodó sajnálatára a padló Klaus oldalán volt, és egy nem hangos, de az ő számára robbanásra emlékeztető hangerővel megnyikordult az emeleten. Nem késlekedett egy másodpercet sem, vámpírsebességgel máris az emeleten termett. Amikor meglátta a hívatlan vendéget, csak egy hajszálon múlott, hogy ne tépje fel a srác mellkasát, és játszon orvososdit vele.

   Tyler Caroline ágya előtt állt, készen arra, hogy a karjai közé kapja a lányt, és el is húzzák a csíkot. Na, azt már nem! – gondolta, s érezte, ahogy zöld köd lepi el az agyát, a szemfogai megnyúlnak, és az egyetlen gondolata az volt, hogy öljön. Mégpedig a legelső hibridjét.

   Amikor a Lockwood gyerek bemozdult, Klaus sem tétlenkedett. Megragadta a fiút a pólójánál fogva, és a következő pillanatban már mindketten az udvaron voltak. Ott aztán teljes erőből az egyik fához vágta, ami szinte azonnal ketté is tört. Tyler hamar összekapta magát, a férfi előtt termett, és félelem nélkül nézett vele farkasszemet.

   - Mit akarsz Caroline-tól? – vicsorogta.

   - Semmi közöd hozzá. – vágott vissza elővillantott szemfogakkal.

   - Hogyne lenne! – kiáltotta ingerülten. – Ő a barátnőm!

   - Tudtommal szakított veled. – gúnyolódott.

   - Igen, mert hűségesnek kell lennem hozzád! Miattad történt az egész! – alighogy befejezte a mondatot, a kezeit ökölbe szorítva rávetette magát Klausra, és egyenesen az orrára célzott egyik kezével. Egy halk reccsenést lehetett hallani, ahogy eltört a másik orra, de hamar össze is forrt. – De ennek már vége! Többé nem mondhatod meg nekem, mit tegyek.

   Klaus lerúgta magáról a kölyköt, majd vámpírsebességgel ismét előtte termett, és egy újabb rúgást mért rá, ezúttal a gyomrába. Tyler tíz méterre ért földet. Nem volt ideje sem felállni, mert a férfi már ott is volt, egyik kezét az álla alá, másikat pedig a tarkójához téve, majd egy egyszerű mozdulattal elcsavarta, mire a Lockwood fiú rongybabaként terült szét a földön.

   A férfi ezután a vállára kapta az élettelen testet, és a legelső, legelrejtettebb helyre vitte, ami az eszébe jutott. A föld alatti barlangrendszernek rengeteg bejárata volt, és csukott szemmel is képes lenne végigmenni rajta, elvégre emberként nagyon sok időt töltött el itt. Hibridjei már ott vártak rá, mikor megérkeztek.

   Klaus mestere volt a kínzásnak. Az évszázadok alatt tömérdek mennyiségű embert és vámpírt vett kezelésbe, és mára már tökélyére fejlesztette képességeit. A vérszívókat jobban kedvelte, mivel nagyobb volt a tűrőképességük, és a móka egészen addig tartott, amíg az illető szíve a helyén volt, az emberekkel szemben, akik hamar bedobták a törülközőt. Mégis, mikor eljutott arra a pontra, hogy jobb keze Tyler szívét fogta, hirtelen a semmiből Caroline képe jelent meg lelki szemei előtt, ahogy mutatóujját az ajkaira téve, halkan egy köszönöm-öt suttogott. Az emlék annyira eleven volt, hogy egy pillanatra, azt hitte, hogy most történik. Szemei elkerekedve nézték a Lockwood fiút, aki gondolatban már elbúcsúzott mindenkitől az életében. Ha most megöli Tylert, azt sehogyan se tudná jóvát tenni a lánynál. Vajon tényleg ennyit ér a számára? A kérdés azonnal választ kapott, mikor kirántotta csuklóját a hibrid bordái közül a szíve nélkül.

   Kifele menet megparancsolta a társainak, hogy bármi történik, ne engedjék szabadon Tylert, és egyikük sem ölheti meg. Előkapta a srác mobilját, és egy rövid, lényegre törő üzenetet küldött az anyjának, miszerint egy időre el kellett mennie, majd jelentkezik.

   Amint kiért a barlangból, úgy érezte, mintha egy része meghalt volna. Olyan sokáig igyekezett kizárni az érzelmeit, amelyek most mintha utat engedtek volna maguknak, és a kispadra küldték volna az eddig jelen lévőt.

   Eszébe jutottak saját szavai, melyeket egy örökkévalósággal ezelőtt mondott Elijah-nak. – Nem érzünk semmit, mert nem számít semmi. – Nos, úgy tűnt ez rá már nem volt száz százalékig igaz. Hogy történhetett ez?

   Caroline szélsebesen száguldott Klaus házához. Az idegei pattanásig feszültek, és bármelyik pillanatban képesek voltak felrobbanni. De ezt a férfivel való találkozásra tartogatta. Halhatatlan vagy sem, ezt nem ússza meg szó nélkül!

