Odaát oneshot

Egy örökkévalósággal ezelőtt kezdtem neki ennek a oneshotnak, de aztán félretettem ihlethiányra hivatkozva. Ma azonban újra nekiültem, és sikeresen be is fejeztem. Nem tudom, hány Odaát-fan jár a blogra Andie-n kívül, mindenesetre ezt az írást Neki ajánlanám!:) Hogy egy kicsit enyhítsek a Castiel-hiányban:) Ami a 16. fejezetet illeti... most azt teszem kicsit félre, mert nem tudom, hogyan folytassam jelenleg, amit pedig eddig hozzáírtam, az nem tetszik, és nem akarok hulladékot kiadni a kezeim közül, úgyhogy a türelmeteket kérem még egy kicsit!! Ehhez a oneshothoz pedig csak annyit mondok: Enjoy!

Hymn for the Missing

   Az utolsó hely, ahol Dean lenni akart, az a templom volt. Mégis ott kötött ki, bár nem emlékezett az okára. Arra eszmélt fel, hogy ott ült az egyik padban, kezét összekulcsolva maga elé helyezte, és imádkozott... kihez? Istenhez? Akiben még ő maga sem tudta, hogy hisz-e.

   Mégis, ahogy ott ült, szinte biztos volt benne, hogy ki nem mondott szavai valakihez szólnak. Valakihez, akit elveszített. Az egyik legjobb barátjához. És azon túl, hogy elárulta őket, és sok hülyeséget csinált a halála előtt, mégsem tudott rá másképp gondolni, mint a barátjára. A testvérére.

   Castiel.

   Kinyílt a templom ajtaja, de Dean nem vette a fáradságot, hogy hátraforduljon. Az előtte lévő padok teli voltak, minden nyugodt volt. Semmi fenyegető nem volt a közelben. Lehunyta a szemét, megpróbálta kizárni a körülötte lévő világot.

   - Dean. – szólalt meg egy rég nem hallott, mégis oly ismert hang. Ha soha nem hallotta volna azelőtt, akkor is felismerte volna. Meglepetten kapta fel a fejét, és nézett a ballonkabátos angyalra. Cas pontosan úgy nézett ki, mint mindig, még mielőtt meghalt volna. A hallucináció olyan élethű volt, hogy egy percre el is hitte, hogy a férfi tényleg ott állt előtte. Aztán az agya visszaváltott rendes üzemmódba, és már nyúlt is a pisztolyáért. A másik oldalra döntött fejjel, érdeklődve figyelte. – Mit akarsz azzal csinálni?

   Az idősebb Winchester, ügyelve, hogy a csöndben imádkozók ne vegyék észre, Cas felé irányította a fegyvert, aki továbbra is nyugodtan állt előtte.

   - Ki vagy te?

   Erre a kérdésre már átsuhant a férfi arcán az értetlenség.

   - Mennyi időre mentem el?

   - Fejezd be!

   - Mit? – kíváncsiskodott, majd szélesre tárt karokkal folytatta. – Te hívtál.

   Ezúttal Deanen volt a sor, hogy meglepődjön, de egy percre se vesztette el célpontját, s pisztolya csöve továbbra is az angyalra szegeződött. Tisztában volt vele, hogy megint megpróbálta idehívni, ahogy eddig oly sokszor, de mióta meghalt, ez a dolog már nem működött. Miért lett volna most másképp? Mert egy nyavalyás templomban volt?

   - Igen? És miért épp most döntöttél úgy, hogy idetolod a tollas seggedet? Az elmúlt száz alkalom nem volt elég jó?

   - Az elmúlt száz alkalommal még halott voltam.

   - Ó, igen. Bocsánat. El is felejtettem, hogy te csak úgy ide-oda jársz élet és halál között. – fakadt ki ingerülten, aztán rájött, hogy nincsenek egyedül, és a templomban igen sok szem szegeződött rá, ezért inkább fogta magát, és kiment az épületből. Amikor végre kiért, Cas már odakint várta. Egy pillanatra hagyta, hogy a gondolatai szabadon keringjenek a fejében, és még el is hitette magával, hogy az ott előtte a legjobb barátja. Ilyen csodák azonban nem léteztek. Bobby halála óta, ha lehet, még jobban emésztette az angyal hiánya belülről. Hogy hihetné el, hogy őt legalább visszakapta, ha már Bobby-t könyörtelenül elvették tőle? Gyorsan kiűzte a fejéből a gondolatokat, és mit sem törődve Cas-szel elindult valamerre, noha számított rá, hogy a másik követni fogja. – Miért most?

   - Nem tudom. Arra sem, hogy egyáltalán miért. Soha nem hittem volna, hogy Apám megbocsátja majd, amit tettem. – a ki nem ejtett kérdés ott lógott a levegőben. Te megbocsátasz? Hangzott fel a fejében.

   Megállt az út közepén, és szembefordult barátjával. A francba, ha ez csak valami szívatás...

