Odaát minishot

Igen, tudom, hogy az utolsó fejezettel kéne törődnöm, és igyekszem is, de nagyon lassan haladok csak vele... az eleje valahogy nem akar beindulni, de utána remélhetőleg már áradni fognak belőlem a szavak:) Tegnap jött ki azonban az Odaát 18. része, és a vége megihletett, ezért gyorsan szavakba is öntöttem, és ez a minishot született belőle:) Remélem tetszeni fog azoknak a kevés Odaát-fanoknak, akik az blogon szoktak járni :) Enjoy!

I'm right here, ya idgit! (7x18)

   Bobby a tudtunkra adná, ha itt lenne. – visszhangzottak a fejében az imént kiejtett szavak. A Winchester fiúk lassan kisétáltak a hotelből, a férfi pedig magatehetetlenül végignézte. Noha ő látta a párost, hallotta lépteiket a parkettán, nekik azonban fogalmuk sem volt, hogy épp most készülnek őt hátrahagyni. Néma üvöltéseit egyetlen alkalommal se hallották meg, segélykiáltásai nem értek célba, s kapcsolatot teremteni sem tudott egyikükkel sem. Nem volt ő sem ott, sem máshol, nem volt sem valóságos, sem képzeletbeli, sem megfogható, de megfoghatatlan sem.

   Egyszerűen csak volt.

   Egy láthatatlan börtönbe zárva, az élettől elszakítva, ugyanakkor az élethez szorosan hozzáláncolva. Fiai harcát már csak külső szemlélőként követhette nyomon, nem avatkozhatott közbe. És mégis megtette. Nem tudta pontosan, hogyan, de bizonyos alkalmakkor sikerült neki. És minden egyes alkalom feltűnt nekik. Maguknak sem merték bevallani, de tudták, hogy tényleg ő volt az, és nem csak a képzeletük űzött gúnyos tréfát velük. Hiszen épp ezért döntött úgy, hogy ebben az anyagtalan állapotban marad, ameddig csak szükséges. Deanéknek szüksége volt a segítségére, és a francba is, végig fogja vinni a feladatát. Ők voltak az egyetlen megmaradt családja, és bár nem ő volt az igazi apjuk, mégis annak érezte magát. Igenis az ő gyermekei voltak, nem számított, hogy nem volt köztük vérkötelék. Ott volt velük, mióta megismerte Johnt, életük minden szakaszában. Ha szükségük volt rá, soha nem mondott nemet. Ha az apjuk rábízta, soha nem teherként élte meg, inkább, mintha hazavitte volna őket hozzá. Soha nem született gyermeke, őket viszont sajátjaként szerette. Szereti.

   Most mégis tétlenül nézte, ahogy maguk mögött hagyják. Habár nem volt lehetséges, izmait mégis ólomnehéznek érezte, a lábai meg sem moccantak. Közben a másik kettő beült az autóba, Dean beindította a motort, Bobby azonban ott maradt. Félelem kúszott végig a gerincén a gondolatra, hogy ebben a szobában kell végigállnia egy örökkévalóságot. A két srácon kívül az egyetlen kézzel fogható dolog, amely ezen a világon tartotta, nem volt a Winchesterek birtokában, és úgy tűnt, anélkül hagyják el a várost.

   - Itt hagytatok engem! – kiáltotta. És akkor megtörtént. Az idősebb fivér kipattant az autóból, majd sietős léptekkel visszament. Benyitott az ajtón, s tekintete végigjárta a szoba minden pontját, amíg meg nem állapodott rajta. Dean arca látható fejlődésen ment keresztül, hirtelen ellágyult, s halkan azt suttogta.

   - Hát itt vagy...

   Bobby alig hitt a fülének, örömtelien elmosolyodott, de boldogsága csupán addig tartott, míg a másik oda nem ment hozzá. Mert nem őt vette észre, hanem a kopott flaskáját. Elrejtette a kabátja belső zsebébe és távozni készült. A férfi dühösen utánaszólt.

