Dance with the Devil 17.

Mit hozott a nyuszi?:) Még így fél órával Húsvét vége előtt...:D Az utolsó fejezettel szeretnék még így utólag is Boldog Nyuszit kívánni mindenkinek, és kérlek ne utáljatok nagyon:) Az epilógus pár napon belül megérkezik, ami pontot tesz az írás végére;) Addig is szeretném ezt a fejezetet a Trium-Army-nak (drága társszerzőimnek), és minden kedves olvasómnak küldeni:) Nem is húznám tovább a szót. Enjoy!

Running out of time

   Klaus elhagyatott otthona nappalijában ücsörgött egy hatalmas fotelben. Lábait a dohányzóasztalon pihentette, karjai a háttámlán hevertek, tekintete a mennyezetet kémlelte. De lehetett volna bármi más is, amin a szemei megakadtak, mert a gondolatai egészen máshol jártak. Mióta testvéreivel jegyet váltottak az Örök Élet Expreszre, a törődést, és a szeretetet a gyengeség legsúlyosabb jelének vélte. Egy vámpír számára valóban az is volt, tekintve, hogy mennyire felfokozottan éltek meg mindent. Aznap mégis egy olyan lépést tett, ami egyértelműen mutatta, hogy ő igenis komoly érzéseket táplál egy bizonyos lány iránt. Szerelmet? Ezt nem tudta volna biztosra megmondani. Különös és egyben elképzelhetetlennek tűnő kapcsolata Caroline-nal sok mindent megélt már, holott csupán alig egy hónapja kezdődött. Bármit érzett is, lényegtelen volt jelen pillanatban, ezért is várta, hogy a lány végre hazaérjen, és meglássa a neki szánt meglepetést, amivel végre együtt lehetne a lánnyal anélkül, hogy az imádnivaló Elena, vagy bárki más ferdén tekintene rájuk.

   Érdekes, különösebben sosem érdeklődött iránta azelőtt, nem foglalkozott vele, őt is csak egynek tekintette a sok közül. Kettős okkal esett hát mégis rá a választása, mikor elrabolta; Elena legjobb barátnője, és Tyler kedvese volt.

   Most, hogy már jobban megismerte, egészen másképp tekintett rá. Csodálta a szöszi bátorságát, merészségét, és szókimondó magatartását, ami már a kezdetekkor megmutatkozott. Meggondolatlan cselekvései, és az az ellenállhatatlan vágy, hogy mindenkin segítsen már csak bónusz adalékok voltak. A tény, hogy túl tudott lenni a hibrid lényén, és a dolgok mögé volt képes látni, megdöbbentette a férfit. Még mindig alig tudta lehinni, hogy a fiatal vámpírlány kockára tette a barátságát oly sok személlyel csak azért, hogy visszahozza neki azt a személyt, akiről régen azt hitte, hogy szüksége van rá. Amikor meglátta Charlotte arcát, akkor döbbent rá, hogy pontosan ez kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, ez a történet már a múlt része. Végre képes volt lezárni magában, és továbblépni rajta. És amint ezt meg tudta tenni, visszavitette Caroline-nal a koporsót, mert nem akarta, hogy bajba kerüljön. Most vesztette el az apját... nem akarta, hogy mást is elveszítsen. Legalábbis jelenleg. Tudta, hogy az édesanyja, és barátai öregedését nem lehet megállítani, hacsak nem térnek át az örök élet végtelen hosszú útjára, amely bármily kecsegtetően hangzik is, sokszor inkább átok, mintsem áldás. Ebben a percben azonban Klaus boldog volt, hogy Esther ezer éve gondoskodott fiai halhatatlanságáról.

   - Tudod, hiányzik a bátyám. – szólalt meg hirtelen Kol szarkasztikusan. Klaus a szemeit forgatta, de nem tette meg neki azt a szívességet, hogy válaszoljon. – Nem tetszik, hogy ekkora nyáltenger lett belőle...

   A hibrid erre önkéntelenül is felnevetett.

   - Micsoda finom, tapintatos célzás. De persze minek is kertelni? Különben sem arról vagy híres. Hol vannak a többiek? És te miért nem vagy velük? Vagy van egy jobb ötletem; nézd meg máshol ott vagyok-e!

