Dance with the Devil 16.

Ééééés sikerült:) Megérkezett a 16. fejezet is, végre valahára:D Azt hittem, soha nem fogok a végére jutni... remélem kielégítő lesz, ha már ennyit kellett rá várni:) Külön köszönet Sleepy-nek (és persze közvetve Andie-nek:)) a sok segítségért! Barbinak és a többieknek pedig az ihletadó energiákért:P 

BTW: a következő fejezet egyben az utolsó is lesz, hiába, hogy azt mondtam, még lesz a kettő között egy. Sikerült beleszőnöm az egyik részét ebbe, a másik pedig a végén lesz. Az epilógus-kérdés pedig eléggé eldöntetlen még, úgyhogy valószínűleg a hosszúsága fogja eldönteni, hogy különveszem-e, vagy a végével együtt kerül fel :) mindenesetre megvárom a szavazás végét, és köszönöm mindenkinek, aki szavazott:) A mostani részhez pedig csak annyit mondanék: Enjoy!

Everything is broken

   Nem is kéne itt lennem. – állapította meg magában Klaus, ahogy az úttest közepén ácsorgott és a vele szemközti házat nézte szüntelen. Sokat morfondírozott magában, hogy eljöjjön-e, vagy ne, és még most sem volt biztos benne, hogy itt van a helye. Elvégre a legutóbbi alkalommal egyértelműen kiadták az útját. Azonban valahányszor eljátszott a gondolattal, hogy otthon marad a fenekén, mindig eszébe jutott a jelenet, amikor a lány odament hozzá, és megadta neki azt, amire vágyott: kedvességet. Hogyan tagadhatná meg ezt tőle ezek után?

   Vett egy mély lélegzetet, és felnézett. A Forbes ház fekete gyászba öltözött, amit az is mutatott, hogy egyik szobában sem égett villany. Klaus viszont tudta, hogy Caroline odabent van, mert hallotta egyenletlen, csukladozó lélegzetvételeit, s időnként még orrfújásra is figyelmes lett.

   A hibrid végigsétált a járdán, és beengedte magát a házba. Kettesével szedte a lépcsőket felfelé. A lány szobájának ajtaja nyitva volt, és mikor meghallotta a férfi lépteit, álmodozón felé nézett. Kimerültnek tűnt, kisírt szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, minden bizonnyal a kialvatlanságtól. Caroline állapotának láttán legszívesebben a karjai közé vette volna, de nem tette. Ott maradt, ahol volt, a küszöb előtt ácsorgott, és szánalmasnak érezte magát.

   - Anyu elment a temetést intézni... – szólalt meg halkan néhány percnyi némaság után a vámpír. Klaus nem bírta tovább, leült az ágy távolabbi sarkára, s egyik kezét a lány lábára helyezte. Caroline nem húzódott el, nem tett megjegyzést, nem csinált semmit, csak... nézte.

   - Nagyon sajnálom!

   Caroline zavartan felnevetett, de rögtön nyúlt is egy zsebkendő után. Látszott, hogy a sírás újfent hatalmába akarta keríteni, de ő kétségbeesetten szerette volna erősnek mutatni magát. A férfit azonban nem tudta átverni, hisz jól ismerte az ilyenkor rájuk törő érzéskavalkádot.

   - Azt mondta, hogy szeret. Mielőtt... elment volna azt mondta, hogy szeret. – úgy mondta ezt, mintha még ő maga sem hinné el.

   Klaus behunyta a szemét.

   - Hát persze, hogy szeretett! Ez lenne az apák dolga. Na nem mintha én tudnám... – amikor ismét a lányra emelte a tekintetét, látta, hogy gyengédséggel és szomorúsággal telten nézett vissza rá, amitől nagyon dühös lett. Nem volt ő gyenge, hogy mások szánalmára szoruljon. Ahogy Elijah is volt olyan kedves emlékeztetnie őt egykori szavaira: Egy vámpír legnagyobb gyengesége a szeretet és a szerelem. Ha azonban nem érzel semmit, akkor nem érdekel semmi.

   Felállt, megköszörülte a torkát és gondosan ügyelt rá, hogy a hangjából ne csendüljön ki az a harag, amely hirtelen a hatalmába kerítette.

