Klaus oneshot

Meglepetéés! xD Még jó, hogy kb egy hete köszöntem el a blogtól, meg az írástól, erre itt vagyok és egy vadiúj írást hoztam nektek. Úgy kezdtem neki, hogy lesz kb 3 oldal, de kicsit elszámoltam magam és talán az eddigi leghosszabb írásomat olvashatjátok most:) Remélem azért nem lesz nagy gond, valamint, hogy tetszeni fog nektek, elég sokat ültem előtte... xD Sleepy, Andie, nektek szokás szerint szeretném megköszönni a segítségeteket, nem is tudom, mire mennék nélkületek:) Nem is szaporítanám tovább a szót: Enjoy! :) (a videót meg kötelezőőő megnézni mert eszméletlen jó!!! talán a legjobb Klausos videó, amit valaha láttam:D)

Requiem for a Dream

Hello, hello anybody out there? 'Cause I don't hear a sound.

Alone, alone I don't really know where the world is, but I miss it now.

   Sötétség. Átkozott, istenverte sötétség.

   Tudta, hogy egyedül volt. Egy lélek sem volt a közelében, vagy az épület környékén, ahová lepakolták, mint valami csomagot. Egyedül volt... teljesen egyedül, magába zuhanva és börtönbe zárva. A saját teste rabja volt. Nem volt egyéb, mint egy koporsóba zárt, magatehetetlen holttest, amely képes volt agyműködést produkálni és szabadulása pillanatáig arra volt kárhoztatva, hogy az őrületbe kergessék a gondolatai. Megvédjük egymást, ahogy mindig is tettük! – szólalt meg a fejében újra és újra szeretett kishúga hangja. – Mindörökké, Nik... – Ösztönösen ökölbe akarta szorítani a kezeit, de csak egy újabb kudarcba fulladt próbálkozás lett belőle... és nem csak azért, mert a nyakától a bokájáig le volt láncolva. Még a füle botját sem volt képes mozgásra bírni, pedig már mindent kipróbált ennek érdekében. Börtönbe esett a saját testében, és nem tudott kiszabadulni. Ezt pedig  nagyon nehezen viselte, tekintve, hogy mindig mozgásban volt. Bármikor készen állt továbbállni, ha fenyegetve érezte magát vagy amikor az apja a közelébe került (ami egyet jelentett a fenyegetettség érzésével). Most azonban be volt szorulva egy zsúfolt, szűk helyre, a bőre alá. Eltűnődött, vajon a testvérei is hasonló módon töltötték-e az idejüket, amíg tőrrel a szívükben feküdtek koporsójuk mélyén. Soha nem kérdezte meg egyiküktől sem, még Rebekah-tól sem. Nem kötődsz az emberekhez, mert meg sem próbálod megérteni őket. Igaza volt Caroline-nak; meg sem kísérelte megismerni vagy megérteni a többieket. Akkor hát nem is meglepő, hogy itt kötött ki, nem igaz? Felejtsd el Elenát! Nincs szükséged több idióta hibridre! – Nem megyek el nélküle. – Rendben. Válaszd a hibridjeidet a családod helyett! Legyen a makacsságod a veszted és lássuk, hogy fog-e még érdekelni. – Ha jobban belegondolt, talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen hagyná, hogy az agya feleméssze saját magát. Legalább nem kellene egy örökkévalóságon át Rebekah arcát néznie lelki szemeivel, ahogy azt mondja: Én megmondtam. Gúnyos mosollyal állt előtte, két kezét keresztbe vonta a mellkasán és várakozón tekintett rá, mintha bármikor is beismerné, hogy a lánynak igaza volt. Kifizetődő volt megbízni a csicskádban, ugye?

   Hallgass! – förmedt rá. Jézusom, kezd megőrülni, ugye?

   Ha velem jöttél volna, most nem feküdnél abban a koporsóban. Mondd csak, milyen érzés a fedél másik oldalán lenni? Nekem kilencven évet kellett elviselnem. Majd meglátjuk, veled mennyire lesznek kegyesek...

   Klaus gyorsan elhessegette az agya által kivetített képet. A helyzet az volt, hogy a fejében megjelenő vámpírnak több esze volt, mint neki. Rebekah el akart és el is ment, amint megtudta, hogy Alaric egy sebezhetetlen terminátor képében tért vissza, míg ő ragaszkodott hozzá, hogy Elenát is magukkal vigyék. Lehet, hogy nem az igazi testvérét látta maga előtt, de ő is egész biztosan ezeket vágná a fejéhez, ha itt lenne. Talán még jól a képébe is nevetne. Nekem kilencven évet kellett elviselnem... – próbált nem pánikba esni a gondolatra, hogy mennyi ideig kell majd ebben a nyavalyás dobozban rothadnia. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek, ennyire kiszolgáltatottnak... talán azért mert eddig soha nem került ilyen helyzetbe. Mivel a tőr rá nem volt hatással, így egyszer nem tudtak még tőle ily módon megszabadulni. És a földkerekség legerősebb teremtménye éppen annak köszönheti jelenlegi állapotát, akit eddig a legjobb barátjának, már-már testvérének gondolt. Ironikus, nemde? Bár az nem számított, hogy az ifjabb Salvatore mennyire elkötelezetten mondta, hogy a barátságuknak vége, sőt, nem is létezett, mivel ő mindig is biztosra vette, hogy ez hazugság. És ezen az a tény sem változtatott, hogy az ő keze által állt le a hibrid ezer éve halott szíve. Ugyanis látta a kifejezést az arcán, amikor benne megállt az ütő. Lehet, hogy Stefan tagadja, és saját magának sem képes beismerni, de bizonyos szinten még mindig a barátjaként tekintett Klausra. Egy amolyan legszívesebben megölnélek mindazért, amit tettél-féle barát.

