Dance with the Devil 15.

Meglepetéééés, megérkezett az új fejezet:D És a szokásos átlagnál jóval hosszabbra sikeredett, remélem nem okoz nagy gondot :) Egyszerűen megindult a "ceruza" a kezemben, és muszáj volt, mindent úgy kiadni magamból, ahogy azt elképzeltem:) Egészen elégedett vagyok, azon túl, hogy a vége se nem meghittre, se nem vidámra nem sikerült, amiért kérlek ne öljetek meg nagyon:) Vannak dolgok, amik újra összehozzák az embereket, ami rögtön a kövi részben be is következik ;) Na de elég is ennyi, mert már a bevezetőnél is megeredt a nyelvem:D Ezt a fejezetet Sleepy-nek és Andie-nek ajánlanám kiemelten, de persze minden kedves Klaroline és Delena rajongónak is:) Enjoy!

So what? I need you

   Egy héttel később Klaus Caroline-ék háza előtt ácsorgott, persze biztos távolságban, csak, hogy hallja a bent történő eseményeket. A lány előző este költözött vissza az otthonába, úgyhogy a férfi is elérkezettnek érezte az időt, hogy visszahódítsa magához. Egyszerűen szüksége volt rá. Ha az elmúlt ezer év másra nem is, arra tökéletes volt, hogy megtanuljon türelmes lenni, és ne adja fel. Elvégre az átkot is sikerült végül megtörni.

   Ahogy kivette a zsebéből a gondosan összecsavart papírlapot, ami egy masnival volt átkötve, visszaidézte a mai reggelét. Egy ideig egyedül élvezhette a ház csöndjét, ami kifejezetten jól jött neki. Az utóbbi időben ugyanis túl sok lett neki a testvéreiből. Legalább Elijah felhagyott a kérdez- nem felelek játékával. A nappaliban volt, és a fölé a rajz fölé görnyedt, amely most a kezében pihent, mikor Kol lépett be a házba rontani a levegőt. Megállt a nappali küszöbjén, és új cuccaiban vigyorgott bátyjára.

   - Hé, Nik! Áruld el, milyen jóképű vagyok ezekben a göncökben!

   Az említett fél még csak fel sem pillantott a készülődő alkotásából, mielőtt megszólalt volna.

   - Sajnálom, de nem tudok segíteni a narcisztikus személyiségzavarodon.

   Kol felnevetett. A hang úgy visszhangzott az üres ház falai közt, mintha valaki megkongatta volna a templomi harangokat.

   - Kösz, de én úgy szeretem magam, ahogy vagyok. – alaposan végigmérte saját magát, mielőtt folytatta volna. – És azt kell mondjam, igazuk volt az eladóknak; határozottan jól nézek ki ebben a szerelésben.

   Klaus a szemeit forgatta.

   - Legközelebb úgy kérdezd meg őket, hogy nincsenek megigézve. – mondta, de testvére szelektív hallásának köszönhetően ezt meg sem hallotta. A hibrid háta mögé sietett, hogy megnézze, min ügyködik éppen a bátyja. Szemöldökét fel-le huzigálva bökte oldalba a férfit.

   - Ha engem kérdezel, szerintem jobb lenne a takaró nélkül... eltakarja a lényegi dolgokat.

   - Tudod, öcsi, a kasztrálás lehetősége még mindig igen kecsegtetően hangzik. Kedvem lenne itt és most hozzálátni, ha nem hagyod abba. Nincs valami dolgod valahol máshol?

   - Ugyan már, Nik! Ne mondd, hogy neked nem jönne jól egy kis szórakozás!

   Már nem figyelt rá. Ujjai közt a ceruza finom mozdulatokkal érintette a papírt, nehogy valahol elrontsa az emlékeiből idézett képet. Egy pillanatra elvette a kezét, és alaposan végigfuttatta szemeit a rajzon. Ezúttal Caroline-t kicsit felülnézetből rajzolta le, amint épp föltekint rá. Szinte hallotta, ahogy a lány azt mondja neki: Nem akarok elmenni. Éppen ezért a mondatért választotta épp ezt az emléket a sok közül. Amint végzett a munkával, ceruzáját fekete tintára cserélte. Cirkalmas betűkkel a lap aljára írta: Egyszer azt mondtad, hogy nem akarsz elmenni. Én még mindig nem akarom, hogy elmenj tőlem. Klaus

   - Nik, ebből a szövegből csöpög a cukor. Esküszöm a végén még kómába esek tőle, mint egy cukorbeteg.

   - Legalább nem lesz szükség a tőrre. – dünnyögte, mire Kol nevetve hátba veregette.

   - Ó, ez a testvéri szeretet! Na, nekem mennem kell, mielőtt elkésem. – ám ahelyett, hogy az ajtó felé ment volna, az emeletre sietett, majd eltűnt szobája ajtaja mögött. Le kéne szedni az összes nyavalyás tükröt. – gondolta Klaus sötéten.

   Hirtelen visszazökkent a jelenbe, mikor meghallotta, hogy Caroline egy álmos nyögés kíséretében felébredt. Az alatt az idő alatt, amíg nála volt, hamar rájött, milyen hangot ad ki, amikor kirúgja őt az ágy. Nos, annyi biztos, hogy nem volt nyugalmas estéje. Feszülten figyelt, s mikor Caroline becammogott a fürdőbe, ő vámpírsebességgel a vámpír szobájában termett. Addig fülelt, amíg meg nem nyílt a víz a zuhanyzóban. Más esetben nem tudta volna leállítani magát, és csatlakozott volna a lányhoz, ez azonban most biztosan kiverné nála a biztosítékot. Ezért inkább csak lerakta a rajzot az éjjeliszekrényre, majd amilyen gyorsan bejött, épp úgy száguldott ki a házból, vissza a kiindulópontjára.