   - Én is itt vagyok, te idióta! – lábai végre sebességbe kapcsoltak, és ebben a felingerelt állapotban sietett Dean után. Gondolkodás nélkül előrenyújtotta a karját, hogy megállítsa, s mintha egy pillanatra el is érte volna a célját, érezte a másik ruhájának anyagát az ujjai alatt, ám amint rájött erre, úgy ment át a keze az idősebb Winchester ruháján és bőrén. A homlokát ráncolva fordult hátra a férfi, a remény apró szikrája látszott a szemében, még a levegőt is a száján keresztül fújta ki, hátha meglátja az apró ködfelhőt, amely a kilégzéssel járt volna együtt. Nem történt meg. Bobby nem ártó szándékú szellem volt, épp ellenkezőleg, ráadásul még arra is képtelen volt, hogy egy határozott életjelet mutasson magáról.

   - Bobby?! – kérdezte Dean. Pontosan azt a pontot nézte, ahol ő volt, de látszott rajta, hogy a szeme nem őt, hanem a mögötte lévő falat vizslatja. – Bobby te vagy az...? – előkapta az EMF-t, és bekapcsolta. Az aprócska szerkentyű azonnal vörösen felvillogott, és nyekergő hangot hallatott. Döbbenten meredt a közvetlenül előtte álló személyre, holott továbbra sem látta. – Sam! – addig szólongatta öccsét, amíg az végül vissza nem ment. Mikor meglátta bátyját a természetfelettit érzékelő kütyüvel a kezében, amely még mindig szorgosan adta a jeleket tulajdonosának, hitetlenül nézett ő is körbe a helyiségben. – Itt van. – szólalt meg Dean határozottan, miközben fejével ide-oda tekintett, hátha valamelyik bútor mögül előbukkan a halottjuk. – Akármekkora őrültségnek is hangzik, de itt van. Az előbb, mikor visszajöttem ezért, olyan érzésem volt, mintha hozzámért volna.

   - Hiszek neked. De miért nem látjuk akkor?

   - Az az Ouija tábla még mindig megvan, ugye? – kérdezte váratlanul Dean. A másik értetlenül meredt rá, de hamarosan kiült az értelem az arcára.

   - Őőő, igen, ott van a kocsiban. Egy pillanat. – s a következő percben már újra ott is volt, kezében a beszélő táblával. Bobby a szemét forgatta. Legutóbb, amikor Sam ehhez a megoldáshoz folyamodott, nem történt semmi. Bármennyire koncentrált is, az a nyomorult mutató meg sem moccant. Mégis belement ez alkalommal is a játékba. A fiúk törökülésbe helyet foglaltak a tábla körül úgy, hogy még pont legyen egy hely a harmadik személynek is, aki szintén helyet foglalt.

   Kezüket a mutatóra helyezték, az idősebb testvér vett egy nagy levegőt, és azt kérdezte.

   - Bobby, te vagy az?

   Az említett fél nem igazán hitte, hogy a mutató meg fog mozdulni. És nem is mozdult.

   Néhány próbálkozás után csalódottan hátradőlt. Ujjai pontosan úgy mentek át a tárgyon, mint a korábbinál. A két Winchester arcát kezdte el nézni. Mindketten erősen koncentráltak a táblára, mintha akkor választ kapnának. Összevont szemöldökkel ültek, és várták a csodát, ami nem akart megérkezni.

   Sam volt az első, aki feladta. Egy lemondó sóhaj kíséretében vette le a kezét a mutatóról. Dean ennél ingerültebb volt, mikor követte a példáját.

   - Remek! Kezd elegem lenni a képzelgéseimből!

   - Lehet, csak nagyon akarjuk, hogy igaz legyen...

   - Igen, de ez nem magyarázza meg az EMF jelzését.

   - Garth kezében volt... valószínűleg, hogy elromlott. Valld be, hogy nem is lenne meglepő.

   - Akkor is...

   - Menjünk, Dean.

   Feltápászkodtak a földről, de egyikük sem nyúlt a beszélő tábláért.

   - A fene essen belé! - Bobby mérgében egy utolsó próbálkozást kísérelt meg, hogy mozgásra bírja azt az átkozott táblát. Egy halk, nyikorgó hang hallatszott, mikor a mutató megmozdult. A Winchester testvérek egy emberként fordultak hátra, és döbbenten meredtek a magától működő tárgyra, miközben a férfi szinte hallotta felgyorsult szívverésüket. Minden dühét arra irányította, amit éppen csinált, nem engedte elapadni, vagy akár elillanni. Végre sikerült egy határozott jelet adnia magáról, amely minden kétséget eloszlat majd a srácokban!

   A mutató az Igen szó felett állt meg.