   A saját családodban miért nincs ennyi bizalmad? – jelent meg előtte újból testvére alakja. Remek, ő fogja mostmár kísérteni halottként töltött élete végéig? Bár, nem tudta volna megmondani, melyik a rosszabb; Rebekah kioktatásai vagy a saját emlékei. Nincs szükségem hibridekre. Itt van nekem a családom. – Ha így gondolod, akkor miért kell a vérem? Mert egy tartalék-családot akarsz magadnak. Tudod, hogy a testvéreid már soha nem fognak megbízni benned.

   - Te le se szartál engem! Csak nem akartál egyedül maradni!

   Neked viszont meg kellett abban a Tyler gyerekben bíznod... – szólalt meg Rebekah unottan, s szakította ki ezzel a férfit emlékeinek hálójából.

   Direkt bosszantasz, ugye?

   Nem az én hibám, hogy nem vagy képes feldolgozni, ha valaki csalódást okoz neked... Akarsz róla esetleg beszélni?

   Te nem vagy igazi. Nem. Vagy. Igazi. – addig ismételte magában ezeket a szavakat, amíg úgy nem érezte, hogy már nem akar menten felrobbanni. Szedd már össze magad! – parancsolt magára. Nem telt el még huszonnégy óra sem és máris becsavarodott? Rekordidő.

   Nem, ebben igazad van, nem vagyok. Hiszen egyedül vagy, Nik, amíg a valódi énem már valószínűleg félúton van Spanyolországba, vagy bármely másik európai országba... de az is lehet, hogy Ausztráliát választotta. A lényeg, hogy minél távolabb legyen a veszélytől...

   Ahogy Rebekah egyre ismételgette, hogy egyedül van, úgy lett a sötétség egyre nyomasztóbb és sűrűbb. Körülölelte, magához szorította, csapdába ejtette. Nem volt menekvés, sem kiút. Csak ő volt és senki más... És akkor megtörtént.

   A hangok eleinte nagyon távolinak hatottak, bár valószínűleg a szívműködés hiánya némileg tompította hallásának erősségét. Két hangot tudott elkülöníteni, bár a gazdájukat még képtelen volt beazonosítani.

   - Tudod mik az ő döntései? Minden rossz, ami valaha történt.

   - Inkább azt mondd meg, hol van a test? Addig, amíg nem olvastam rá a varázsigét, Alaric bármikor megtalálhatja.

   - Elrejtettem. Eredetileg 666-ost akartam használni, de úgy gondoltam, hogy az talán túl egyértelmű lett volna, ezért lett végül... az 1020-as. – újabb zaj ütötte meg a fülét, ahogy a tároló ajtaja felnyílt, majd Damon, az első számú jelölt a hibrid halállistáján, folytatta. – Egy minihűtő, egy pár kalitka, egy doboz tele Playboy újsággal...és egy Eredeti aszalt marhaszelet.

   Ha képes lett volna bármilyen más tevékenységre az elmélkedésen és a testvére ellen folytatott belső harcon kívül, azt minden bizonnyal arra fordította volna, hogy végezzen az idősebb Salvatore fivérrel. Milyen kár, hogy a gondolatokkal nem lehet ölni...

   A koporsó fedele felnyílt és a fojtogató sötétségen át Klaus fényt vélt átszűrődni zárt szemhéján keresztül is. Amikor meghallotta a Bennett boszi egyenletes szívverését, mindenféle előzetes figyelmeztetés, vagy észérv nélkül kipattantak a szemei és egyenesen a lányra szegeződtek. A hirtelen jövő fény olyan erővel hatott rá, mintha egyenesen a napba bámult volna, de igyekezett figyelmen kívül hagyni a retináját ért támadást. Két látogatója szemlátomást meglepődött a váratlan fejleményen. Ő nem kevésbé.

   - Ó... ijesztő. – jegyezte meg Damon.

   Ezzel szemben Bonnie elgondolkodva nézte a férfit, aki szakadatlan őt bámulta. Hol a nyaki ütőerét, hol a nagy, barna szemeit. Ha nem lett volna leláncolva, talán még az a tény sem akadályozta volna meg abban, hogy lecsapolja a lány vérét, hogy most tulajdonképpen halott volt.

   - Szükségem van egy percre. – mondta végül.

   - Csak babráld meg azt a boszi helymeghatározó akármit, és haladjunk, Bonnie.

   - Elena és Jeremy miatta veszítették el Jennát és Alaricot. Tyler hibrid lett... az anyám pedig egy vámpír. Adnál egy percet, csak hogy kiélvezhessem ezt a látványt?