   Nem sírt, amire büszke volt.

   Másrészt viszont annyira remegett a teste, hogy alig tudta egyenesben tartani az autót az úton. Miután Tyler elmondta, mi történt, azonnal tudta, hogy mikor történt; Az után az este után, hogy Klausszal a saját élményeikről beszéltek. Másnap reggel a férfi véresen érkezett haza. Amit már akkor elfeledtetett vele. És tegnap ez a jelenet is visszaidéződött benne, de túlságosan el volt foglalva, hogy a hibrid karjai közé vesse magát. Istenem, olyan idióta volt!

   Amikor végre megérkezett, szinte kiugrott a járműből. Nem is vesződött a kopogással, egyszerűen csak berontott a házba. A családi kupaktanács még mindig tartott, bár nem lehetett megmondani, hogy kellemes teadélután volt-e, vagy vérre menő harc. Klaus a konyhában ücsörgött a többiekkel, egyik kezében egy pohár vér volt, és mikor meglátta, hogy a lány belépett a helyiségbe, meglepetten állt föl.

   - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszajössz, kedvesem. – mondta mosolyogva.

   A lány közvetlenül előtte állt meg, a szemei szikrákat szórtak, ahogy mélyen a férfi szemébe nézett, mire ő is egyből komolyra váltott.

   - Mi a jó francot csináltál?

   - Miről beszélsz?

   - Ne játszd meg magad! Tyler elmondta, mit tettél vele! Mit képzeltél, hogy majd nem jövök rá?! Hogy tehetted?

   Klaus nem felelt. Az arca bezárult előtte, semmit sem lehetett leolvasni róla. Csak állt ott, és... furcsán idegennek hatott, annak ellenére, hogy Caroline a teste és az arca minden részét legalább olyan jól ismerte már, mint a sajátját.

   Várta, hogy a férfi megszólaljon. Aztán még mindig várt. Megpróbálta emlékeztetni magát, milyen élete volt Klausnak előtte, hogy mennyire semmibe vették, amit csak úgy tudott túlélni, hogy tartózkodó maradt mindenkivel szemben.

   Jelen helyzetben ez a logikai érv azonban nem volt elég. Egy ponton túl a kapcsolatuk többet érdemelt volna, mint néma csendet, amelynek gyökereit a múltban kellett keresni.

   - Elárulná valaki, mi a balhé oka? – kotyogott közbe Kol vigyorogva.

   Caroline ráemelte dühtől izzó szemeit, majd újra a férfire nézett.

   - Őt kérdezd, én végeztem itt! – mondta, s azzal sarkon fordulva kiviharzott az épületből. Már fél úton járt az autójához, mikor meghallotta, hogy mögötte az ajtó kinyílik, és bezárul, rá pár másodpercre pedig Klaus szólt oda neki.

   - Caroline, várj!

   - Hagyjál békén! – vágta rá. A hangja kicsit rekedtes volt, ahogy próbálta visszatartani a könnyeit. Ha törik, ha szakad, akkor sem fogja gyengének mutatni magát előtte! Mielőtt odaáért volna a járműhöz, Klaus vámpírsebességgel előtte termett. Amikor felnézett a férfi kék szemeibe, megállíthatatlanul törtek fel belőle a szavak. - Mekkora idióta voltam! Tudhattam volna, hogy nem lehet benned megbízni. Hogy nem fogsz megváltozni. – suttogta nagyon halkan.

   Félretolta a hibridet, előkapta a kocsikulcsot, mikor Klaus elkapta a karját és maga felé fordította.

   - Hát nem érted, Caroline? Ha meg akartam volna ölni, már rég a másvilágon lenne! Miattad nem tettem!

   - Igen, ez így tényleg sokkal jobban hangzik. – felelte gúnyosan, majd a karjára nézett, amit a férfi továbbra is makacsul fogott. – Elengednél végre? Nincs már mit mondanom neked! Egyáltalán nincs!

   Klaus olyan gyorsan engedte el, mintha égő parazsat fogott volna. A lány kihasználta a másik pillanatnyi bánultságát, bemászott az autóba, és csikorgó kerekekkel elhajtott a birtokról. Jelen alkalommal a táj gyönyörűsége sem segített, hogy lenyugodjon. Abban a pillanatban, hogy nem látta többet Klaus arcát, könnyei megállíthatatlanul törtek elő a szeméből. Átkozta magát, a férfit, és ezt az egész helyzetet, amibe belecsöppentek. Azt kívánta, bár soha nem rabolta volna el, vagy az is jobb lett volna, ha nem ad neki vért, akkor legalább élőhalott múmiaként várta volna ki, hogy Damonék megmentsék. Bármit, csak ne kelljen azt éreznie, amit most érzett.

   A férfi egy teljesen másik oldalát mutatta meg neki, amelyről mostmár nem tudta eldönteni, hogy igazi volt, vagy csak egy álarc. Elvégre ezer év alatt ki tudja, mennyi mindent volt képes elsajátítani.