   - A többiek? Áh, épp az erdőben szövögetik a terveiket, hogy hogyan lehetne téged eltenni láb alól. – mondta a testvére mintegy mellékesen. Klaus is épp ilyen tárgyilagos hangnemben válaszolt.

   - Akkor egyel több ok, hogy ne legyél itt.

   - Szóval nem is érdekel?

   Klaus újból felnevetett, bár egy csepp vidámság érződött ki belőle.

   - Miért érdekelne? Nem tudnak megölni. – jelentette ki határozottan, majd felpattant a fotelból, hogy egy olyan helyet keressen magának, ahol egyedül lehet. Egészen idáig túlságosan üresnek gondolta a házat, Kol azonban tett róla, hogy visszasírja azokat a napokat, amikor még csak ő lakott itt.

   - Megtalálták. – szólt utána az öccse, mire a hibrid megtorpant. Elkerekedett szemmel fordult hátra. Kol rezzenéstelen arccal állt előtte, kifejezéséből sütött a határozottság. Ezúttal nem hazudott, vagy ha mégis, hát remekül álcázta. Ami szintén nem tartozott az erősségei közé.

   - Mit mondtál? – kérdezett vissza, mintha nem hallotta volna tökéletesen az első alkalommal. Testvére megismételte, míg Klaus arcának minden rezdülését nyomon követte. Összehúzott szemöldökkel lépett közvetlenül elé. – Miért mondod ezt el nekem?

   - Hát nem egyértelmű? Mert én vagyok az őrangyalod. – felelte, s visszakerült az az idegesítő vigyor a képére.

   - Kösz, de elég jól elvoltam eddig is nélküled. – dünnyögte, majd határozott léptekkel elindult ki az épületből. Ha Elijah azt hitte, hogy olyan egyszerű lesz eltávolítania az élők sorából, akkor tévedett. Hallotta, hogy Kol még mindig a nyomában halad, de nem zavartatta magát miatta. Ha az öccse valaki körül akart legyeskedni, akkor még légycsapóval se lehetett levakarni. Vámpírsebességre kapcsolt, így pillanatok alatt a kiszemelt házhoz ért. Megnyomta a csengőt, s mikor az ajtó kinyílt széles mosoly jelent meg az arcán.

   - Végre, azt hittem már... – Bonnie hirtelen félbeszakította mondanivalóját, mikor rájött, hogy nem az a személy áll előtte, akire számított.

   - Szép napot, kedvesem! – mondta Klaus udvariasan. – Ha jól sejtem, vársz valakire, úgyhogy rövid leszek; a segítségedre van szükségem.

   - Honnan az ördögből vetted, hogy majd pont én fogok neked segíteni?! – emelkedett magasba a boszi szemöldöke.

   - Mert.

   Bonnie felvont szemöldökkel várt néhány pillanatot, ám mikor nem érkezett további magyarázat, cinikusan megszólalt.

   - Ha lennél szíves beszúrni ide-oda néhány igét, meg főnevet, akkor talán megértenélek.

   Klaus elkomolyodott, az arcáról eltűnt a megszokott, gonosz mosoly.

   - Beszélnem kell valakivel.

   A lány felvonta a szemöldökét.

   - Pontosabban?

   - Egy ősöddel. Ayana-nak hívták.

   A lány keresztbe vonta karjait a mellkasán, mielőtt megszólalt volna.

   - Továbbra sem értem, honnan gondolod, hogy segíteni fogok neked. Végeztem a vámpíros ügyekkel, és nem fogok pont a te óhajodra visszakeveredni. – már zárni készülte az ajtót, mikor a hibrid erős karja megakadályozta ebben. Visszatért a jól ismert, sötét tekintet az arcára, a mosolyról nem is beszélve.

   - Értem. Feltételezem, akkor sem változtatnád meg ezt az álláspontodat, ha az apád testi épsége lenne a tét.

   A boszi lélegzete is elakadt egy pillanatra, de hamar összeszedte magát, majd a szemöldökét összehúzva válaszolt.

   - Apu itthon van. És eszemben sincs beengedni téged!

   Klaus ördögi vigyort villantott elő, ami láthatóan megrémítette a lányt.