   Damon minden további szó nélkül kiment a helyiségből és rájuk zárta az ajtót. Bonnie közelebb hajolt Klaushoz, aki így már tökéletesen érezte vérének vadító illatát. Ó, mit meg nem adott volna, ha a szájában érezhette volna bódító ízét.

   - A pokolban volna a helyed! – vicsorogta Bonnie. – De ha te meghalsz, akkor a barátaim is... csak úgy, mint az anyám. Mégis mit kellene tennem?

   Ha komolyan tőle várta a választ, akkor nagyon rossz ajtón kopogtatott. Nemcsak, hogy nem tudott megszólalni – ha képes lett volna rá, valószínűleg akkor is csak az a szó jött volna ki kiszáradt ajkain keresztül, hogy ’vér’ – de a válasz sem lett volna kielégítő számára, még ha a hibridnek tökéletes is lett volna.

   A csend és az egymással való farkasszem-párbaj kezdett hosszúra nyúlni, amit – nem meglepő – módon Bonnie adott fel hamarabb egy nagy, dühös sóhajtás kíséretében. Két kezét a férfi feje fölé emelte, majd halkan azt dünnyögte.

   - Ezt még valószínűleg meg fogom bánni... – azzal lehunyta a szemét és halkan mormolni kezdte a varázsigét. - Somno Retium Per Dax Ritum

   A varázslat nem tartott tovább két vagy három percnél. Amint befejezte a kis hókusz-pókuszt, bármit is olvasott rá éppen, a két lábon járó vérbank le is lépett a helyszínről. Damon ezzel szemben ott maradt, ahol volt és cinikusan vigyorgó képe hamarosan megint megjelent Klaus látómezejében.

   - Tudod, sokkal jobban tetszenél nekem, ha teljesen halott lennél. Csak az az apró bibi, hogy megvan az esélye, hogy veled együtt mi is feldobnánk a talpunk... de nem lepődnék meg, ha a végén kiderülne, hogy csak egy nagy hazudozó vagy. Mondd csak, pókereztél valaha? Lefogadom, hogy mestere lennél. – a fogkimutatós mosoly hamarosan fintorba húzódott, ahogy tovább nézte az őt bámuló férfit. – Viszont rájöttem, mi nem tetszik a látképben... – majd gyorsan megragadta a koporsó fedelét, és lecsukta azt. – Az arcod.

   Nos, egyeseknek legalább nem kell hallaniuk a másikat... és Klaus most a végletekbe menően átkozta vámpírhallását, ami még halálában sem sokat veszített erősségéből. A Salvatore fivérnek pedig sajnálatos módon égető vágya nyílt az egész estét a telefonon lógva töltenie.

   Egy örökkévalósággal, vagyis három telefonhívással később viszont megszólalt a csengő, a hibrid ösztönei pedig szinte azonnal jeleztek. Az odakint várakozó vámpír biztosra vette, hogy Rebekah érkezett meg, ő azonban nem osztozott pozitív nézeteiben. Aztán, amikor dulakodás hangjaira lett figyelmes, megerősítették igazában. Alaric jött látogatóba, és nem az ő testvére.

   - Hol van Klaus?

   - Hogy találtál rám?

   - Ó, meglepődnél, mennyire hatásosak a törvény emberei, ha nem a vámpírok irányítják őket. Szóval, merre van Klaus?!

   - A raktárban. Nagyjából ezer van belőlük. Hajrá! – egy apró, mégis Klaus szívét megmelengető reccsenés jelezte Damon nyakának természetellenes szögbe rántását, majd egy puffanó hang a rongybabaként történő földet érését. Nos, a macska-egér játék kezdetét vette. Csak ebben esetben az egér egy mozdulatlan tetem volt, míg a macska egy nagyon is elemében lévő vadász. Egyenlő esélyek.

   Raktárajtók nyitódásai hallatszottak, ám szerencsére még elég távoli hangnak tűntek. Ez azonban nem fog a végtelenségig tartani, ahogy az ő életben maradási esélyei is jelentősen csökkentek minden egyes üres raktárhelyiséget felnyitván.

   Nagyszerű. Ennél értelmetlenebb halált el sem tudott volna képzelni magának. És mindezt azért a makacs ragaszkodása miatt, hogy hibrideket tudjon gyártani. Abban a pillanatban kereket kellett volna oldania, hogy megtudta, Elena is az iskolában van a drága töritanár társaságában, de nem, neki ott kellett maradnia. Komolyan ennyire elment az esze? Igen, ahogy a mellékelt ábra is mutatja... csakhogy a helyzet nem volt ilyen egyszerű. Nem Elena miatt maradt a városban és egyezett bele az öngyilkos-mentőakcióba. Hanem Caroline-ért. Na nem mintha sóvárgott volna azért gyönyörű, szőke vámpírlányért, aki bátran szembeszállt a férfival és olyanokat vágott a fejéhez, amiket még senki azelőtt. És aki elég nyilvánvalóvá tette számára, hogy még egy párhuzamos univerzumban sem lenne esélye nála. Dehogy. Mégis... amikor ott álltak az iskola folyosóján, és a lány megköszönte neki a segítséget... talán jobb is, hogy valószínűleg az volt az utolsó közös emléke vele.