   Tíz perc múlva kinyílt a fürdőszoba ajtaja, ami azt jelentette, hogy percek kérdése, és Caroline észreveszi a kis ajándékát. Pár pillanattal később ez be is következett, de nem épp olyan fogadtatást kapott, amilyet Klaus szeretett volna.

   - Komolyan?! – hallotta meg a lány dühös hangját, aztán alig fél perc múlva látta, hogy kinéz az ablakon, hátha észreveszi a férfit. Nem így történt, Klaus gondoskodott róla, hogy olyan helyre bújjon, ahol nem fog feltűnni senkinek. A vámpírlány továbbra is az ablaknál állt, mikor egy pillanatra elgondolkodó arcot vágott, majd kibontotta a masnit az összegöngyölt papíron, és megnézte a rajzot. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta saját magát, mintha csak egy fényképet nézett volna magáról. Igaz, hogy látta már a saját szemeivel, hogy milyen lenyűgözően élethű másolatokat tud készíteni Klaus a valóságról, ezt azonban képtelen volt elhinni. Kezdett meginogni belül, ezért minden erejével arra kényszerítette magát, hogy az elérzékenyült arcát újra ingerültre változtassa, és jól látható módon széttépte a papírlapot, miközben úgy érezte magát, mintha saját magát szakítaná szét. – Hát, pedig elmentem! Úgyhogy akár békén is hagyhatnál végre! – mondta hangosan, mert biztos volt benne, hogy a hibrid a közelben volt, még ha nem is látta.

   A címzett fél hitetlenül nézte végig a jelenetet, ami pont az ablak előtt zajlott. Nem hitte volna, hogy ennyire elásta magát Caroline-nál a Tyler incidenssel.

   Szótlanul nézte végig, ahogy a lány kijött a házból, beszállt az autójába, majd elhajtott az iskolába. Eldöntötte, hogy nem fogja követni. Ha a szöszinek nem kell belőle, akkor nem fog tovább koslatni utána. Egyébként sem érdekli, hogy vele van-e, vagy sem. Úgyhogy mostmár mehet is haza, mert mára nincs semmi más dolga. A lábai azonban csak nem engedelmeskedtek eszement ötleteinek, s egy elfojtott káromkodás után vámpírsebességgel elindult abba az irányba, amerre Caroline ment.

   Caroline gondolataiba merülve lépett oda iskolai szekrényéhez. Oda sem figyelve ütötte be a kódját, majd az ajtó egy halk kattanás után kinyílt. A reggeli meglepetés óta rendkívül feszült volt, egyszerűen képtelen volt lenyugodni. Az a tudat kísérte mindenhová, hogy Klaus bármelyik percben felbukkanhat egy újabb kiengesztelő ajándékkal, amiből nem kért. Ő eldöntötte magában, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, amit a hibrid viselkedésével meg is erősített benne. Olyannyira el volt foglalva Klausszal kapcsolatos gondolataival, hogy észre sem vette, hogy Tyler váratlanul megjelent mellette. Épp becsukta a szekrényajtót, amikor a fiú széles vigyorral az arcán ráköszönt. Ijedtségében összerezzent a vámpír, kezét pedig a szívére tette.

   - Tyler! Majdnem szívrohamot kaptam!

   - Az nem ártott volna sokat, nemde bár? – kérdezte a srác nevetve, és követelőzőn közelebb húzta magához a szöszit a derekánál fogva, aki gyorsan lefejtette magáról a másik kezeit, és két lépést hátrált.

   - Mit csinálsz?!

   Tyler egy pillanat alatt elkomorodott.

   - Még mindig azt hiszed, hogy Klaus szolgálatában állok?

   - Nem tudom, mit higgyek. – felelte egy pillanatnyi habozás után. Igazság szerint, az, hogy Tylernek baja esett, csakis az ő hibája volt. Ha akkor és ott nem viselkedett volna olyan kedvesen Klausszal, akkor nem történt volna meg a pálfordulás egyikük részéről sem, és nem következett volna be az ominózus éjszaka, amikor volt barátja haza akarta szöktetni. Eltűnődött, vajon haza akart-e volna menni. Lehetséges. Akkor kezdett csak el megnyílni előtte a hibrid. Bár ki tudja? Lehet, hogy már akkor is nemet mondott volna a visszajövetelre.

   - Caroline, ne csináld már ezt! – mondta Tyler elgyötörten. – Még csak esélyt sem adsz!

   - Tyler, nekem most... mennem kell. – gyorsan megpördült, és kisietett az épületből. Amint megcsapta a kellemesen hűvös, kinti levegőt, már nem érezte úgy, mint aki meg akar fulladni. Valószínűleg nem ez volt a legjobb módja egy beszélgetés lezárásának, de muszáj volt kiszabadulnia onnan. Félt, hogyha akár egy perccel is tovább marad, még a végén feltűnik a fiúnak furcsa viselkedése. Soha nem volt jó hazudozó, általában úgy lehetett olvasni belőle, akár egy nyitott könyvből, ezért is kerülte mostanában a barátait, és csak akkor kereste a társaságukat, ha feltétlen szükségesnek találta. Utálta magát emiatt, és azért, mert hazudnia kellett nekik, de nem volt más választása. Ami történt, azt már nem tudta visszacsinálni, és tekintve, hogy ezek voltak élete legszebb percei, órái, napjai, nem is tette volna.