   - Nahát, Bonnie! Apukád volt olyan kedves, és megmutatta a házatokat. –szólalt meg Kol vidáman, mire Bonnie majdnem felsikoltott. Ijedten pördült meg, és nézett szembe az egyik Őssel, aki épp hátbaveregette Jimet, a lány apját, s az ajkai épp úgy görbültek fölfelé, mint a bátyjáéi. Félelem kúszott fel a fiatal boszorkány gerincén. Visszafordult Klaushoz, aki meglepő türelemmel viselte a helyzetet. Mintha a világ minden ideje az övé lenne, és nem fenyegetné az életét semmilyen veszély.

   - Nos, most, hogy tisztáztuk a játékszabályokat, talán megváltoztatod a véleményed...

   - Mit akarsz tőlem? – kérdezte megsemmisülten a lány.

   - Már mondtam. Beszélnem kell az ősöddel. Ehhez pedig az asszisztálásodra van szükségem.

   - Már... nem tudok kapcsolatba lépni a halott boszorkányokkal... – próbálkozott a boszi, de Klaus mosolya ha lehet, csak még szélesebb lett. Levette a nyakában lógó láncok közül az egyiket, és felé nyújtotta.

   - Még szerencse, hogy egy tárgy is megteszi, ami az övé volt. – Bonnie láthatóan habozott, hátrapillantott a válla fölött, hátha Kol már eltűnt onnan, vagy az egészet csak képzelte. Csalódnia kellett, az Ős továbbra is az apja közvetlen közelében ácsorgott, egyik keze olyan közel volt a férfi nyakához, hogy a másodperc törtrésze alatt végezni tudott volna vele, ha szükségesnek vélte. Visszafordult, és egy dühös fújtatás kíséretében kikapta a hibrid kezéből a nyakláncot. – Akkor beengedsz? – kérdezte, és várakozón tekintett rá.

   - Még mindig nem őrültem meg! – vágta rá a Bennett boszi, s lekapva a kabátját a fogasról kilépett az ajtón. Kol követte a példáját, és vigyorogva lépett a bátyja mellé.

   - Mire is mennél nélkülem, Nik? Nem kell megköszönni.

   - Nem is állt szándékomban.

   - Már megint az a testvéri szeretet!

   Hamarosan már mindhárman Bonnie autójában ülve utaztak az Ősök otthonába. Az út csendben telt el, a boszi nem óhajtott velük társalogni, és szerencsére Kol sem jártatta a lepénylesőjét.

   Ami Klaust illette, nagyon bízott benne, hogy Ayana nem fogja cserben hagyni. Ember élete alatt ő volt az a személy, akit talán a legközelebb tudott magához, mint szülő, azon túl, hogy semmilyen vérkötelék nem volt köztük. Tudta, hogy a nő is majdhogynem fiaként szerette, és csak remélni merte, hogy ez nem változott az ezer év alatt.

   Kisvártatva már a férfi nappalijában ácsorogtak, Bonnie lehunyta a szemeit és erősen koncentrált, miközben két keze közt tartotta őse nyakláncát. Klaus közvetlen előtte állt, míg Kol valamivel távolabb, kezében egy pohár vérvörös folyadékkal. Előzőleg elhelyeztek néhány gyertyát egy körben, amelyben a két személy is volt, s ahogy a boszi kezdetben halk varázsige mormolása felerősödött, úgy lobbantak narancssárga lángra a viaszból készült hengerek. A hibrid a lány arcára fókuszált, várta mikor ismerni meg rajta Ayana egyedi vonásait. A gyertyák lángjai egy pillanatra a magasba csaptak, majd mindegyik kialudt, és a boszi felnyitotta a szemeit. Klaus elmosolyodott; a vele szemben álló már nem Bonnie volt.

   - Helló, Ayana.

   - Helló, Niklaus. – biccentett. A hanglejtése ugyanolyan volt, mint mindig. Határozott és kemény. - Megváltoztál. – mondta, ahogy végignézett a férfin. Fürkésző szeme a hibrid lelkén is átlátott.

   - Nos, eltelt már néhány száz év...