   - Ide figyelj, szárnyas seggű! – mordult fel. – Remélem nem haragszol, ha nem veszem be, hogy tényleg Cas vagy! – mondta, s erre a végszóra az ég el-elsötétült, és villámok cikáztak rajta. Lenézett az állítólagos barátjára, és többé nem tagadhatta az igazságot. Az angyal éjsötét szárnyai minden egyes villámcsapásnál előbukkantak.

   - Mostmár hiszel? – kérdezte, mikor elcsitult minden. Dean tágra nyílt szemmel nézte a másikat. Ez nem lehet igaz! – gondolta. – Nem jöhetett vissza! Ez nem lehet a valóság!

   - Valódi vagy? – Castiel bólintott egyet. – Na jó, hogy a francba lehetséges ez?

   - Már mondtam; nem tudom. Dean, figyelj...!

   Az említett fél elcsodálkozva nézett körbe, már nem figyelt az angyal szavaira. Várjunk csak... Hogy a fenébe került ide? – Hol az ördögbe vagyunk? – tette fel hangosan is a kérdést. Cas nem felelt, mire az idősebb Winchester találomra elindult az egyik irányba egy, a város nevét viselő tábla után kutatva. Hamarosan rá is bukkant egyre.

   - Hays, Kansas... hogy kerültünk mi ide? – ennek semmi értelme sem volt. Biztos volt benne, hogy Sammel Santa Fe-nél álltak meg utoljára, ami ráadásul még csak nem is Kansas-ben van. A homlokát ráncolva nézett hátra az angyalra, aki szemeit lesütve tartotta. – Ez nem is a valóság, ugye? Cas?

   Barátja ráemelte a tekintetét.

   - Itt várok, Dean.

   Mielőtt a férfi bármit is kérdezhetett volna, a semmiből zeneszót hallott. Mikor felismerte benne Bon Jovi – It’s my life című számát, szemei kipattantak, és felült az ágyban. Úgy nézett körbe-körbe, mintha soha nem járt volna a helyiségben, holott Sammel tegnap este érkeztek ide.

   - ’Reggelt, Dean. – mondta az öccse, aki az asztalnál ült a gép előtt, kezében egy bögre kávéval. Az idősebb Winchester úgy bámulta testvérét, mintha először látná. – Mi bajod van? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.

   Dean megdörzsölte a szemét. – Úgy is érzem magam. – dörmögte, majd fáradtan kimászott az ágyból. A mosdóban visszaidézte magában különös álmát. Vajon volt valóságalapja? Vagy megint a képzelete szórakozott vele? Itt várok, Dean. – hallotta meg újra Cas hangját, ami valamit helyre is rakott a fejében. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy az angyal felbukkan az álmában. Még Anna is csinált ilyet azelőtt. Akkor hát, lehetséges, hogy...?

   Tankként rontott ki a wc-ből, és egyenesen Sam elé sietett, aki furcsán nézte bátyja viselkedését.

   - Azonnal Hays-be kell mennünk!

   A fiatalabbik újfent elmerült a laptop monitorának tanulmányozásában, mintha az választ adna a kérdésre, vagyis: mi az isten ütött Deanbe? Sam egy jó perc múlva felelt.

   - A neten nincs semmi hír, hogy lenne ott valami. Akkor mi olyan fontos, hogy most rögtön mennünk kell?

   - Cas ott van.

   Öccse épp a szájához emelte a bögrét, de inni nem ivott belőle, mert lesokkolták testvére szavai.

   - Cas? Ezt meg honnan veszed?

   - Majd útközben elmondom, de mennünk kell!

   Út közben elmesélte Dean az angyallal kapcsolatos álmát, amit Sam gyanakvóan hallgatott végig.

   - Komolyan elhitted, hogy Cas az?

   - Szárnyai voltak, Sam!

   - Jól van, csak kérdeztem... – hagyta annyiban a dolgot. Nem lett volna értelme veszekedni miatta. Csak abban reménykedett, hogy nem fogja összetörni testvérét, ha nem találják meg. Késő délután értek a Kansas állambeli Hays-be. A kisváros nem sok templommal büszkélkedett, úgyhogy viszonylag hamar megtalálták azt az egyet, amely az álmában volt. Kiszálltak az autóból, Dean pedig mindenféle elővigyázatosság nélkül ment be „Isten házába”. Ám csalódnia kellett, mert az épület kihalt volt, egy lélek sem járt még csak a közelében sem. Öccse halkan lépkedett mögötte, nem akarta még szembesíteni bátyját a szomorú igazságról; Cas meghalt, és nem jön vissza többé.

   - Cas! – kiáltotta kitartóan Dean, miközben végigjárta a templomot. Sam az oltárt nézte mereven, és arra gondolt, milyen igazságtalan tud lenni az élet. Annyi veszteség érte már őket; szüleik halála, Bobby elvesztése, Jessicáról és Lisa-ról nem is beszélve. És ezen felül most Castiel hiánya még jobban fogja őket kínozni. Hirtelen ajtónyikorgásra lett figyelmes, és minden idegszála megfeszült. A válla felett hátranézett, reménykedve, hogy az angyalt látja meg, ám felkészülve a legrosszabbra is, de senki nem volt a közelében. A homlokát ráncolva nézett a bátyjára, aki nem kevésbé furcsállta a helyzetet, mint ő. Valaki minden bizonnyal szórakozik velük. Remek. Ez hiányzott már csak nekik.