   - Azt hiszem, legjobb lesz, ha megyek. Ha bármi kellene... – itt inkább félbehagyta a mondatot, mert eszébe jutott, hogy legutóbb milyen véleménnyel volt róla a szöszi. Nem fogja többet zaklatni, hagyja, had élje a saját életét, és ő is így fog tenni. Caroline csöndesen nézte, nem szólt egy szót sem, csak halkan szipogott. Teste törékenynek és meglepően aprónak tűnt ilyen megközelítésből. Érezte, hogy az arca ellágyul, majd végigsimított a lányén, és gyengéden megcsókolta annak homlokát. – Viszlát, Caroline.

   Aztán kisétált az ajtón, lement az alsó szintre, és kilépett a házból. Ahogy a ház előtti füvön kezdett el haladni, rájött, hogy fogalma sem volt, mit tegyen, vagy merre menjen. Haza? Ahol minden bizonnyal valamelyik testvére várja, és kész több ezer kérdést feltenni azzal kapcsolatban, hogy miért néz ki olyan nyomorultul. Igen, ezt az ötletet gyorsan el is vetette. Akkor? Menjen a Grill’sbe, és igya le magát, de úgy istenesen, aztán desszertnek vigyen magával egy-két nőt? Nagyszerű ötlet, elvégre épp itt volt az ideje, hogy megszabaduljon ostoba érzelmeitől...

   Ehelyett azonban megállt ott, ahol volt, s az égre tekintett. A telihold fénylő korongként világított a felhőtlen éjszakában. Pár pillanatig ott maradt egy helyben, és a Holdat bámulta. Hibridként neki nem kellett elszenvednie ezen napok elviselhetetlen fájdalmait, amely vérfarkas társait kínozta, amiért kifejezetten hálás volt. Halványan elmosolyodott, de szokás szerint csupán annyi érzelem tükröződött benne, mint egy darab kőben. Már épp indulni készült, mikor valami dobogó hangra lett figyelmes, ami a házból érkezett. Mint valami ritmikus dobolás. Amikor a hang felerősödött, kíváncsian hátrafordult.

   A bejárati ajtó kivágódott, és Caroline szaladt ki a házból. Leugrott a teraszról, nem is vesztegette az időt a lépcsőkkel. Mezítláb futott végig a hideg, párás füvön, majd amikor odaért a férfihoz, a karjaiba vetette magát, és szorosan átkarolta a nyakát. Olyan erősen szorította, hogy majdnem eltörte a gerincét, de az sem érdekelte volna.

   Zokogott. Hisztérikusan sírt, az egész teste beleremegett.

   Klaus nem kérdezett semmit, tudta jól, hogy miért kötött ki a karjai között a másik, de muszáj volt a saját fülével is hallania, ezért türelmesen várt.

   - Kérlek, ne hagyj itt te is, Klaus – zokogta Caroline, két levegőtvétel között. – Én... nem vagyok jól.

   A férfi behunyta a szemét, és épp oly szorosan ölelte magához, ahogyan a lány is belecsimpaszkodott. Nem tudni, mennyi ideig álltak az utca közepén összeölelkezve, de nem is érdekelte egyiküket sem. A lánynak támaszra volt szüksége, és a francba is, de a hibrid meg fogja adni neki, amire vágyik. Még ha ez nem is jelent semmit kettejük kapcsolatára nézve.

   Caroline olyan erősen vájt bele a bőrébe, hogy a másik érezte, kiserken a vére, de szinte azonnal be is gyógyult. Majd megismétlődött. Ha szétmarcangolná a hátát, az se számított volna, ha ezzel csökkenthetné a benne lakozó fájdalmat és veszteségtudatot.

   Egy idő múlva felemelte a vámpír lábait a földről, és ölben cipelte vissza a házba. Car Klaus nyakába temette az arcát, akinek pólóját teljesen eláztatják a másik könnyei. Felvitte a szobájába, lefektette az ágyára, de a lány továbbra is csak sírt és sírt. Könnycsatornái elpattantak, s most úgy ömlöttek belőle a sós könnycseppek, mint az eső, egy vihar alatt. Felnézett a férfira.