   Vett egy mély levegőt, mikor érezte, hogy akaratereje ismét meginogni látszott. Nem volt meglepő, elvégre valahányszor felidézte a férfi vad, kék szemeit, melyek mindig örömteli ragyogással nézték őt, az arca két oldalán megjelenő gödröcskéket, valahányszor mosolyra húzza a száját, vagy akár csókra kitalált ajkait, mindig el kellett fojtania magában egy mosolyt, elfordítania a tekintetét, vagy gyorsan elterelni a gondolatait, mert ilyenkor úgy érezte, mintha nem tudna létezni ezek nélkül az apró elemek nélkül, amelyek végül Klaus egészét alkotják. A szívtelen szörnyet és a szeretetéhes férfit.

   Egyik kezével végigszántott a haján, mintha ujjaival ki tudná űzni a fejében keringő gondolatokat. Vagy inkább az azok középpontjában álló személyt. A francba! – gondolta. Elgondolkodott, vajon visszatér-e valaha is a régi nyugalma. Vissza akart rázódni a hétköznapok szürke egyhangúságába, és a lehető legkevesebb időt pazarolni a fejfájást előidéző ábrándjaira Klausról.

   Ilyen, és ehhez hasonló eszmefuttatásokat vezetett le magában az egyik padon ücsörögve, mikor megjelent az iskola parkolójában Damon kék chevy-je, és egy dudálással üdvözölte a szőke vámpírt, akinek csak egy halvány mosolyra futotta. Az anyósülésen Elena ült fülig érő szájjal, majd, mikor kedvese leállította a motort, kiszállt az autóból, és kinyitotta a lány felőli oldalon is az ajtót. Csibészes mosollyal nyugtázta magában a hasonmás örömteli vigyorát, majd mikor ő is földet ért a betonon, magához rántotta Elenát, és ajkaik hosszan egymáshoz tapadtak. Caroline akaratlanul is végignézte a jelenetet, és mire észbe kapott volna, már nem a legjobb barátnőjét és Damont látta az autó mellett csókolózni, hanem Klaust és saját magát. Elképzelte, hogy a hibrid elhozza az iskolába, és egy hosszú, szenvedéllyel fűtött csókot váltanak egymással. Ajkaik szinte eggyé válnának, és nyelveik is egymásba gabalyodnának. Nem érdekelné őket, hányan, vagy kik látják, egyszerűen csak élnének a pillanatnak anélkül, hogy bármi miatt kellene aggódniuk. Gyorsan megrázta a fejét, majd egy hangos, a szíve mélyéről előtörő sóhaj hagyta el a száját. Igen. Pontosan ezért nem működne köztük ez a... dolog a férfivel. Ők soha nem élvezhetnék egymás társaságát ilyen felszabadultan, a város bármely pontján, leszámítva a hibrid házát. Bár nem, még ott sem, tekintve, hogy mostmár az összes Ős ott tanyázik.

   További képzelgéseiből a boldog pár szakította ki ismét, ahogy egymást átkarolva léptek oda hozzá. Damont azóta nem látta az új, ostoba, szerelmes mosolya nélkül, mióta Elena a bál után őt választotta. Meg tudta érteni két barátja boldogságát, még ha osztozni nem is tudott rajta. Az ő szerelmük beteljesülni látszott, míg az övé... A másodperc törtrésze alatt ráncba szaladt a homloka. Mi a frászt készült mondani magában?! Teljesen elment az esze??

   - Mi a helyzet, Szöszi?

   - Látom ma is búskomor vagy. – mondta, s mosolyt varázsolt az arcára. Damon még jobban elvigyorodott, immár kilátszottak hófehér fogai. Aztán lehajolt, és megpuszilta Elena feje búbját, aki erre csak felkuncogott.

   - Megyek, mert nem akarom, hogy elkéss.

   - Persze, hogy nem. – incselkedett vele barátnője, majd lábujjhegyre emelkedett, és rövid csókot nyomott Damon ajkaira. – Délután találkozunk.

   - Arra mérget vehetsz.

   Csendben figyelték, ahogy a férfi elhajt, miközben Bonnie is csatlakozott kicsiny csapatukhoz.

   - Jól vagy, Car? – kérdezte aggódóan boszi barátnője, mire ő csak bátorítóan nézett vissza rá. Nem úgy tűnt, mint aki bevette volna, de a javára legyen mondva, nem kérdezősködött tovább. Már épp megnyugodott volna végre, mikor az egyik srác a focicsapatból odakocogott hozzájuk. Egyik kezében egy hosszúkás ékszeres dobozt tartott, amely egy hasonló masnival volt átkötve, mint a reggeli rajz. Vagyis megérkezett az újabb kiengesztelő ajándék.

   Robert megigézően vigyorgott rá, mialatt átnyújtotta a vámpírnak a meglepetést, amit kelletlenül fogadott csak el. Elenáék azonban kikerekedett szemmel figyelték az egészet.

   - Azt mondta, te tudni fogod, kitől kapod. – magyarázta a fiú. Caroline keze észrevétlenül remegni kezdett, ahogy egyik kezével lassan kioldotta a szalagot, ami lassan, a levegőben táncolva ért földet. Nyelt egy nagyot, és felnyitotta a dobozkát. Egy meseszép, minden kétséget kizáróan valódi gyémántokkal díszített karkötő hevert benne. Barátnői megbabonázva nézték a csodaszép ékszert, és maga Caroline sem volt kevésbé lenyűgözve.