   - Damon! – kiáltott Rebekah valahonnan a távolból. A sötétségben elég nehéz bármiféle támpontot is keresnie, ahonnan eligazodhatna. Annyit legalább már tudott, hogy egy hatalmas raktárban volt. – Damon, hol vagy?

   A húga felbukkanásával egy időben megszűnt az ajtófelnyitogatások zaja is, így már csak az Ős magassarkújának koppanásait lehetett hallani. Muszáj ennek a lánynak mindig ilyen feltűnően öltöznie?!

   - Damon, ez nem vicces! – hallotta, hogy egyre közelebb volt hozzá... majd lépteinek hangja hirtelen megszűnt, mire az ő szemei újból felpattantak. Bár a sötétségtől ezt nehéz lett volna megmondani. Ugye nem...?

   Nem tudta befejezni a gondolatmenetét, mert egyszeriben érezte, hogy a világ körülötte mozogni kezdett. Ideiglenes „otthona” négy keréken gurult valamelyik irányba. Nem sokkal később viszont újból megálltak vele, aminek kisvártatva az okára is rájött, mikor újabb összetűzést vélt hallani. Aztán felnyílt a koporsója fedele. Nem kifejezetten erre a látványra számított, erre a fogadóbizottságra, bár gyanítható volt, ugyanakkor mégis megdöbbentette. Alaric kabátja belső zsebéből előszedte az anyja által tökéletesített fehér tölgyfa utolsó, megmaradt darabját. Ne...

   Nem volt semmi előzetes figyelmeztetés arra, amire a férfi készült. Egyszerűen csak megfogta a gyilkos fegyvert és egyetlen magabiztos mozdulattal lecsapott.

   Pontosan a szívére.

   Egy utolsó, elakadó lélegzetvételt hallatott, majd a fülébe hasított Rebekah kétségbeesett sikolya, amikor felfogta a szeme elé táruló képet. Még Damon is felkiáltott, nem mintha sajnálta volna a hibridet, sokkal inkább a saját bőrét féltette. Aminek szintén ütött az óra. Az ő halálával... mind a Salvatore testvérek, mind az egyetlen megmaradt hibridje, mind Caroline számára is halálos ítélet várt. Elnehezült szemhéjait utoljára hunyta le és érezte ahogy lángra lobban a teste azon a ponton, ahol a karó belefúródott a mellkasába. A szívénél.

   A fájdalom, amely körüljárta a testét, elviselhetetlen volt. Halványan még érzékelte, hogy koporsója fedele végleg lecsukódott, míg ő benne égett. A lángok gyorsan terjedtek át a teste minden szegletére, kívül-belül felemésztették. Tortúrája közepette azok az áldozatok villantak az eszébe, akik az ő keze – illetve foga – által lelték halálukat. Az évszázadok során rengeteg emberrel, vámpírral, vérfarkassal és boszorkánnyal végzett, meg sem lehetne őket számolni. Volt, hogy a feladata teljesítése közben ölt meg valakit. Ezer éven keresztül próbálta megtörni az anyja által ráolvasott átkot, s ennek érdekében számtalan teremtményt tett már el láb alól, köztük a hasonmás nagynénjét, Jennát is. Akadtak azonban szép számban olyanok is, akiknek saját vérszükséglete pótlása közben ontotta életét, ide tartozott tömérdek mennyiségű, névtelen férfi és nő. Arcok jelentek meg a fejében, rég elfeledett emberek tekintetei, melyeknek a vég pillanatában ugyanaz a rettegés tükröződött a szemében. Amely most az övében is ott lakozott. És végül, a besorolás végén voltak azok, akiket azon hiányossága miatt állított félre, hogy feldolgozza az őt ért csalódásokat, árulásokat. Minden testvérével végzett már ezen okból kifolyólag. Mindegyikkel. Esthert, az anyját nem is említve. Az után  a nap után, hogy ráolvasta azt az átkot, egyszerűen képtelen volt uralkodni magán, teljesen elborult az agya, aminek jól ismert következményei lettek...

   Az emlék a semmiből tört rá és rendkívül meglepte Klaust, hogy az agya egy gyermekkori képet hívott elő a memóriájából, amiről azt hitte, hogy már rég a feledés homályába veszett. Mikael már akkoriban sem volt képes szeretetet közvetíteni fia irányába, akkor is úgy vallotta, hogy egyedül az erőszak útján tudja majd megnevelni. Amit egy tíz éves gyerek még nem volt képes feldolgozni.

***

   Nem sűrűn sikerült rávennie Elijah-t, hogy tanítsa meg a kardhasználatra, de a mai egy ilyen nap volt. Legidősebb bátyja ügyesen forgatta a kardot a kezében és Klausnak feltett szándéka volt elsajátítani testvére technikáját.