   - Ugye nem mész el? – kérdezte. A hangja megbicsaklott a mondat közepén, ami megmozgatta Klaust. Tekintete könyörgően kérlelte, hogy maradjon.

   - Itt maradok. – ígérte. – De csak akkor, ha lenyugszol.

   Caroline alig észrevehetően biccentett, ég kék szemei elnehezülten csukódtak le. Összegömbölyödve feküdt, szőke haja szétterült a vállán. Lélegzetvételei fokozatosan tértek vissza a rendes kerékvágásba. Klaus vámpírsebességgel az ágy túloldalára ment, és befeküdt mellé. Lehunyta a szemét, amikor a lány átkarolta a derekát, és kezét elrejtette a csípője mellett. Bőrén érezte a sóhaját, mire gyengéden magához ölelte.

   - Klaus? – hallotta meg Caroline suttogó hangját a sötétben.

   - Aludj csak!

   - Köszönöm... hogy eljöttél. Hogy itt vagy velem.

   - Mindig... – felelte, s egy csókot nyomott a vámpír feje búbjára. Hamarosan elnyelte az álom a karjai közt tartott személyt, megnyugtatóan hallgatta annak egyenletes lélegzeteit, próbálta a sajátját is hozzájuk igazítani.

   Csend volt. Mindenhol; a házban, odakint, egy pillanatra még a lelkében is.

   Minden olyan... békés volt.

   És csendes.

   Caroline másnap reggel csak nagy nehezen tért magához. Nem akarta, hogy visszaférkőzzön tudatába az a sok szörnyűség, amely körülvette az életét; az apja halála, barátai bizalmatlansága, Klaus elvesztése. Beletúrta fejét a párnába, mintha egy kapu lenne, amivel kizárhatja ezeket a gondolatatokat magából. Lassan oldalra fordította a fejét, és eleinte csak résnyire nyitotta ki a szemeit, majd teljesen, és az alvástól nehézkes fejét is felemelte. Az ágy mellette üresen állt.

   Csak álmodtam az egészet, és Klaus igazából nem is jött el? – gondolta magában miközben a homlokát ráncolta. Kiterjesztette érzékeit, és meghallotta anyja szívdobbanását odalent a konyhában. Meglepően sűrű volt, mint egy reggeli futás után egy sportolóé. Kivéve, hogy Forbes seriff nem szokott semmilyen szabadidős tevékenységet sem végezni. Habár közel sem barátságos úton váltak szét évekkel ezelőtt, de ez nem jelentette azt, hogy az anyját ne viselte volna meg Bill halála, hiszen szerette. A válás nagyon megviselte, többek közt ez is közrejátszott abban, hogy miért lett Liz olyan munkamániás. És ez a helyzet nem változott az évek múlásával sem.

   Egy nagyot sóhajtott, és sűrűn pislogni kezdett, mert érezte, hogy szemei újból könnybe lábadtak. Utálta az apját azért, amit tett. Vele, az anyjával, mindenkivel. Elhagyta a családját, mert rájött, hogy a másik nemhez vonzódik. Évekig nem beszéltek egy szót sem, és mikor legközelebb felbukkant, eltökélt szándéka volt, hogy „kigyógyítsa” lányát a vámpírságból. Egy nappal korábban azonban bármit elkövetett volna, hogy megmentse az életét. Hogy maga mellett tudja, akár a világ végéig. Ő viszont nem akart vérszívóként létezni egy örökkévalóságon keresztül, és Caroline nem foszthatta meg apját a döntés jogától. Olyan kevesen dönthetnek szabadon erről a kérdésről, és Bill ezen szerencsések közé tartozott. Neki pedig tiszteletben kellett ezt tartania... még ha most piszkosul fájt is.

   Megpróbálta összeszedni magát, többé-kevésbé sikerült is, felöltözött, majd lement csatlakozni édesanyjához. A seriff egy nagy köteg papír fölé görnyedt az étkezőasztalnál, szemei alatt sötétkék karikák éktelenkedtek, mint aki egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Az előtte lévő üres kávébögre pedig csak megerősítette ezt a felvetését. Nem vette észre, hogy a lánya már lejött, ezért kisebb szívrohamot kapott, mikor Caroline gondterhelten megszólalt.