   - Úristen, ez gyönyörű! – mondta Elena, Bonnie pedig helyeslően bólogatott. A vámpír szíve a torkáig felkúszott, mikor lezárta a fedelét, és visszanyújtotta Robertnek, aki értetlenül meredt hol rá, hol a karkötőre.

   - Azt üzenem neki, hogy tartsa meg az ajándékait, vagy adja olyannak, akinek kell is! – amikor a másik nem vette el, ingerülten belenyomta a kezébe, ő meg a másik irányba vette az irányt. Olyan gyorsan szedte a lábait, hogy Elenáék alig tudták utolérni. Ennek a napnak már sosem lesz vége? Még el sem kezdődött igazán, ő azonban már egy újról álmodozott.

   - Caroline, várj! – szóltak utána. Megállt, hogy a többiek beérjék, sajnos most azonban nem tudta elkerülni a kérdezősködés-áradatot. – Mi volt ez az egész? És ki küldte neked a karkötőt?

   Lehunyta a szemeit, közben lázasan töprengett azon, hogy mégis mit mondjon nekik. Képtelen volt bevallani az igazat. Egyszerűen... nem tudta megtenni. Soha többé nem lett volna képes a szemükbe nézni, ha megteszi. És nem azért, mert megbánta, vagy rossz döntésnek tartotta volna, ami Klaus és közte történt. Épp ellenkezőleg...

   - Helló! – hallott meg egy kedves hangot, amely a bal oldala felől jött. A hang irányába fordította mindenki a fejét, Caroline pedig hátrahőkölt a megilletődöttségtől. Klaus öccse, Kol jött éppen felé, halálos nyugalommal, arcán pedig a szokásos fülig érő vigyorral. – Elárulnád, mi bajod van az ajándékommal? – kérdezte, s egy furcsa pillantást lövellt a lány felé.

   - Miről beszélsz? – értetlenkedett a szöszi, mire az Ős még szélesebben elvigyorodott

   - A karkötőről, mi másról? – magyarázta a fejét csóválva. – Túl sok volt, vagy túl kevés?

   Caroline értetlenül nézte a másikat, szemöldöke a homloka tetejére szökött. Kol továbbra is jelentőségteljesen bámulta, és egyszeriben leesett neki, mivel próbálkozik; magára akarja vállalni az egészet, mintha tőle lenne az ajándék.

   - Mi lenne, ha leszállnál végre rólam?! - már elindult volna, amikor az Ős előtte termett.

   - Lehet, hogy a múltkor nem éppen úgy köszöntöttük egymást, ahogy kellett volna. – kinyújtotta felé egyik kezét. – Kol vagyok.

   Bonnie-ék ide-oda kapkodták a fejüket, mint akik nem értenék, miért lett a vámpír egyszeriben ilyen felkapott a másik nem körében. Nos, igazság szerint ő sem értette. És hálás lett volna kevesebb figyelemért.

   - Mi lenne, ha békén hagynál, Kol?! – ismételte meg iménti szavait, kicsit talán dühösebben, mint azt eredetileg szándékozott volna. A mai nap úgy tűnik, ez volt megírva neki; minden srácot lekoptat magáról.

   - Ugyan már, Szőkeség! Emlékszel, múltkor is milyen jól kijöttünk. Lehet, hogy te már elfelejtetted, de én nem tudom. Elvégre mégiscsak a bugyidat tartottam a kezeim közt. – s nyomatékosításképp felemelte az említett testrészeit. Caroline megtorpant. Döbbenten fordult hátra, és nézett szembe a vigyorgó férfira. Ez most komolyan megtörtént? Ugye csak a képzelete játszott vele! Ám, mikor Elenáékra nézett, akik úgy bámulták őt, mintha hirtelen szarv nőtt volna a fejére, el kellett fogadnia a szomorú valóságot: Kol az imént tett egy félreérthetetlen megjegyzést, mintha valaha is együtt töltöttek volna egy éjszakát. Örült, hogy a karkötős dolgot magára vállalta, de ezt ne! Érezte, hogy az arca vérbe szökik, és utat engedve dühének, egy kemény, erővel teli pofon csattant az Ős arcán.

   - Menj a pokolba! – sziszegte, de a másikat ez sem hatotta meg. Önfeledten nevetett. A szöszi leküzdötte magában a késztetést, hogy idegesen dobbantson egyet, ezért csak egy haragos levegőkieresztést engedett meg magának, mielőtt sarkon fordult volna.

   - Mi volt ez?? – kíváncsiskodott Elena.

   - Egy seggfej, aki nem tudja, hol a határ.

   - Lefeküdtél vele?

   Ezúttal Caroline-on volt a sor, hogy űrlényként tekintsen a lányokra.

   - Nem!

   - Biztos? A srác eléggé...

   - Nem volt semmi köztünk! Téma lezárva! – Istenem, már csak ez hiányzott!

   Estére Caroline minden igyekezetével azon volt, hogy elfelejtse a reggeli eseményeket, és mindent, ami az Ősökkel állt kapcsolatban. Barátnőivel és Damonnal a Grill’sben voltak, mindegyikük előtt egy-egy pohár alkohol hevert. Leszámítva Caroline-t, aki már az ötödik whiskey-jét itta.