   Alig észrevehető módon elővette a Ruby-tól kapott kést, Dean pedig a pisztolyáért nyúlt.

   - Sam! – a fiatalabb Winchester még épp időben vette észre, és hajolt el egy feléje száguldó pad elől. Védekezésképp a  földre ugrott.

   - Jól vagy, Sammy? – hallotta meg bátyja kemény hangját.

   - Igen, minden rendben. – vágta rá, de a következő pillanatban a teste magától felemelkedett, és a szemközti falnak csapódott. Egy démon. – gondolta.Kisvártatva Dean is felkenődött mellé a falra, így már ketten néztek farkasszemet a levegővel. – Elég volt a szórakozásból! Ki vagy te? – merészségéért cserébe torokszorító érzés tört rá, majd halványan női kacajra lett figyelmes.

   - Sam és Dean Winchester. – ízlelgette a démon a nevüket. Alig egy perccel később pedig testet öltött a hang, és egy ismeretlen, hosszú barna hajú, fiatal nő jelent meg előttük. A szeme egésze feketén ragyogott, mint minden démonnak, aki felfedi magát előttük. – Jó végre személyesen is látni titeket.

   - Igen, roppant kellemes. – nyögte Sam, miközben kétségbeesetten próbált oxigént juttatni a szervezetébe.

   - Te voltál az, ugye? – kérdezte Dean sötéten. – Az álmomban.

   A nő nem felelt, csak szélesen elmosolyodott.

   - Te már tudod a nevünket. Mi a tiéd?

   - Hívj csak Sasha-nak. – felelte még mindig vigyorogva. – Ameddig még teheted. – tette hozzá, mire mindkét Winchester fuldokolni kezdett. Sam szeme kidülledt, próbált némi levegőt préselni a tüdejébe. Sikertelenül. Bár nem volt a mellkasán semmi, és úgy látszott, hogy a testét nem nyomja be semmiféle súly, mégis úgy érezte, mintha egy vasbetonból készült tárgy nyomná a falhoz. Tüdejéből szétterjedt az égő érzés az egész felsőtestébe, majd a látása is elhomályosodott. Tényleg így kell véget érnie?

   Halványan érzékelte, hogy körülötte minden káoszba csap át; a gyertyák egymás után gyulladtak fel, majd aludtak el, az ablakok üvegei törés közeli állapotba kerültek, egyik másik millió darabba is tört szét. Aztán az ajtó kivágódott, és váratlanul megszűnt a mellkasán a nem létező súly nyomása, amely egész idáig a falhoz nyomta, és összerogyva ért földet. Friss levegő áramlott be a száján és az orrán keresztül a tüdejébe, mintha egy láthatatlan kéz terelné befelé.

   A teste felett átvette az irányítást a biológiai parancs, és szép lassan visszatért belé az erő. Nagy kortyokban szívta magába az életet jelentő oxigént. A látása lassan kiélesedett, és végül tisztán látta ő is a jelenetet, ami a szeme előtt ment végbe. A magát Sasha-nak hívó démon arcán már kicsit sem látszott az előbbi mosoly, tekintete rémült volt. Ami nem meglepő, tekintve, hogy egy kéz tapadt a szájára, elzárva a menekülési lehetőséget előle. A következő pillanatban a nő szeme fehéren felragyogott, és egy halk sikoly hagyta el az ajkait, mielőtt rongybabaként el nem terült volna a parkettázott padlólapon.

   Megmentőjük bocsánatkérően nézett rájuk.

   - Sajnálom, hogy késtem.

   A Winchester testvérek egy emberként álltak fel. Sam egy percre sem hitte volna, hogy Dean valóban látta az angyalt, habár már többször megtörtént vele. És most mégis ott állt előttük, a jó öreg ballonkabátjában, ők pedig alig hittek a szemüknek. Az idősebb testvér tért magához hamarabb a kezdeti sokkból, odament Cashez, és szorosan magához ölelte. A másik értetlenül, és kissé kellemetlenül fogadta a baráti összeborulást, egy percre azonban mégis viszonozta. Dean megveregette az angyal hátát, majd kivált az ölelésből.

   - Egy részem mindig hitt benne, hogy vissza fogsz jönni. – mondta halkan, egy félmosollyal az arcán..

   - Sajnálom Dean... Sam. – tette hozzá, a fiatalabb Winchesterre nézve. Ezúttal rajta volt a sor, hogy Cashez menjen, és egy üdvözlő ölelésben részesítse.

   - Semmi vész. A lényeg, hogy itt vagy. Tényleg itt vagy. – erősítette meg Sam, majd felvette a földről a démonölő kést, és az angyallal az oldalukon hagyták el a hays-i templomot. A sok veszteség után, ami őket érte... végre visszakapták egy részüket.