   - Anya! Aludtál te egyáltalán az éjszaka?!

   - Caroline, nem is tudtam, hogy már ébren vagy. – tért ki a válasz elől, vagy az is lehet, hogy meg sem hallotta. Üveges tekintettel meredt maga elé, ami halálra rémítette a vámpírt. Tudta, hogy az apja távozása fájdalmas lesz, de nem is tudta, hogy ennyire mélyen érinti majd Lizt. Még mindig teljes szívvel szereti. – döbbent rá. – Lehet, hogy elváltak és évekig nem szóltak egymáshoz, de ezek nem változtattak az ő érzésein.

   Odasietett az anyjához, feltessékelte a székről, és szorosan magához ölelte. A másik egy pillanatra értetlenül állt az ölelésben, de a könnyei hamarosan utat törtek maguknak, és átvetette karjait a lányon.

   - Annyira sajnálom, anyu. – mondta Caroline halkan, és szipogott egyet. Egy darabig így maradtak, és egymás vállán sírták ki magukat. – Le kell feküdnöd. – utasította a fiatalabb az idősebbet, mire az makacsul megrázta a fejét.

   - Nem lehet, nekem... dolgoznom kell mennem. – motyogta, de a lány már az emelet felé terelte.

   - Pihenned kell. Mystic Fall’s kibír egy napot a szolgálataid nélkül. Már így is túl sokat teszel ezért a városért. – hallotta, ahogy a másik levegőt vesz, és ellenkezni próbál, de még idejében megakadályozta. – Bele se kezdj! Amire most szükséged van, az egy kiadós alvás, minden más várhat! Kérlek, csak egy percre felejts el mindent, és gondolj egy kicsit magadra is! – egy pillanatra síri csönd lett, majd a nő beleegyezően egy aprót biccentett. Caroline bevezette a szobájába, és addig nem mozdult onnan, amíg biztos nem volt benne, hogy az anyja el nem aludt.

   Hangosan kifújta a levegőt, aztán bement a fürdőbe zuhanyozni. Remélte, hogy a forró víz egy kicsit ki fogja tisztítani az elméjét, és fizikailag is felfrissíti, és valóban így is lett. Hosszan elidőzött a kellemes vízzápor alatt, élvezte, ahogy egyenletes ütemben zuhog a hátára a víz, ám a legjobb mégis az volt, hogy egy időre teljesen kikapcsolt vadul zakatoló agya.

   Újult erővel szállt ki a zuhanyfülkéből, de felszabadult magatartása csak addig tartott, amíg a tükörhöz nem ért. Ezek szerint nem álmodta a tegnap estét, tegnap este Klaus valóban ott volt vele. A párás tükrön három szót látott felírva: Jó reggelt, kedvesem.

   Nagyjából egytized másodpercébe tellett, hogy sebességbe kapcsoljon, villámgyorsan felöltözzön, kocsiba szálljon és elhajtson a háztól. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna hátat fordítani a problémáknak és a tényeknek, és úgy tenni, mintha ott sem lennének, Caroline azonban nem ilyen ember volt, és vámpírként sem akart ilyenné válni.

   Az útvonal már a fürdőszobában körvonalazódott a fejében, mostmár csak annyi volt a dolga, hogy a valóságba is megtegye ezeket. Előhalászta táskájából a mobilját, és egy gyors sms-t írt a hibridnek. Reménykedett benne, hogy a férfi nem utálta meg, és távozásának az volt az oka, hogy az anyja hazatért, semhogy nem akarta, hogy mellette ébredjen a reggel. Mikor megérkezett a beleegyező üzenet, remény gyulladt a lelkében.

   Nehezebb volt súllyal együtt a megbeszélt helyre mennie, de még így is sikeresen célba ért. A hegyoldal még mindig olyan csodálatosan festett, hogy alig lehetett elhinni, valóban létezik, és nem csak a képzelete gyönyörű szüleménye. Klaus már ott volt, a pataknál ácsorgott, s mikor meghallotta a lány közeledő lépteit, hátrafordult, és a homlokát ráncolva nézte a Caroline háta mögött guruló tárgyat ami fehér lepedővel volt letakarva.