   - És neked ennyi nem volt elég? – nézett rá kérdően Ayana. A hibrid elhallgatott. – Elvégre jóval több időt kaptál, mint akármelyik ember. – tárgyilagos és közömbös volt, ami rendkívül idegesítő tudott lenni, mikor a hibridet épp a saját anyja készült megölni a testvéreinek hála. Már épp közbe akart szólni, de az ősi boszorkány megelőzte. – Minden véget ér egyszer. Nincsen olyan, hogy örökkévalóság.

   - Szóval akkor ez a válaszod? – kérdezte Klaus komoran.

   - Hidd el, azzal sem értek egyet, amit Esther akar tenni, de ahogy neki is mondtam ezer éve, úgy mondom most neked is, hogy én nem avatkozhatom bele a természet elleni küzdelembe. Nem áll hatalmamban. Sajnálom.

   - Hisz egy egész nyamvadt vérvonalt irányítasz! – vágta rá dühösen Klaus.

   - Neked pedig több száz éved volt felkészülni erre a pillanatra! Ti, vámpírok olyan makacsul kívántok ragaszkodni ahhoz az élethez, amelyet az anyátoknak köszönhettek, hogy az már felér a gyávasággal. És ezt neked is mondom, Kol. – fordult hátra a nő, és nézett rá a fiatal Mikaelsonra, aki a magasba emelte a kezeit.

   - Ez a ti bájos csevejetek, én száz évig porosodtam egy koporsóban, úgyhogy békén lehet hagyni!

   - Értem. Szóval tétlenül végig fogod nézni? Esetleg még segítesz is Esthernek?  - a nőtől nem érkezett megerősítés, ám cáfolat sem.

   - Sajnálom, Niklaus.

   Mielőtt bármit mondhatott volna a férfi, a gyertyák újból kigyulladtak, majd Bonnie meghökkent sóhaja töltötte be a teret. Elkerekedett szemmel meredt Klausra, aki kifejezéstelen arccal viszonozta a pillantást. Épp most csúszott ki a kezei közül az egyetlen lehetősége, hogy megmeneküljön anyja haragjától.

   - Hát, ez nem volt valami jövedelmező... – jegyezte meg Kol néhány perccel később. Klausról épp csak egy unott kifejezésre futotta, mert megcsörrent a mobilja a zsebében. A kijelzőre pillantott, majd tettetett vidámsággal beleszólt.

   - Elijah! Minek köszönhetem? Elfelejtetted a házszámot, vagy csak szimplán eltévedtél?

   - Feltételezem Kol már adott neked helyzetjelentést.

   - Ugyan, bátyus, hogy gondolhatsz ilyet rólam? – hitetlenkedett az öccsük.

   - Nos, miért hívtál?

   - Gondoltam szólok, hogy már mindenki itt van, aki számít. – a „mindenki” szót olyan nyomatékosan ejtette ki, hogy a hibridnek egyetlen név villant az eszébe ennek hallatán. Caroline.

   - Mit csináltál már megint? – a hangja leginkább a morgásra emlékeztetett.

   - Szereztem egy biztosítékot, hogy véletlenül se csomagolj össze. Tudod, egy vámpír legnagyobb gyengepontja a szerelem. A saját mondatod csapdájába estél. – mondta, s a vonal el is némult, a férfi pedig méregtől izzó erővel vágta hozzá a legközelebbi falhoz. A készülék egy hangos reccsenés kíséretében darabokra törve hullott a parkettára.

   Kol a fejét ingatta jobbra-balra, miközben egyik karját bátyja vállára helyezte.

   - Milyen szomorú. De ő még mindig csak a járulékos veszteség... Megöljük a boszi barátjukat kárpótlásul? – bökött fejével az azóta is dermedten álló Bonnie-ra.

   - Nem. – felelte Klaus sötéten.

   - Miért? Unatkozom. Nekem is kijár a szórakozásból!

   Válasz helyett, a férfi az épület falához lökte öccsét, majd a nyakánál fogva tíz centire a föld felett tartotta. Kolna rázkódott a teste a nevetéstől. Egy pillanatig így maradtak, majd a hibrid végül elengedte, és elindult kifelé. Testvére utánakiáltott.

   - Most meg hová mész?

   - Szerinted? – kérdezett vissza a férfi már az ajtóból.

   - Pont olyan szánalmas vagy, mint a többiek, Nik!