   Ilyen alkalmakkor mindig a falutól távol, egy kis mezőn gyakoroltak. A „harc” eléggé egyoldalú volt, bár a kezdetek óta Klaus rengeteget fejlődött. Elijah azonban még így is könnyűszerrel képes volt harcképtelenné tenni öccsét. Igencsak lobbanékony személyisége a játékos csaták folyamán sem kedveztek annak kimenetelében. Aznapra már befejezték a gyakorlást, mindketten kiterülve feküdtek a fűben és az eget bámulták. Ritkák voltak az ilyen alkalmak; amikor csak maguk voltak és élvezték a csöndet, amely körülvette őket. A faluban erre nem volt esélyük sem. Az apjuk gondoskodott erről.

   - Napról-napra jobb leszel, Niklaus.

   Az említett személy épp egy farkas alakú felhőt követett tekintetével, majd nagyot sóhajtva azt válaszolta.

   - Nem az a célom, hogy jó legyek. Én akarok lenni a legjobb.

   Elijah felkönyökölt, úgy nézett le testvérére. – Miért akarsz a legjobb lenni?

    Megvonta a vállát, de nem válaszolt, mire a másik megismételte a kérdést.

    - Talán akkor már nem fog alábecsülni... – motyogta halkan. Nem érkezett gúnyos megjegyzés, semmi. Elijah nem szólt egy szót sem, hiszen jól tudta, miért olyan fontos neki ez és nem volt vak sem, hogy esetleg ellenkezzen. Születése pillanatától kezdve, mindig is ő volt a család fekete báránya, akit az apjuk egy fikarcnyi figyelemmel sem látott el. Amikor mégis megtette, akkor meg Klaus azt kívánta, bárcsak láthatatlan lenne. Eleinte azt gondolta, hogy talán azért van mindez, mert ő a legfiatalabb, de a helyzet sem Kol, sem Rebekah születése után nem változott. Mikael átokként tekintett rá, így nem meglepő, hogy hamarosan már Klaus is ezt gondolta magáról. Ezért akart ő lenni a legjobb, hogy akkor az apja végre elismerhesse tehetségét és ne nyűgként kezelje. Addig a napig viszont nem tehetett mást, mint csendben tűrte az őt ért támadásokat.

   Egy idő után Elijah felkelt és kinyújtózott. Lenézett a testvérére, aki őt bámulta, majd bólintott, mintha pontosan tudná, hogy mire gondolt.

   - Ideje lenne visszamenni.

   Erre a végszóra Klaus is felpattant. Kezébe vette a két kardot, amit magukkal hoztak és elindult, mikor bátyja utánaszólt. Hátrapillantott a válla fölött.

   - Ha valóban te akarsz lenni a legjobb...

   - Igen?

   - Ahhoz előbb engem is le kell majd győznöd. – fejezte be a mondatot egy széles mosoly kíséretében. Klaus is elvigyorodott, de olyan komolyan biccentette előre a kezét, mintha abba egyezett volna bele, hogy átveszi a faluban a vezető szerepet.

   Ám jókedve nem tartott sokáig, ugyanis amint visszatértek a táborba, az apjuk közeledett feléjük ádáz kifejezéssel az arcán.

   - Miért van kard a kezedben? - förmedt rá Klausra és egészen közel állt meg hozzá.

   - Niklaust tanítottam harcolni. – adta a gyors magyarázatot az idősebbik. Közben már egy kisebb tömeg verődött össze köréjük. Mikael nem foglalkozott Elijah-val, tekintetét egyenesen Klausra szegezte, akit szokás szerint megrémített ez az arckifejezés, de tudta, hogy nem tanácsos elfordítania a fejét. Hiszen annak is megtapasztalta már a következményét. Résnyire összeszűkült szemmel nézett le fiára.

   - Szóval én nem vagyok elég méltó neked, hogy tanítsalak. Igazam van? – dörögte és közelebb lépett hozzá. – Miért nem mutatod meg mit tanultál eddig, ifjú harcos? – a fiúnak éppen annyi ideje volt, hogy az egyik kardot elejtve a másikkal tompítsa apja támadását. De a másik kard is kiesett így a kezéből és tőle távol ért földet. Mikael egy harcos kiáltás kíséretében újabb csapást mért felé. Klausnak sikerült kitérnie előle, majd saját fegyvere után vetette magát, miközben körülöttük egyre nagyobb let a kíváncsiskodók tömege. Apró ujjaival már majdnem elérte, mikor apja csizmája épp a fiú orra előtt toppant a földre. Felpillantva Mikael kardjának tűhegyes végével találta szemben magát.

   - Ennyire vagy képes? – amikor Klaus nem válaszolt, az apja parancsolóan azt mondta. – Vedd fel a kardod! – úgy tett, ahogy a férfi mondta, két kezébe fogta a kardod, és feltápászkodott a földről. A másik mindezt unottan figyelte, de ez csak a felszín volt; valójában minden percet fortyogó dühvel élt meg, amit vele kellett töltenie. Mikael egy hosszú pillanatig csak bámult rá, aztán gúnyosan odavetette neki. – Arra sem vagy érdemes, hogy a fiaimmal harcolj, akkor én miért csipkedjem magam érted tovább, kölyök?! – azzal sarkon fordult, megragadta Elijah-t a karjánál fogva és arrafelé kezdte vonszolni, amerről nem sokkal korábban feltűnt.