   - Ez mi? – kérdezte, és vámpírsebességgel előtte termett.

   - Neked is szia. – dörmögte a másik, majd kinyújtóztatta a hátát. Csontjai apró roppanások kíséretében kerültek a helyükre, mire vámpír elégedetten felnyögött. – Semmi különös, csak gondoltam vissza akarod kapni. Elvégre a te tulajdonod. – felelte egy vállrándítással, próbált nagyon lazának tűnni, miközben vitustáncot jártak az idegei, és szöcskeraj verdesett a gyomrában. Egy határozott mozdulattal rántotta le a leplet. A negyedik koporsó hevert alatta.

   Félve nézett a férfira, aki a meglepetést bámulta mereven. Tudta, hogy Elenáék háta mögött cselekedett, és Damonék még mindig nem tettek le a koporsó kinyitásáról, de valamivel meg akarta hálálni, hogy ott volt vele. Caroline elveszítette az édesapját... ugyanakkor esélyt kapott rá, hogy visszakapja Klaust. Egy próbát megért, a barátai pedig ennél dühösebbek most nemigen lehetnének.

   Halványan elmosolyodott, mikor a hibrid odament a koporsóhoz, és végigsimított a fedelén, majd mindenféle nehézség nélkül felnyitotta. A lány eltátotta a száját. Amikor még a boszorkányházban volt, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és ő is megpróbálta kinyitni. Szerencse, hogy senki sem láthatta. Kíváncsisága újból felülkerekedett rajta, s közelebb merészkedett a nyitott koporsóhoz. Megdöbbent attól, ami fogadta.

   - Ő Charlotte? – tette föl az értelmetlennek tűnő kérdést, mikor már képes volt megszólalni. Az Elena és Katherine közti hasonlóságot is nehéz volt megemészteni, hiszen az utolsó szeplőig pontosan ugyanúgy néztek ki, és most itt feküdt a gyökerük. A legelső Petrova. Az a lány, akibe Klaus egykor szerelmes volt, és ez a tény most megint elindított benne valamit. A zöld szörnyeteg előbújt rejtekhelyéről és kész volt az őrületbe kergetni. Te adtad vissza a kezébe. – gúnyolódott.

   - Igen. – felelte a másik, majd visszazárta a koporsót, és a vámpír felé fordult mosolyogva. – Szeretném, ha visszavinnéd.

   Caroline értetlenül pislogott egyet. Aztán megint.

   - Vissza? De miért?

   - Mert nem akarom, hogy a barátaid ellen fordulj. És ez egy nagyszerű lépés lenne afelé. Damonék úgysem tudnak mit kezdeni vele, rajtam kívül senki se nyithatja ki. Nekem meg már nem számít.

   - Miért őrizted ennyi ideig?

   Klaus megvonta a vállát, és tekintették egy pillanatra elkapta Caroline-ról.

   - Mert szerettem. Reméltem, hogy egyszer talán újra együtt lehetnék vele, de ahogy mondtam; már nem számít. – olyan áthatóan nézett a lány szemébe, hogy úgy érezte, meztelenül állt a hibrid előtt. Ahogy ezeket a szavakat mondta, pontosan olyan volt, mintha azt adta volna a tudomására, hogy miatta nem érdekli többet egykori szerelme. És ez még a vámpír halott szívét is megdobogtatta.

   - Úgy sajnálom! Amit mondtam, ahogyan elváltunk. Nem így kellett volna történnie...

   - Ne aggódj miatta. Szeretem, hogy őszinte vagy velem. – közelebb lépett hozzá, megemelte Caroline állát, és ajkait az övére tapasztotta egy pillanatra. Ő azonban nem érte be ennyivel. Megragadta a férfit a tarkójánál fogva, és lehúzta magához. Szájuk követelőzve csókolta a másikat, szorosan átölelték egymást, és a testük összepréselődött. Kétségbeesetten vágytak arra, hogy minél közelebb legyenek egymáshoz. Viszont, mint minden más, ez is véget ért egyszer. Elbúcsúztak egymástól, Caroline bosszúsan (bár nem mutatta) kezdte el visszafele vonszolni a koporsót, Klaus pedig... isten tudja, mit tervezett a nap további részére.