   - Caroline! – hőkölt fel Elena, mikor az újabb kupicát is felhajtotta. – Úgy piálsz, mintha vizet innál. Minden rendben?

   - Szomjas vagyok. – magyarázta.

   - Mindjárt gondoltam. – jegyezte meg Damon, s közben kinyújtózott a székén. – És meddig tervezed még, hogy itt pótolod a folyadékszükségletedet, Szöszi?

   - Pofa. Be. – vágott vissza sötéten. A férfit azonban nem lehet ennyivel félreállítani az útból.

   - És mondd csak, mióta folyik ez a dolog közted és az Ős között?

   A lány félrenyelte a bódító folyadékot, és elkeseredett köhécselésbe kezdett. Nem tudta eldönteni melyik opció volt a rosszabb; hogy azt hitték Kollal volt, vagy ha tudnák, hogy valójában Klausszal.

   - Utoljára mondom, hogy nincs köztünk semmi! És nem is lesz!

   - Bölcs döntés. – bólintott a vámpír, majd hozzátette. – Nem lehet abban a kölyökben megbízni. Elijah szerint túlságosan is közeli kapcsolatot ápolt Klausszal, mielőtt a kedvenc hibridünk tőrt nem döfött volna a szívébe. Épp oly megbízhatatlan, mint Rebekah.

   - Elijah kinek az oldalán áll most?

   - Jó kérdés. De segít nekünk, úgyhogy feltételezhetően a miénken. Ő is holtan akarja látni az öccsét. A közös célok összekötik az embereket. – felelte vigyorogva, és az órára pillantott. – Ééés nekem ez a végszavam. Találkozóm van az említett Őssel. – maga felé fordította Elena fejét, aki egész idáig a mellkasának dőlve ült, és hosszan megcsókolta. – Később találkozunk.

   Damonnak ez volt a kilépője, valakinek azonban a belépőt jelentette. Háttal ült az ajtónak, így nem látta, mikor belépett. Arra sem figyelt fel, hogy a barátnői beszélgetésének hangját mintha elvágták volna. Akkor eszmélt fel, mikor valaki a háta mögött megfogta a széke támláját, majd azon a jellegzetes akcentusos hangján megszólalt.

   - Szép estét, kedveseim.

   Caroline rémülten hőkölt hátra. Ijedten nézett fel a férfire, aki most először nem viszonozta a pillantását.

   - Mit keresel itt? – kérdezte Elena nagyot nyelve, mire Klaus röviden felnevetett.

   - Csak egy találkozóm van valakivel, - a bárpult felé nézett.  – Aki már meg is érkezett, szóval, ha megbocsátotok... – és azzal faképnél is hagyta őket. A lány döbbenten meredt utána. Ez most komolyan megtörtént? Klaus tényleg keresztülnézett rajta, mintha ő ott sem lenne? Pocsék hangulata tovább romlott, mikor meglátta, hogy Caroline-ék gimis ősellenségéhez, ribi Sophie-hoz megy oda. Az nem lehet, hogy már túl van rajta, nem igaz? Ez csak valami rossz vicc lehet.

   - Sophie-val van találkozója? – döbbent le teljesen Bonnie. – Azért még őt is sajnálom. Nem szívesen lennék Klaus vacsorapartnere, ha értitek, mire gondolok...

   - Egyetértek. – csatlakozott Elena is az előtte szólóhoz, és még a hideg is kirázta a gondolatra. A szöszi még egy hosszú pillanatig a férfit bámulta, majd ő is halkan hozzátette.

   - Én is.

   Az elkövetkezendő egy óra olyan lassan telt, mintha az idő vonalát egy csiga húzta volna... ami idő közben még el is aludt, vagy inkább széttaposták, mert a falon lógó óra nagymutatója már húsz perce a hetesnél állt. Az az akaraterő, amivel Caroline visszatartotta magát, nehogy rossz irányba forduljon véletlen a feje, rettentő nagy odafigyelést igényelt, ez is okozhatta ezt a lassú vánszorgást előre az időben. Próbált beszélgetésbe elegyedni Elenáékkal, de őszintén szólva, nem tudta volna visszaidézni miről is diskuráltak. Tökéletes hallását a Marsig és vissza átkozta, mert tisztán hallotta, miről is beszélnek a bárpultnál. Nem mintha direkt hallgatózott volna... Aztán egyszer csak bekövetkezett; Bonnie épp csak Klausék felé nézett, mikor hirtelen kikerekedtek a szemei, majd teljes transzba esve bökdöste a hasonmás oldalát, aki szintén odapillantott.

   - Atya...

   - ... úristen... – fejezték be egymás mondatait.

   Ami Caroline-t illette, ő lassan fordult meg, és muszáj volt néhányszor pislognia, hogy felfogja az eléje táruló látványt. Azonban bármennyit pislogott is, és bármennyire nem hitt a szemének, attól a dolog még nem változott meg.

   Klaus épp önfeledt csókcsatába keveredett ribi Sophie-val! És mindezt az ő orra előtt volt képes megtenni. Caroline érezte, hogy a szemfoga figyelmeztetően lüktet, és mielőtt megállíthatta volna magát, felpattant, hogy szétválassza a boldog pároskát. Itt már nem számított, hogy barátnői tudnak-e vagy sem róluk. Egyszerűen nem volt hajlandó ezt elviselni! Lerántotta a hibridről a lányt, aki gúnyosan vigyorogva megjegyezte.

   - Mi van? Neked nem kellett!