   Klaus figyelte a távolodó párost, miközben gyermeki szívét fájdalom mardosta. Egyre csak apja utolsó mondata visszhangzott a fülében. „Kölyök”. Nem „fiam”. Lehunyta a szemét és egy végtelen pillanatig úgy maradt.

   Amikor már elég összeszedettnek érezte magát, betámolygott a kunyhójukba. Rebekah békésen aludt bölcsőjében, de rajta kívül szerencsére senki más nem tartózkodott otthon. Pontosan erre volt szüksége. Lerogyott a húga mellett lévő ágyra, összegömbölyödött rajta, arcát a karjai közé temette, hogy teljesen eltakarják azt, a keze pedig a hajára simult. „Kölyök”, nem pedig „fiam”. Őt soha nem szólította így. Még csak a saját nevén sem volt képes nevezni. Klaus csak azt nem tudta, mivel érdemelte ki ezt a kegyetlen bánásmódot, amiben az apja részesítette. Tudomása szerint semmit nem követett el a férfi ellen, amivel ezt érdemelte volna.

   Amikor valaki óvatosan a vállára tette a kezét, megrándult.

   - Nincs semmi baj. Csak én vagyok. – mormolta halkan az anyja, majd gyengéden a karjába öltelte. Klaus nem akart gyengének látszani senki előtt és ha képes lett volna, minden bizonnyal megkérte volna a nőt, hogy menjen el. De nem tudott megszólalni. Szeretetre éhes lelke magába szívta a pillanatnyi figyelmességet és némileg lecsillapította a benne őrjöngő vihart. Örömmel adta át magát az anyai törődésnek, miközben a nő nyugtatólag a haját simogatta és halk szavakat suttogott a fülébe.

   - Egy nap legyőzhetetlen leszek... Én leszek a legerősebb.... – szólalt meg egy idő után. – És akkor... talán már el fog fogadni végre.

   - Az apádnak szeszélyes, kiszámíthatatlan természete van. De nem bántana téged. – mondta, s egy csókot nyomott fia feje búbjára.

   - Megrémiszt. – életében talán először mondta ki hangosan is ezeket a szavakat. Esther egy darabig habozott, mielőtt válaszolt volna.

   - Ahogy mindannyiunkat. De ő is tudja, hogy a család a legfontosabb. Mondd csak,  figyelnél Rebekah-ra egy kicsit? Mindjárt visszajövök.

   - Én? – csodálkozott. Még sosem kérték meg, hogy ő vigyázzon valakire. A nő mosolyogva bólintott.

   - Ha te leszel a legerősebb, akkor biztonságban lesz veled, nem igaz? – Klaus először halványan, majd egyre szélesebben vigyorodott fel. Miután bólintott, az anyja kisietett a kunyhóból. Közben a bölcsőben a baba egy halk, nyöszörgő hang kíséretében felébredt mély álmából, majd hirtelen csuklott egyet. Aztán rázendített a sírásra. A fiú rögtön odasietett hozzá, és lágy hangon megszólalt.

   - Csssss... Rebekah, minden rendben van, a nagy tesód itt van, hogy vigyázzon rád. – a kiságy pereme fölött benézett a kishúgára. A lány szipogott egyet, majd könnyáztatta, nagy, kék szemeit a bátyjára emelte. – Miért sírtál, kedvesem?

   Amikor a kisbaba felemelte felé aprócska karját, Klaus ellenőrzésképpen hátrapillantott. Az anyjuk még nem jött vissza, így hát benyúlt a kiságyba, hogy kivegye. Egyik kezével a fenekét tartotta, a másikkal pedig a fejét. Abban a pillanatban, hogy felemelte és a mellkasához ölelte, Rebekah azonnal belekapaszkodott Klaus ingének nyakába és közelebb húzódott hozzá. Mihelyst a fiú magához ölelte, azonnal megnyugodott, és egész testével hozzásimult a mellkasához.

   - Látod? Nincsen semmi baj. – suttogta a pici füleibe, aki válaszképpen boldogan gügyögött valamit.

   Visszasétált az ágyhoz, óvatosan leült vele, közben vigyázott, hogy mindvégig biztos kézzel tartsa Rebekah-t, aztán gyengéden ringatni kezdte. Természetes érzés volt a karjai közt tartani.

   - Látom, jól kijöttök egymással – szólalt meg az anyja, mikor visszajött. Klaus ijedten kapta fel a fejét, de Esther nem tűnt idegesnek amiatt, hogy kivette a babát a bölcsőből. Egészen máshogy nézett rá, ahogy talán még soha. Tekintetét visszairányította ölében tartott testvérére és azt mondta.

   - Úgy tűnik, szeret engem.

   - Már hogyne szeretne! – odament a gyermekeihez és leült melléjük. Klaus mutatóujjával megsimogatta Rebekah karját, mialatt a kislány még jobban odabújt a bátyja karjai közé.

   - Szerinted lehetek én a legerősebb? – kérdezte váratlanul, de a szemeit továbbra is Rebekah-n tartotta.

   - Elmondom mit gondolok... – Klaus felkapta a fejét. - Úgy gondolom, hogy megvan benned minden, ami ahhoz kell, hogy elérd a vágyadat. De... ha megígérsz nekem valamit, amit be is tartasz majd, számomra már akkor is kész hős leszel.