   Ki gondolta volna? Fél éve még egészen máshogy tekintett a hibridre. Az elrablásával kezdett el másképp nézni rá. Megmutatta neki egy mások számára ismeretlen oldalát, mely a saját érdekében maradt elrejtve a legtöbbek elől, és ő azon kevesek egyike volt, akiket beengedett.

   Nem tudta letagadnia, hogy miket tett a múltban. Szörnyű, megbocsáthatatlan dolgok millióját követte el az évszázadok alatt. Még velük is. Vele. De megtanult a dolgok mögé látni, meglátta egyes esetekben az okokat, és az egésznek a gyökerét. Ott volt a férfi szemében a hamisíthatatlan bizonyíték, melyet talán még senki már nem láthatott. Igényelte a szeretetet. Akárcsak ő. Megadták egymásnak, amire szükségük volt.

   Észre sem vette, milyen gyorsan visszaért a boszorkányházhoz. Csakhogy a bejáratnál tovább nem jutott. Miért vigye vissza a koporsót a pincébe, ha úgysem vennék Damonék hasznát? Ez nem egy fegyver Klaus ellen, csupán egy fájdalmas emlék. Egy lezárt emlék.

   Egy tíz méterrel távolabb cipelte a háztól, bement, felkapott egy benzines kannát, meg egy doboz gyufát. Visszasétált a Charlotte holttestét őrző tárgyhoz, és elkezdte lelocsolni az átlátszó benzinnel, mikor egy ismerős hang hangzott fel a háta mögül.

   - Caroline? Mit csinálsz?

   A kanna megállt a kezében, miközben épp egy adagot öntött belőle a koporsóra. Ijedten fordult hátra, és nézett szembe az újonnan érkezővel.

   - Matt! Mit keresel itt?

   - Ezt én is kérdezhetem tőled. – s fejével a lány felé bökött. – Miért akarod elégetni a – valószínűleg egyetlen fegyvert Klaus ellen?!

   - Mert ez nem egy fegyver. – adta a gyors magyarázatot, még mielőtt az esze leállíthatta volna.

   - Honnan tudod? – kérdezte összehúzott szemöldökkel a másik. Caroline felsóhajtott.

   - Mert Klaus egykori szerelme fekszik benne, a legelső Petrova. Mielőtt pedig megkérdeznéd, nem, nem tudtam kinyitni, egyedül Klaus tudja.

   Szinte hallotta, ahogy a fiú agyában mozognak a fogaskerekek, és próbálják összerakni a darabokat. Aztán egy nagy kattanás kíséretében minden a helyére állt.

   - Caroline... ugye nem... vagy együtt Klausszal?! – a vámpír nem válaszolt, nem kapta el a tekintetét, csak egyenesen volt barátja kék szemébe bámult. És sokkal többet mondott ezzel, mint bármily más cselekedettel. Matt elfojtott magában egy káromkodást. – Megőrültél? Pont vele? Talán már elfelejtetted miket követett el ellenünk folyamatosan?

   - Meg kell tanulni a dolgok mögé látni... – felelte magabiztosan, miközben tekintete még mindig a fiúéba kapcsolódott. – Te sem fogadtad el eleinte, hogy vámpír vagyok. Azt hitted, közöm volt Vickie megöléséhez. A közelembe se akartál jönni. De megbirkóztál vele.

   - Ez egyáltalán nem ugyanolyan.

   - Azt hiszed én akartam ezt? – fakadt ki végül. – Tudom, hogy ki ő, Matt, hidd el, tudom! Utáltam azért, amiket tett, nagyon is! De... azt is tudom, hogy nem akarom elveszíteni. – folytatta a könnyeivel küszködve. – Most halt meg apu, Elenáék nem állnak szóba velem, nem bírnám elviselni, ha ő se lenne mellettem. Őrültségnek hangzik, nekem elhiheted, de attól még ez a helyzet. Nem tudom megmásítani az érzéseimet.