   - Egy fenét nem! – sziszegte, s kivillantotta hosszúra nyúlt szemfogait. Sophie önelégült mosolyát hamarosan rémült arckifejezésre váltotta, mikor meglátta Caroline arcát, amely vámpíros vonásokat öltött. Valószínűleg nem ez volt a legdiplomáciaibb, vagy legbékésebb megoldása a problémának, de nem tudott tovább uralkodni magán. Klaus szó nélkül nézte végig a jelenetet. Nem is volt baj, vele később készült leszámolni. A gimis ellensége egy lépést hátrált, mire beleütközött a hibridbe, aki nyugtatólag Sophie vállaira tette a kezét.

   - Caroline!

   Caroline azonban már nem hallott. Nem tudott racionálisan, emberien gondolkodni. A megbántottság, és a féltékenység, amely egy nem természetfeletti számára is nagy kihívás, egy olyannak, mint ő, egyszerűen képtelenség volt nyugodtan tűrni. Gondolatait egyetlen cselekedet szükségessége irányította: megölni Sophie-t. Ideje sem volt, hogy ledöbbenjen saját magán, máris a másik nyaka után kapott, kinek ajkait egy velőtrázó sikoly hagyta el.   A vámpír száját megtöltötte a vér mámorító íze, s nagy kortyokban kezdte inni a folyadékot, míg a bárban mindenki menekülőre fogta a dolgot, kivéve Elenáékat, akik hármukhoz siettek, s közben megállás nélkül a nevét mondogatták.

   - Caroline! Caroline! Caroline!

   - CAROLINE!

   - Mi az? – kérdezett vissza a lány ijedten, mikor kiszakították a fejében megjelenő képzelgésből. Úgy nézett végig magán, mintha sérülések után kutatna, majd a hibridék felé fordult. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte összeért a mellkasuk. A férfi lehajtotta a fejét, úgy nézte a vele szemben állót, majd mondott valamit, mire a másik nevetni kezdett. Vajon a csók valóban megtörtént? Vagy azt is csak a képzelete hitette el vele? Jesszusom, mi van vele újonnan?

   - Mi történt?

   - Teljesen leblokkoltál. Már vagy öt perce próbáltunk kapcsolatba lépni veled... – magyarázta Bonnie. – Minden rendben?

   - Nem tudom. Furán érzem magam. Mindjárt visszajövök. – majd, válaszra sem várva felállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt.

   - Helló, Szőke Ciklon! Mi a helyzet? – szólalt meg Kol a közeléből. Meglepetten fordult hátra, mikor szembetalálta magát az Ős szokásos, vigyorgó képével.

   Eme kivételes alkalommal azonban ahelyett, hogy felpofozta volna, hirtelen ötlettől vezérelve két keze közé fogta az arcát, majd hosszan, és – amennyire csak tudta – szenvedélyesen megcsókolta.

   Amikor eltávolodott az Őstől, az oldalra biccentett fejjel, elgondolkodva megérintette az ajkát, mintha nem értené, hogy mi is történt az imént.  

   - Ez meg mi volt? – tette fel végül hangosan is a fejében megjelenő kérdést, miközben egy csibészes mosoly bujkált a szája sarkában.

   Caroline vállat vont. Igyekezett minél lazábban megszólalni, holott olyan merevnek és feszültnek érezte magát, mint egy kőszikla.

   - Néha megcsókolok számomra ellenszenves személyeket.

   - Néha én is. – felelte Kol, és már meg is ragadta a lányt a tarkójánál fogva, és visszacsókolta. Ellenkezhetett volna, de úgy gondolta, ez így talán még jobb is. Egyik szemét résnyire kinyitotta, és megkereste a bárpultnál lézengő Klaust, aki a jelenetet bámulta olyan arccal, mintha épp az orra alá piszkítottak volna. Caroline elégedetten hunyta le ismét a szemét, és egyik karját a hibrid öccsének nyaka köré vonta, másikat pedig a derekára helyezte. Ha a férfi ilyen játékszabályokkal óhajtott játszani, akkor viselje a következményét. Nem adja könnyen a győzelmet a kezébe.

   Mikor újból szétváltak, szinte egyszerre fordultak mindketten Klaus felé. Kol elnevette magát testvére reakciója láttán.

   - Azt hiszem, ez jobban sikerült, mint vártam. – jegyezte meg, és még utoljára egy futó csókot nyomott Caroline ajkaira. – További szép estét. – és már ott sem volt. A lány pedig vett egy mély levegőt, és mielőtt szembenézett volna barátnői kíváncsi természetével, beviharzott a mosdóba. Egyenesen a csaphoz ment, megnyitotta a vizet, és megmosta az arcát. Amikor felnézett a tükörbe, összerezzent, és ijedten fordult hátra.

   - Mit keresel itt?

   - Mi volt ez az előbb?! – hagyta figyelmen kívül a kérdését a férfi. Caroline gyorsan összeszedte magát, és magabiztosan kihúzta magát.

   - Tudtommal nem tartozom neked elszámolással, hogy kivel mit teszek. – mondta dacosan, mire Klaus közelebb lépett hozzá.

   - Egy fenét nem! – vágott vissza nyersen. Amikor Caroline rápillantott, a hangja olyan nyugalmat árasztott, mint a tekintete... még ha a belsejét vadul perzselte is a vágy, amit a hibrid keltett benne életre. – Szóval, hadd halljam, mi volt ez az előbb?

   - Az, aminek látszott.