   - Mit?

   - Szeretném ha vigyáznál a húgodra. Odafigyelnél rá, mellette lennél, és megvédenéd, amikor én nem vagyok ott vele. Megtennéd ezt nekem?

   Klaus lepillantott az karjai közt alvó Rebekah-ra. Szemeit szorosan behunyva tartotta, mintha nagyon szorgalmasan koncentrálna az alvásra. Ahogy végignézett pufók kis arcocskáján, és a pólóját még álmában is elkeseredetten markoló, erős kezecskéjére, rájött, hogy szüksége van a testvérére. Nemcsak azért, hogy megvédje, hanem azért is, hogy szeresse. És neki is épp olyan szüksége volt a húgára.

   - Mit szólsz hozzá, kedvesem? Úgy látszik, én leszek a védelmeződ. – a kislány egy halk hangot adott ki az ölében, majd még erősebben fogta magához Klaus ingét. Ez a kicsiny reakció pedig elég volt neki, hogy azt felelje. - Megígérem.

***

   - Klaus?

   Olyan hirtelen kiszakadt emlékei fogságából, amilyen gyorsan magába szippantotta. A sors fintora, hogy éppen annak a személynek a közbenjárásával fog most meghalni, aki gyermekkorában azzal biztatta, hogy elérheti a célját.

   - Klaus? – szólította meg ismét a hang.

   A hibrid kinyitotta a szemeit, mire vakító fehérség árasztotta el a környezetét, és semmi mást nem látott, csak a fehér fényt. És nem ez volt az egyetlen különös dolog, ami abban a pillanatban történt. A tüdeje égni kezdett, ezzel egy időben a légcsöve viszont újra működésbe lépett és úgy itta magába az oxigént, mintha víz lenne, őt pedig a szomjhalál fenyegetné. És ha már a szomjúságnál tartunk...

   Pislogott egyet. Majd még egyet. Aztán még egy csomót, míg vissza nem tért a látása. A láncok lekerültek a testéről, így könnyűszerrel fel tudta tornázni magát ülő helyzetbe és a kezeit kezdte dörzsölgetni. A homlokát ráncolva nézett az előtte álló lányra, aki keresztbe vont karral nézte őt. És akkor leesett neki.

   Néhányszor megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna, ám még így is kissé rekedtes volt a hangja.

   - Az a varázsige nem arra kellett, hogy Alaric ne jöjjön rá, hol vagyok.

   - Nem, hanem azért, hogy megvédjem a testedet a fehér tölgy hatásától. – vágta rá Bonnie. Klaus nem vesztegette tovább abban az átkozott ládában az idejét, vámpírsebességgel kiugrott belőle. Amint a lába újra a talajon volt végre, nagyot nyújtózott, a háta csak úgy ropogott. Eközben a boszorkány rezzenéstelen arccal figyelte őt.

   - Nem gondoltam volna rólad, hogy...

   - Azért tettem, hogy megvédjem a barátaimat és az anyámat. Nem téged, Klaus.

   - És miért engedtél el? Hagyhattál volna tovább aszalódni abban a koporsóban...

   - Persze és figyelhettem volna minden egyes percben, nehogy Alaric rájöjjön, hogy nem haltál meg. Kösz nem. Mellesleg azt akarom, hogy soha többé ne gyere vissza Mystic Fall’s-ba. Amióta csak betetted a lábad a városba, csak rossz dolgok történtek velünk.

   Klausból kirobbant a nevetés.

   - Egyenes beszéd. Ez tetszik. Ami viszont a mondanivalót illeti...

   - Tudod, hogy bármikor vissza tudlak küldeni abba a koporsóba, ami aztán az óceán fenekén köthet ki. – fenyegette a lány, mire a férfi egy lépést közelített felé.

   - Akár most is? – amikor Bonnie nem válaszolt, a hibrid ajkai gonosz mosolyba görbültek. – Ott voltam én is a beavatáskor, tudom, mi kell a varázslathoz. – egészen közel hajolt a másik arcához, ahogy korábban ő is tette. – Vagyis jelen pillanatban te, kedvesem, nagyobb veszélyben vagy, mint én.

   - Ha azt akartad volna, már rég halott lennék. – jelentette ki, nem túl sok meggyőződéssel a hangjában a boszorkány.

   - Vagy csak szeretek játszani az étellel vacsora előtt. – felelte halálos nyugodtsággal a hangjában. A vele szemben állónak úgy dobogott a szíve, mintha menten ki akarna szakadni a mellkasából, a vér pedig gyorsabban áramlott a testében. Nyelt egy nagyot, ami megadta a férfinak a kezdőlövést. Ám mielőtt lecsaphatott volna áldozatára, minden egyes agysejtje lángra lobbant a koponyájában. Felordított fájdalmában, Bonnie pedig rohanni kezdett az életéért. Klaus sebtében kizárta a kínt a tudatából és a lány után eredt.