   Nem haza ment. Képtelen lett volna nyugton ücsörögni az otthonában, ahol a hibridnek szabad bejárása volt. Ehelyett inkább egyenesen Elenához vezetett. Még az a tudat is kecsegtetőbb volt, hogy több száz kérdés felmerül majd bennük, minthogy hazamenjen. A hasonmás meglepetten nyitott ajtót, de mikor meglátta Caroline kisírt szemeit, teljesen ledöbbent.

   - Mi történt?

   - Aludhatok itt pár napig? – tért ki a válasz elől.

   - Hát persze. Gyere be!

   Klaus nem volt túl rózsás hangulatba, amikor visszament a házba. Caroline szavait próbálta megemészteni. Nincs már mit mondanom neked! Egyáltalán nincs! – nem tudta eldönteni, hogy a szavak ereje, a lány arckifejezése, vagy a hangjából kicsendülő igazságérzet érintette-e rosszabbul. Nem is ez volt a fontos. A legnagyobb jóindulat vezérelte, amikor megkímélte Tyler életét, de Caroline ezt nem látta. Végül mégis elveszíti heves indulatai miatt?

   A konyhában még mindig ott ücsörögtek a testvérei, de ő célirányosan Elijah elé lépett, majd mélyen bátyja szemeibe nézve, ingerülten azt kérdezte.

   - Mit csináltál?

   - Mire gondolsz?

   - Ugyan már! Nem mondtam el, hogy merre találod, és rögtön másnap előkerül Tyler.

   - Csakis érted tettem. – felelte udvariasan mosolyogva.

   - Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül, mire az Ős bizalmasan közelebb hajolt hozzá.

   - A szerelem egy vámpír legnagyobb gyenge pontja. És mi nem vagyunk gyengék, Niklaus. – idézte öccse egykor kiejtett szavait.

   - Nem vagyok gyenge. – vágta rá dühösen.

   - Persze, hogy nem. – hagyta annyiban a dolgot Elijah. – Szóval, mostmár hajlandó lennél elárulni, hová rejtetted?

   - Nem rejtettem el sehová. Ha nem találod, az a te problémád. Különben is jobb helyen van ott, mint bárhol máshol. – sarkon fordulva magukra hagyta őket ő pedig elment az emeleti szobájába. Kisvártatva – nem nagy meglepetésére – Kol csatlakozott hozzá. Ráérősen lépegetett odabent.

   - Most, hogy a kicsi szőkének már nem kellesz, mit gondolsz, bepróbálkozhatom nála?

   A hibrid cinikusan felnevetett.

   - Szerinted mennyi esélyed lenne?

   - Hát több, mint most neked. – felelte vigyorogva.

   - Csak, hogy tudd, jó úton jársz afelé, hogy elveszítsd valamelyik - mondjuk a legnemesebb - testrészedet. – Klaus figyelmeztetésében kimondhatatlanul is benne volt, mennyire komolyan gondolta azt, amit mondott, Kol azonban csak egy jót nevetett rajta.

   - Ha már te elvesztetted... – mondta, mikor testvére hirtelen felpattant, kicsavarta a karját, és a falhoz taszította.

   - Mit is mondtál?

   - Hogy az a lány teljesen elcsavarta a fejedet. – a teste rázkódott a nevetéstől. 

   - Ez nem igaz. - próbálta tagadni a tagadhatatlant, de még neki is hamisan hangzott ez a kijelentés.

   - Hitegesd csak magad, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - Klaus szó nélkül ellépett tőle, és bement a saját szobájába valamiért egy pillanatra. Amikor kijött, Kolt még mindig ott találta.

   - Miért vagy még itt?

   - Választhattam a kőkorszaki, a merev, és közted. Rád esett a választásom. Ölelj át, bátyus! – mondta, és széles mosollyal kitárta a karjait, a férfi azonban csak a szemeit forgatva nézett le a kezében tartott dologra. – Ugyan már, Nik! Mikor fogsz végre megbocsátani? Én túltettem magam azon, hogy szíven szúrtál. – összevonta a szemöldökét. – Pedig az csúnya dolog volt.

   - Befejezted?

   - Korántsem. – tekintete megakadt a bátyja kezében lévő tárgyra. – Komolyan ezzel akarod visszanyerni? Így csukott szemmel is nyerni fogok.

   - Hitegesd csak magad, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - ismételte Kol szavait, mire az nevetni kezdett.

   - Már megbocsáss, de én jóképűbb vagyok. - húzta ki magát sokatmondóan, Klaus azonban csak a fejét csóválta.

   - Nem akarom még egyszer elismételni, amit az imént mondtam. Különben pedig megér egy próbát. – tért vissza az eredeti kérdésre. Visszaemlékezett, milyen hatása volt, mikor elvitte Caroline-t vásárolni. Ha pedig mégsem jön be... nos, van még pár trükk a tarsolyában. Nem fog ilyen könnyedén lemondani a vámpírról.