   Klaus szikrákat szóró szemmel lépett közelebb hozzá. A feszültség kézzel tapintható volt a női mosdó közepén, és most nem csak arról volt szó, hogy mindketten féltékennyé akarták tenni a másikat. Mert hát, valljuk be, erről volt szó. A férfi megtalálta azt a személyt, akit Car utált, és ezt jól ki is használta, ő pedig viszonozta, mikor az épület közepén megcsókolta az öccsét.

   - Miért, talán féltékeny vagy? – húzta tovább Klaus agyát.

   - Hogy voltál képes az öcsémmel smárolni?!

   - És te ribanc Sophie-val?! – fakadt ki Caroline is mostmár dühösen. Majd nem bírta tovább, és továbbment. – Olyan tisztán láttam magam előtt, hogy megölöm, mintha valóban megtörtént volna!

   - Nos, ha ez megvigasztal, én már napok óta kasztrálni akarom Kolt. – mondta egy pillanattal később, a lányból pedig kirobbant a nevetés. Aztán a dolgok olyan gyorsan történtek, hogy feleszmélni sem volt ideje. A férfi odalépett hozzá, felemelte a derekánál fogva, és a feneke alatt megtámasztotta, mialatt szenvedélyesen megcsókolta, amit a lány is legalább akkora hévvel viszonzott. Caroline beletúrt Klaus dús, szőke hajába, és a csípője köré kulcsolta a lábát. Olyan volt, mintha ajkaik, és nyelveik eggyé olvadtak volna, nem tudtak betelni egymással. A hibrid vámpírsebességgel az egyik falhoz fuvarozta magukat. Már épp készült volna letépni a vámpír pólóját, mikor kinyílt az ajtó, ők pedig az egyik wc-fülkében kötöttek ki.

   - Caroline? – hallotta meg Elena hangját. Klaus biccentett neki, hogy válaszoljon nyugodtan, amit egy torokköszörülés után meg is tett.

   - Itt vagyok. – felelte, és vissza kellett fojtania magában a nevetést, mert mikor Klausra tekintett, szinte megállíthatatlanul akart belőle előtörni. Furcsa volt ez az élethelyzet, s egyben rendkívül izgalmas is.– Nincs köztetek semmi Kollal, mi?

   A szöszi kilépett a fülkéből, hogy szembenézzen a hasonmással és a boszival, szólásra nyitotta a száját, de barátnői megelőzték.

    - Mégis mióta tart ez? Komolyan, Caroline, egy Őssel? Akik, amióta itt vannak, csak rosszat tettek velünk, mindent és mindenkit elpusztítanak, aki körülöttünk él és amit szeretünk? – a lány szavai tőrként döfődtek a mellkasába. Magában fohászkodott, Klaus nehogy kirobbanjon a wc-ből, mert bármennyire dühös is, nem tudta volna végignézni Elena és Bonnie halálát.

   - Tényleg, mégis hogy gondoltad ezt? Szerinted ezek után hogy bízhatnánk meg benned? Vagy erről van szó? Mostmár közvetítő szerepet töltesz be?

   - Dehogyis, én...

   - Mi lesz a következő? Ráveted magad Klausra, mert épp olyan hangulatban vagy?

   Caroline akaratereje ezúttal is alulmaradt a küzdelemben, és dühösen visszavágott.

   - Mintha eddig csak én követtem volna el ezt a hibát! – gúnyolódott. Először Bonnie-ra esett a pillantása. – Te és Luca? Akiről kiderült, hogy végig Elijah-nak dolgoztak az apjával? – majd Elena felé fordult. – Te pedig beleszerettél Damonba! És ő sem a jó híréről ismert...

   - Szuper, ezek szerint te már szerelmes is vagy Kolba?! Ez aztán a remek hír, Caroline! Igazán csodás! Remélem mindent elmondasz neki, ahogy azt szoktad! – adta meg a végső döfést a hasonmás, majd sarkon fordultak, és kisétáltak a mosdóból. Elena még az ajtóból visszanézett. – És köszönöm... végre megmondtad az igazat, hogy hogyan is vélekedsz rólam és Damonról. De egyet tudnod kell; Ő legalább bármit megtenne értem. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy vajon az Ős is így tenne-e veled kapcsolatban. – tette hozzá halkan, majd eltűnt az ajtó mögött.

   Alighogy elmentek, Klaus lépett ki a wc-ből, olyan sötét és halálos kifejezéssel az arcán, hogy még Caroline is megrémült tőle. Nem szólt egy szót sem, egyszerűen csak odasietett a lányhoz, és szorosan a karjai közé zárta. Neki pedig pontosan erre volt szüksége. Megemelte a lány fejét az állánál fogva, és lágy csókot lehelt az ajkaira. Ahogy felnézett a férfi vad, kék szemeibe, egyszerre nagyon rosszul érezte magát. Olyan fájdalmasan nehéz lesz, amit mondani készül... de meg kell tennie.

   - Klaus, figyelj... – a hibrid érdeklődve várta a lány folytatását, akinek fogalma sem volt, hogy öntse szavakba zavaros gondolatait. Végül felnézett a másikra, beharapta az alsó ajkát, és úgy folytatta. – Azt hiszem, igazuk van Elenáéknak...