   Caroline képtelen volt elhinni, hogy ez mind megtörténik. Az egész olyan volt, mintha egy nagyon rossz álomba csöppent volna, ahol az elmúlt időben keletkezett félelmei rémálommá sűrűsödtek össze. Kitudódott kapcsolata az ellenségükkel. Ráadásul nem tőle, hanem Elijah-tól tudták meg a barátai, még ha közvetett módon is. Szó szerint egyikük sem mondott semmit, ám hallgatása néma beismerésnek számított. Hogy történhetett ez? Mégis hogy alakulhatott úgy a dolgok menete, hogy ő és Klaus titkos viszonyt folytassanak. Klausszal! Azzal a férfival, aki pislogás nélkül feláldozta volna az átok feltörésekor. Utálnia kellett volna azért, amiket a múltban elkövetett, amilyen személyisége volt, a hirtelen haragúsága miatt, és magát a férfit is. Caroline azonban csakis arra tudott gondolni, hogy hogyan mentse meg az életét, amely oly sok másét vette már el. Nevezzék önzőnek, de maga mellett akarta tudni, és nem készült még fel, hogy még egy személy elveszítsen az életéből. Most pedig úgy tűnt, hogy mindenkit el fog. Elena azóta nem szólt hozzá egy szót se, mióta a vámpír magához tért ideiglenes halálából. Nem is tudta, hogy mit kellene mondania neki. Jelen helyzetben úgy gondolta, semmiféle magyarázat nem állta volna meg a helyét, sőt, csak rontott volna az amúgy is pocsék helyzetén.

   A kezei közé temette fejét, és azt kívánta, bárcsak az elmúlt időszak meg sem történt volna. Bár engedett volna Matt-nek a szülinapi bulija után, és akkor nem rabolta volna el Klaus. A gond csak az volt, hogy már akkor is hibának gondolta azt a csókot. Arról nem is beszélve, hogy nem képes az időutazásra, amely visszarepítené a születésnapjára.

   - Mégis mit gondoltál, Caroline? – a hasonmás hangja egy csapásra kiszakította gondolatmenetéből. Nem kellett ráemelnie a tekintetét, hogy tudja, milyen dühösen, és csalódottan néz rá. A hangjából is kicsendültek ezek az érzések. Caroline feltápászkodott a földről, próbált valami értelmes, logikus mondatot kinyögni magából, de akkora káosz uralkodott a fejében, hogy képtelen volt bármire is gondolni. Végül csak annyit mondott.

   - Nem tudom. Őszintén fogalmam sincs... Én nem akartam, hogy megtörténjen, és hogy azt érezzem, amit most érzek.

   - Hogy azt érezd, amit most? Caroline, hogy tudtál beleszeretni Klausba? – fakadt ki ingerülten a lány.

   - Mondd el nekem te. – válaszolta a vámpír, mire Elena nagyot pislogott. – Damon megölte Jeremy-t, Isobelt, Alaricot és engem is meg akart. Bonnie-ról nem is beszélve. – egyik ujjával rábökött barátnőjére. – És te mégis szereted, sőt, együtt vagytok.

   - Ne hasonlítsd Damont Klaushoz! – hárította a hasonmás az orra előtt lengetett igazságot. Igen, Klaus rossz volt. Rengeteg emberrel, és vámpírral végzett már, csak úgy, mint az idősebb Salvatore. Vagy...

   - És mi a helyzet Stefannal? – folytatta Caroline, mit sem törődve, Elena közbeszólásaival. - Ő fél Amerikát elfogyasztotta már, Mystic Fall’s vadállományáról nem is beszélve! Amikor átváltoztam, én is megöltem valakit! – adta meg a végső döfést. – Szóval áruld el, hogy tudsz mindezek után a szemünkbe nézni? Mert ismered mindannyiunk másik oldalát is! Még Damonban is megláttad az emberséget, mikor senki más nem hitte, hogy megvan benne.

   Nos, nem épp ilyen beismerő vallomást akart tenni, de ezúttal sem tudott uralkodni az idegességén, és dühén. További beszélgetésre azonban nem volt alkalmuk, mert Damon épp akkor bukkant elő a barlangból.

   - Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a csajcsatának vége. A győztes Elena, aki nem feküdt össze Klausszal.

   A szöszi vámpír gyilkos tekintettel meredt a férfira, aki rezzenéstelen arccal viszonozta azt.

   - Mintha te jobb lennél nála!

   - Ne próbálj meg a lelkiismeretem lenni, Szöszi. Nem állna jól neked az a nyamvadt, piros esernyő meg a cilinder.

   - Elég! – a királynői határozottsággal és erővel megáldott hang a barlang felől érkezett. A nő Elijah oldalán lépett elő. Ósdi, kopott, fakózöld ruhát hordott, derékig érő, barna haja kiengedve omlott a hátára. Nem sokkal távolabb tőlük Dexter lépdelt, akit láthatóan megviselt a varázslat, amelyet végre kellett hajtania.

   - Ki maga? – kérdezte Caroline, mikor odaértek hozzájuk.

   - Esther.

   - Ő az édesanyánk. – tette hozzá Elijah. A szöszinek nagy erőfeszítésébe telt, hogy az állát a helyén tartsa, de még így is csak a jóindulat akadályozta meg abban, hogy egészen Kínáig essen. Ez lenne a fegyver Klaus ellen? A saját anyja?

   - Maga akarja megölni Klaust? – döbbent le a lány. Hallott már egy s mást a nőről, de sose gondolta volna, hogy ennyire nem szerette a fiát. Egész életében úgy kezelték a férfit, hogy elhitették vele, Ő a hibás mindenért. Hogy az Ő születése egy átok volt a család számára, s ezért nem is törődtek vele úgy, ahogy azt megérdemelte volna. Ahogy azt minden gyerek megérdemelné. Pedig nem ő tehetett róla... hanem az anyja. Az ő félrelépése egy egész családot szétszakított, és tönkretette egy – akkor még ártatlan – gyermek életét.

   - Helyrehozom egy ezer évvel ezelőtti hibámat. – felelte Esther, majd további magyarázat, vagy beszéd nélkül az erdő és a barlang közti helyre ment. Caroline azon gondolkodott, vajon képes lenne-e elég hamar végezni a nővel, mielőtt a többiek küldenék át őt a másvilágra. Valószínűleg nem. Bár volt egy olyan érzése, hogy hiábavaló próbálkozás is lenne, tekintve, hogy az Ősboszorkány holtából tért vissza. Nem zavarná különösebben, ha megint megölnék, egyszerűen csak visszalépne az élők világába. Bárhogy is volt, abban a pillanatban legszívesebben felüvöltött volna, amit addig folytatna, amíg a vér az arcába nem tódul, és szédülni nem kezd, vagy jó esetben, míg el nem ájul.

   Ehelyett tétlenül ácsorgott tovább a helyén. Reménykedve pillantott barátnőjére, aki zavartan elkapta a tekintetét. Bízott benne, hogy az iménti ráébresztés majd hatással lesz Elenára, de eddig nem úgy tűnt, hogy bármit is elért volna. Legfeljebb annyit, hogy mostmár rá se bír nézni. Nagyszerű.

   Nagyjából fél óra múlva (bár nehéz volt megállapítani, mert az idő olyan lassan telt, hogy egy perc egy évtizednek tűnt), Esther és a másik boszorkány befejezték az előkészületeket. Elijah nem sokkal utána megejtett egy bájos telefonbeszélgetést öccsével, amelyben tudatta a hibriddel a fennálló helyzetet; ha nem jön ide, akkor Caroline lesz az, aki holtan végzi. Őszintén remélte, hogy Klaus kitalált valamit, és a terve működni is fog, mert a maga részéről, Caroline mindent el fog követni, hogy a mai napon csak egyetlen személy távozzon az élők sorából. És az a valaki Esther lesz.

   Klaus felbukkanása épp olyan hirtelen volt, mint mindig. Ezzel ellentétben a tette mégis kiszámítható. Egy nagy reccsenésre kapta fel a vámpír fejét, mintha valaki egy gallyra lépett volna, ami kettétört az illető súlya alatt. Amikor azonban a lány Estherék felé tekintett, Klaust látta ott állni, eltökélten nézett szembe anyjával, előtte pedig Dexter hevert, a nyaka természetellenes szögbe csavarodva. A boszorkány mostmár nem volt egyéb, mint egy hamarosan bomlásnak induló, élettelen test.