   Hosszú csönd állt be a beszélgetésben. Egy örökkévalósággal később azonban Matt lassan odament hozzá, és átölelte. Nem volt semmi hátsó szándék mögötte, egyszerűen csak érezte, hogy a lánynak erre van szüksége.

   - Tudom, hogy nem lehet megszabadulni attól, aki egyszer már beköltözött a bőröd alá. A szívedbe. Ezt megértem. Képtelen vagyok felfogni, hogy miért épp Klaus, de az ember nem választhatja meg, hogy kibe szeret bele, nem igaz?

   - Kérlek, ne áruld el Elenáéknak! Nekem kell majd elmondanom nekik.

   - Rendben.

   - Köszönöm. – mondta, s most ő vonta magához a fiút. – Különben te még nem fedted fel, hogy mi okból vagy itt.

   - Bonnie kérte, hogy vigyek el neki valamit. Bár, most, hogy kiderült, mi van a koporsóban, értelmét vesztette az egész. – jobbra-balra ingatta a fejét. – Biztos vagy benne, hogy az első Petrova van benne?

   - Igen.

   - Nos, ha megfogadsz egy tanácsot: ne égesd el. Nem tudom, mikor akarod beavatni a többieket, de biztos vagyok benne, hogy rosszabb helyről indulnál, ha megtennéd ezt a lépést.

   -Igazad van. – mosolyodott el Caroline, mikor a zsebében megcsörrent a mobilja. A kijelzőre pillantott, majd meglepetten válaszolt a hívásra.

   - Elena?

   - Szia... Caroline, meg tudsz bocsátani?

   - Mindketten mondtunk olyat, amit nem gondoltunk komolyan... – felelte. Meglepődött, hogy egyáltalán képes volt hangot kiadni, mert a torkában egy hatalmas gombóc keletkezett. Most, hogy már Matt is tudott már róla, még nagyobb teherként élte meg, hogy a többiek nem. El kell nekik mondanom. – szögezte le magában. – Tudnánk találkozni? Valamit el kell...

   - Én is épp ezt akartam kérdezni. – vágott közbe a hasonmás a vonal túlsó végében. – Emlékszel arra a helyre, ahol az ősi barlangrajzok vannak?

   - Persze.

   - Ide tudnál jönni minél hamarabb? A többiek már mind itt vannak.

   - Rendben. – így kicsit nehezebb lesz. – gondolta. Félt Damon reakciójától, főleg a legutóbbi fenyegetése óta.

   Gyorsan elköszöntek egymástól Matt-tel, majd rekordidő alatt a kérdéses helyre érkezett. Valóban mindenki ott volt. Még többen is, mint akikre számított. Elena odasietett hozzá és szorosan átölelte. Caroline egy pillanatra viszonozta, de kissé zavarban volt Elijah és a boszorkány barátja megjelenése miatt.

   - Örülök, hogy itt vagy, Car. És nagyon sajnálom, ami apukáddal történt!

   - Köszi. – motyogta a másik zavartan.

   - Remek, megvolt a nagy egymásra találás! Mostmár esetleg visszatérhetünk a dolgunkhoz? – kérdezte cinikusan Damon.

   - És mi lenne az?

   - Megölni Klaust. – a lány lélegzete elakadt, de szerencsére ezt senki sem vette észre. Nos... majdnem senki. Elijah azóta furcsán nézte a vámpírt, mióta az megérkezett. – Szóval akkor biztos vagy benne, hogy itt van?

   Az Ős elvette tekintetét Caroline-ról és udvarias mosollyal bólintott.

   - Itt kell lennie.

   - Miről beszéltek?

   - Mindent a maga idejében, Szöszi. Nem szeretnénk, hogy beköpj minket a drágalátos barátodnak. – beletelt egy percébe, mire rájött, hogy Kolról beszél, és nem Klausról. Nagy kő esett le a szívéről. Egy biztos, nem Damon előtt fogja Elenát beavatni titkos kapcsolatába. Katasztrófába torkollana. Keresztbe vonta a kezét a mellkasán, és dühösen visszavágott.

   - Ő nem a barátom!

   - Nem érdekelnek a részletek. – legszívesebben letörölte volna a férfi vigyorát, de nem tette. Nem akarta újból kihúzni a gyufát. Képletesen mondva.