   - Már korántsem vagy olyan erős a halott boszorkányok ereje nélkül, nincs igazam? – kiáltotta az előtte elterülő labirintusszerű járatba. Fülelni kezdett és nem is tartott sokáig rájönnie, merre halad az élő vérpótlékja. Szerencse vagy sem, ezúttal sem sikerült legyőzniük a hibridet. És ez mit jelentett? Hogy elérte a célját. Ahhoz azonban, hogy továbbra is legyőzhetetlen maradjon, meg kell semmisítenie az életére fenyegetést jelentő forrásokat. És a boszorkány is ide tartozott.

   Nagyjából két percre volt hajlandó belemenni a játékba, utána vámpírsebességgel a másik előtt termett, elvágva ezzel a menekülési útvonalát. Újból az agysejtfelrobbantós-trükkjével próbálkozott, de ez alkalommal már egyáltalán nem tudott kárt tenni benne. A két vállánál megragadta, és a közeli falhoz rántotta a lányt.

   - Igazad volt. Valóban meg fogod bánni, hogy megmentettél. – azzal lecsapott áldozatára. Bonnie egy utolsó, elkeseredett kísérletet tett, hogy ártalmatlanná tegye támadóját, de Klaus túl gyorsan itta ki belőle az életet jelentő vért és hamarosan már az ájulás fojtogatta. A férfi ezzel szemben legszívesebben diadalittasan felkiáltott volna, mikor a vörös folyadék beáramlott a szájába, lefolyt a torkán, szétterjedt a testében és új erővel töltötte meg. Nagy, mohó kortyokban fosztotta meg a boszit a készletétől, s amint felmondta a szolgálatot a haldokló pára lába, majd az egész teste, két kezével átfogta a testét és óvatosan elfektette a földön, miközben az ajkai még mindig a nyakára tapadtak. Csak miután az utolsó csepp vér is gazdát cserélt, akkor volt képes felállni a test mellől. Megnyalta a szája szélét és elégedetten nézett le az egykor veszélyt jelentő Bonnie-ra. Egy gonddal kevesebb.

   Ideje volt elhagyni ezt az átkozott raktárat.

   Mikor végre kiért az épületből és megcsapta a szabadság szele, tökéletes elégedettséget érzett. A tény, hogy ezúttal sem sikerült megszabadulniuk tőle, jelentősen növelte a hibrid egóját és azt a berögzült vágyát, hogy ő igenis lehet legyőzhetetlen. A történelem túl sokszor állt már az ő oldalára, és bizonyította be, hogy igenis az volt.

   Hamar eldöntötte magába, hogy hol akar most lenni, vagyis inkább, hogy kivel akart lenni. Eltűnődött, vajon merre találhatná meg, és arra a következtetésre jutott, hogy Mystic Fall’s-ban kellene kezdenie a keresést. Vámpírsebességgel tette meg az utat a városig. Olyan soknak tűnt számára a mozdulatlan állapot, hogy jól eső érzés volt mozognia. A Nap már rég lenyugodott, s helyét a Hold vette át az égen, amely most is fényesen világított a rengeteg csillag között. Az évszázadok során rátalált azokra a tájakra, látnivalókra, kincsekre, amelyek széppé tették az életet. Drága ajándékká, nem pedig súlyos teherré, amilyennek néha érezzük. Az éjszakai égbolt is ilyen volt számára.

   Nem tudta, meddig bolyongott a házak között és az erdőben, amíg meg nem találta akit keresett. Csak arra eszmélt fel, hogy ott álltak egymás karjaiban alig tíz méterre tőle. A lány halkan szipogott egyet, míg a férfi a hátát simogatta, hogy lenyugodjon. Eszébe jutott az anyjának tett ígérete... amit többször is megszegett az elmúlt időben. Annyira fontosnak tartotta, hogy minden úgy történjen, hogy az nekik kedvezzen, hogy észre sem vette, mennyire elhanyagolta egyetlen kishúgát, akinek még mindig szüksége volt rá.

   Közelebb merészkedett a pároshoz, s szándékosan hagyta, hogy a talpa alatt megreccsenjenek az ágak, ezzel leleplezve közeledtét. Egy emberként fordultak szembe vele, és kerekedett ki hatalmasra mindkettőjük szeme.

   - Niklaus? – hebegte Elijah, mint aki nem hisz a szemének.

   - Nik? – kérdezte Rebekah is döbbenten.

   - Az egyetlen és utánozhatatlan. – vágta rá mosolyogva a hibrid. A lány szemében még mindig könny csillogott, miközben egyre közelebb merészkedett testvéréhez. Aztán egyszeriben már a bátyja karjai közt volt, arcát Klaus mellkasába temette, aki szorosan magához vonta. És akkor, ahogy ott álltak összeölelkezve, Rebekah szinte azonnal megnyugodott, vett egy mély levegőt és még jobban belekapaszkodott a hibridbe, mintha ő lenne a kapocs, amely egyben tartotta a lányt. Csak. Úgy. Mint. Régen.

   Tekintete találkozott Elijah-éval, aki bólintott felé, mint mikor kicsik voltak, és kitalálta, mi járt a fejében. Nem volt szükség szavakra. Nem kellett kimondaniuk, hogy mostantól együtt maradnak, mert anélkül is tudták.

   Mindörökre.