   - Nem hittem volna, hogy mégis lesz merszed elém állni. – mondta a nő az iménti modorában. A hibrid dühösen felhorkant.

   - Fejezzük ezt be, anyám, hogy visszaküldhesselek a pokolba!

   - Ittlétemnek egyetlen célja van, és addig nem huny ki belőlem a fény, amíg nem teljesítem. Úgy sejtem, tudod, miért vagyok itt, Niklaus.

   Egy szívdobbanásnyi szünet múlva jött is a válasz.

   - Hogy megölj engem.

   Alighogy végigmondta a mondatot, elszabadult az ősi boszorkány hatalmas ereje, mely a fiára összpontosult. Caroline akkor jött rá, hogy nem ő volt az egyetlen csali aznap... a felállított fáklyák kör alakba voltak felállítva, s Dexter annak a közepén ácsorgott egész idő alatt. Most pedig Klaus volt ott, s amint a fáklyák lángra lobbantak, a hibrid üvöltve tapasztotta két kezét a fejéhez.

   A lány halálra váltan figyelte a jelenetet. Esther vadul tomboló tűzkörbe zárta a saját fiát, akinek arcát fájdalom torzította el. Görnyedten feküdt el a földön, teste állandó görcsökbe rándult.

   Hirtelen mindent lassított felvételként látott maga előtt. Teljes erejéből rohanni kezdett felé, mit sem törődve a barátaival, az ősi boszorkánnyal, vagy a következményekkel, az egyedüli cél felülírt benne minden józan érvet és tanítást.. Alig egy másodperc múlva azonban már egy métert sem haladt előre, és hiába próbálta kitépni magát Elijah karjaiból, sehogy sem sikerült.

   - Eressz el! – magatehetetlenül kapálózott a levegőben.

   - Meg akarsz te is halni?

   - Jelen pillanatban a te halálodat nézném végig szívesen! Hogy nézheted tétlenül? Ő a testvéred! – sziszegte.

   - A vérkötelék azonban egy bizonyos ponton túl már nem elegendő.

   - Akkor legyél jobb nála! Bocsáss meg neki, bármit is tett. De nem hagyhatod, hogy megöljék Őt! – minden egyes szava erőteljesen csattant Elijah hallójáratában. Érezte, hogy az Ős egy percre alábbhagyott a szorításon... aztán teljesen meg is szűnt. Alig egy másodpercre nézett csak hátra, hogy megnézze, minek köszönhette váratlan szabadságát. Vagy kinek.

   Kol a testével szegezte földhöz a bátyját, miközben az a jól ismert mosolya most is az arcán virított.

   - Helló bátyus!

   Elijah megragadta testvére karját, és vámpírsebességgel megfordult vele. A szerepek felcserélődtek, ezúttal Kol volt az, aki küzdött a másik ellen.

   - Mielőtt hülyeséget készülsz tenni – kezdett bele dühösen. – Tudnod kell, hogy Charlotte van abban az átkozott, negyedik koporsóban!

   - Miket beszélsz?

   - Mit gondolsz, mégis miért lettem eldobozolva? – vágott vissza dacosan a fiatalabbik, de Caroline már nem figyelt rájuk. Tekintete visszairányult Estherre, aki behunyt szemmel állt, mialatt Klaus továbbra is haláltusáját vívta az őrjöngő tűzkör kellős közepén. A lány dühösen kivillantotta a szemfogát, mint egy oroszlán, és a következő pillanatban már indult is letarolni a nőt, mint egy buldózer. Nos, ez volt a terv. Mielőtt viszont odaért volna, az agyában minden egyes neuron lángra kapott, ő pedig gyorsan a fejéhez kapta a fejét, és ajkait egy eszeveszett sikoly hagyta el. Szemeit szorosan lehunyta, hátha ezzel kizárhatná a fájdalmat a tudatából, de az végigáramlott az egész testén, mire a vámpír térde megroggyant, majd megtántorodott, aztán leroskadt a földre. Olyan durván érkezett le a hideg talajra, hogy a fogai összekoccantak. Amikor megszűnt a fejét gyötrő kín, még mindig magatehetetlenül feküdt a földön.