   Legszívesebben bedugaszolta volna a füleit, hogy ne hallja a többiek tervét. Ami szintén feltűnő lett volna. Nem akarta tudni, miben ügyködnek Klaus ellen. Nem akarta tudni, mert nem volt képes két oldalon állni. Ha elmondja neki, azzal a barátait árulja el, ha azonban hallgat róla, akkor a férfi ellen fordul. Miért kellett Elenának idehívnia? Jobban örült volna, ha nem tud az egészről, mintsem hogy sarokba legyen szorítva. Úgy érezte, hogy megfullad.

   Nem értette, miért nem Bonnie segítségét kérték a „kripta” kinyitásához, de úgy tűnt, Elijah biztos a dolgában. Persze Caroline is megtapasztalta már Dexter erejét, mikor a férfi visszaadta az emlékeit, de ez még nem jelentette azt, hogy megbízik benne. Istenem, legszívesebben most rögtön küldött volna Klausnak egy megelőző üzenetet, hogy menjen el. Nem akarta elveszíteni, de inkább legyen mérföldekkel távolabb tőle, mint halott.

   - Nagyszerű terv. – összegezte Damon a végén. – Már csak egy aprócska kérdés: Klaust hogy fogjuk idecsalni?

   - Niklausnak is megvannak a maga gyengepontjai...

   - Brilliáns! – ámuldozott a másik egy csöppet erőltetetten. – Milyen kár, hogy nem tudjuk, mi Klaus gyengepontja...

   Caroline magán érezte Elijah tekintetét, ezért szembenézett az Őssel, de azonnal megdermedt a másik tekintetétől. Úristen, ugye nem fogja...?!

   - Talán mégis. – mondta a férfi, amitől a lány ereiben megfagyott a vér. Döbbenten állt, képtelen volt mozdulni, és ezen az sem segített, amikor Elena a homlokát ráncolva azt kérdezte.

   - Mégis miről beszélsz? Tudod mi Klaus gyenge pontja? – Elijah bólintott, a hasonmás pedig követte a tekintetét, mígnem mindenki Caroline-t kezdte el nézni, aki továbbra is az Őst bámulta. Egyáltalán nem így akarta a többiek tudomására hozni viszonyát Klausszal. Épphogy eldöntötte, hogy színt vall előttük, máris borult a kártyavár.  – Caroline?

   - Én... – motyogta olyan halkan, hogy valószínűleg még a vámpírok sem hallották. A hasonmás közvetlenül eléállt, úgy nézett rá, ő azonban szinte keresztülnézett rajta, mintha még mindig Elijah lenne egyedül előtte.

   - Ugye nem...?! – emelkedett egy oktávval magasabb szintre a lány hangja. Damon alig észrevehetően egy lépést közelebb jött. Majd még egyet. Amikor Caroline sokáig nem válaszolt a hasonmás ajkait egy cifra káromkodás hagyta el. – Ezt nem hiszem el! – idegesen kezdett el fel-alá járkálni, ő pedig gyilkos pillantást vetett Elijah-ra.

   - Elena, kérlek... – kezdett volna bele a magyarázkodásba, de a másik egy kézintéssel elhallgattatta.

   - Klausszal?! Mégis mit hittél, hogy majd nem jövünk rá? Remélem nagyszerűen szórakoztatok! – tetet hozzá gúnyosan. – Mióta tart? Az elrablást is együtt terveltétek ki?

   - Jézusom, dehogyis! Hadd magyarázzam meg!

   - Azt hiszem, itt nincs mit magyarázni, Szöszi. – mondta sötéten Damon, majd hátranézett a válla fölött. – Ő az a bizonyos gyengepont?

   - Ó, igen.

   - Hát akkor... – fenyegetően kezdett közeledni a vámpírhoz.

   - Damon... – kezdte, ám mielőtt befejezhette volna, minden elsötétült előtte. Utolsó gondolatának erejével azt kívánta, Klaus bárcsak sejtené, hogy készül valami ellene, hogy időben kitaláljon valamit. Vagy menjen el. Bármit, csak ne kelljen végignéznie, ahogy a többiek megölik.