   - Ugye csak viccelsz velem?! – csattant fel a férfi. Kivált az ölelésből, és több lépést is hátrált tőle. Rettenetesen érezte magát emiatt, de ez az egyetlen megoldás, hiszen... milyen élete lenne így? Két oldalon lenne egyszerre? És mi lesz, ha Bonnie-ék egyszer rájönnek, hogy viszonya van Klausszal? Damon karót döfne a szívébe. Ami persze a Salvatore életét is megrövidítené, Tylerből kiindulva. – Szóval ennyi? Hiszen alig fél perce még majdnem itt estünk egymásnak! Vagy talán csak ennyi voltam neked? – kérdezte dühösen, és már megint a lány előtt termett. Az imént még ragyogó szempár most újból szikrákat szóróan nézett rá vissza. Caroline szeme könnybe lábadt. – Hmm? Válaszolj! Csak ennyi voltam neked? Néhány együtt alvás?

   - Ne mondd ezt, kérlek. – felelte a könnyeivel küszködve.

   - Akkor felelj a kérdésemre az isten szerelmére! Érzel te egyáltalán valamit irántam?

   - Persze, hogy érzek! – fakadt ki. – Hogy gondolhatod, hogy nem?

   - Még kérdezed?! – mutatott körbe.

   - Klaus, bármennyire is furcsa ezt kimondanom, de fontos vagy nekem. Nagyon. De meg kell értened, hogy nem állhatok két oldalon... És Elenáéknak szükségük van rám.

   A férfi két keze közé fogta a lány arcát, úgy válaszolt.

   - Nekem is szükségem van rád!

   Caroline-nak elakadt a lélegzete. Klaus arckifejezése valamit helyrerakott a fejében: ez már rég sokkal több volt köztük, mint egy szimpla kapcsolat. Na persze, a fejében lezajló féltékenységi roham is ezt bizonyította, mégsem merte még önmagában sem kimondani azt a nyolc betűt, amely kétségbeesetten ki akart törni az agyából. Ez nem lehet igaz. Vele ez nem történhetett meg. Miért pont most? Miért épp Klausszal? Annyi kérdés fogalmazódott meg a fejében, hogy az sajogni kezdett a kusza gondolatoktól, amelyek össze-vissza cikáztak benne. Egy nagy, kövér könnycsepp gördül le az arcán, mikor megfogta a hibrid két kezét, és lassan lehámozta magáról.

   - Sajnálom, én... nem tudom ezt csinálni. Képtelen vagyok rá. Ha valaha megtudják, Damon meg fog ölni.

   - Akkor az ő élete is jelentősen megrövidül. – felelte sötéten.

   - Nem tudnál egyszer az életben nem így reagálni valamire?! Ha valaki ellened cselekszik akkor a legegyszerűbb megoldást választod, és megölöd! Elenáéknak igazuk van, amióta csak megjelentetek, tonna számra végeztek azokkal, akik fontosak nekünk! Nekem! Az eszedbe se jut, hogy ezzel esetleg nekem is fájdalmat okozol? Persze, hogy nem! Napi huszonnégy órában félhetek mindenkit, mert ha véletlen csúnyán néznek rám, te már ki is tépted a szívüket! Lehet, hogy te nem tudsz emberi kapcsolatokat kiépíteni, sőt kimondottan taszítod ezt, de nekem attól még vannak barátaim, akik legalább olyan fontosak!

   A szavakat néma csend fogadta. Felnézett a férfi arcába, és megdöbbent, amit látott; Klaus szeme aranysárgává változott, a szeme alatt kidagadtak az erek, de nem ez volt a legijesztőbb. Hanem az arckifejezése. Mindig meglepődött, milyen gyorsan képes váltogatni az érzelmeit, de ez... A tekintete olyan fagyos, és kemény lett, ahogy még Caroline sosem látta. A francba! Elvetette a sulykot, nem igaz? Dehogynem...

   - Szerinted én nem tudom mit jelent szeretni, igaz? – a vámpír egy szót sem szólt, szemeit lesütötte, mire a hibrid arca emberi vonásokat öltött megint, és azt mondta. – Tudnod kell, Caroline, hogy az évszázadokon át tartó próbálkozás után, hogy kikapcsolva tartsam az érzelmeimet, te változtattad a hideg, pókhálós szívemet érző szervvé. – a lány döbbenten nézett fel a másik komoly, kék szemeibe, mire Klaus bólintott. - Szeretném, ha ezt észben tartanád.

   - Klaus, sajnálom, én nem... – nem tudta befejezni, mert a férfi elfojtott magában egy káromkodást, és az ajtó felé vette az irányt.

   - Tudod, kedvesem, meg is érdemlem. Komolyan. Rengeteg nővel tettem én is ugyanezt, egyszerűen kisétáltam az életükből, és kicsit sem törődtem velük. Bár ők szerencsések voltak, mert nem emlékeztek rám. Istenemre, ölni tudnék, hogy én is elfelejthesselek téged! Őszintén mondom.

   - Klaus, várj!

   Mielőtt odaért volna hozzá, Klaus jéghideg tekintete megállította. Szavai olyan durván csengtek, amikor megszólalt, és olyan szívbemarkolóan, hogy a lány azt hitte, ott helyben darabokra törik az övé.

   - Hogy egy általad említett mondatot idézzek: Nincs már mit mondanom neked. Egyáltalán nincs! – vicsorogta, majd kiszáguldott a szobából, s erősen becsapta maga mögött az ajtót. Caroline a szívére szorította a kezét, majd lerogyott a padlóra. Klaus az ő szavait ismételte meg. És soha nem gondolta volna, hogy ilyen borzalmas érzés a mondat címzettjének lenni.

   - Mit tettem? – lehelte üveges tekintettel maga elé.