   - Nem teheted ezt! – mondta Esthernek, mikor már képes volt megszólalni.

   - Miért véded ilyen elszántan?! – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában, amitől Caroline-nak könnybe lábadtak a szemei, és kimondta az első szót, ami a nyelve hegyére került.

   - Mert szeretem.

   Az égető érzés, amely végigsöpört Klaus testén, teljesen átvette felette az uralmat, elevenen felfalta és minden porcikáját megemésztette. Tortúráját anyja olyan kifejezéstelenül nézte végig, mintha teljesen természetes lenne, hogy a férfi ilyen fájdalmak közt fetreng a földön.

   - Miért véded ilyen elszántan?! – hallotta meg Esther kíváncsiskodó hangját. A válasz, amely Caroline-tól érkezett úgy érte, mint vihar után a szivárvány. Egy pillanatra még a fejében zajló pokoli koncertről is megfeledkezett, olyan váratlanul érte a vallomás.

   - Mert szeretem.

   Nem tudott felidézni magában egyetlen olyan emléket sem, mikor valaki ugyanezt mondta volna, és ő lett volna a címzett. Se az anyja, se az apja nem mutatott felé szeretetet, s ez rányomta bélyegét további kapcsolataira. Senkiről sem feltételezte, hogy majd törődést mutat felé, de Caroline ilyen volt. És tőle elhitte, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Az indulat hevében csakis ő volt képes meggondolatlanul kikotyogni dolgokat, amelyek talán gondolatként meg sem születtek az agyában. De ez nem egy meggondolatlan kijelentés volt. A lány csak menteni akarta a menthetetlent, és ez ösztönözte rá, hogy kimondja a nyilvánvalót, még ha addig a percig nem is tűnt egyértelműnek.

   Kinyitotta a szemét, és a lángok, valamint a fájdalom közepette meglátta Caroline-t, aki halálra rémülten nézett rá. A szemében olyan határtalan félelem tükröződött, mintha nem létezne számára szörnyűbb a világon, mint az ő szenvedése...

   És Klaus ekkor lett biztos benne, hogy szerelmes a lányba.

   Amikor a fájdalom visszafurakodott a testébe, felordított. Eddig csak fájt, most viszont már FÁJT. És még mindig nem jutottak el arra a pontra, amikor Esther megunja az előjátékot, és megkíméli fiát a további gyötrelemtől.

   Kifutok az időből. – villant át az agyán a felismerés. Úgy érezte, hogy a szíve, mely ezer éve mozdulatlanul állt a mellkasában, most hevesen dobogni kezdett.

   Ayana-nak igaza volt. Az életbe való kétségbeesett kapaszkodásuk a gyávaság jele. A férfi eddig a pillanatig saját maga miatt akart életben maradni, mostmár viszont egészen már oka volt rá. Caroline.

   - Kérlek, ne csináld tovább! – a lány kétségbeesett hangja újfent átpréselte magát a kínköpenyen, amellyel a teste be volt fedve.

   - Vége van. – szólalt meg az anyja, de hangjának furcsa kettőssége volt. Amikor felnyitotta a szemét, hirtelen semmi mást nem látott, csak vakító, fehér fényt. Olyan volt, mintha egy reflektorral hirtelen a szemébe világítottak volna. Csak pislogott és pislogott, de a látása csak nem tisztult ki. Végül egy kéz jelent meg a látóterében, ami egy homályos alakhoz tartozott. – Vége van, Niklaus. – mondta ismét. A hibrid kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán, ezért inkább becsukta. Bent a mellkasában... mozdulatlanul álló szíve legmélyén (melyről továbbra is úgy érezte, hogy vadul zakatol), érezte, hogy elveszítette. Az élet, amelyet a mai napig olyan természetesnek vett, mint a levegőt, a végéhez érkezett, a portás kérte a szobakulcsot, belőle meg nem marad más, csupán egy emlék Caroline fejében. Egy emlék, melyet bármikor visszaidézhet, de soha többet nem élhet át. Mikor kényszeredetten elfogadta a felé nyújtott jobbot, még hallotta a vámpírlányt, ahogy az ő nevét kiáltotta.