I found myself in You 1.

Halihóóó mindenkinek!:)) Ezennel kezdetét vette a nyár egyik fanfictionje ala Nirvana:) A fejezetekkel próbálok igyekezni, bár ez előtt is sokáig ültem:D de remélhetőleg a továbbiakban ihletanya mellettem lesz és súgja majd az ötleteket:) Itt meg is ragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Sleepy-nek és Andie-nek a sok segítséget és ötleteket(L) :) na de elég a nyáladzásból xD Enjoy!

1.

   - Nem hagylak itt! – mondta Caroline. A hangja cérnavékony volt, szeméből a könnyek pedig akadálytalanul törtek utat maguknak. Tyler egy pillanatra a szemébe nézett, tekintetéből egyértelműen látszott, hogy nem akarja, hogy a lány maradjon. Nem akarta, hogy végignézze, ahogy útja végére ér. A következő pillanatban azonban a hibrid arca eltorzult a fájdalomtól, a teste összerándult, mint mikor átváltozott teliholdkor. A különbség viszont, hogy ezt nem fogja túlélni. Caroline felpattant.

   - Menj! – kiáltotta Tyler, mielőtt egy újabb hangos reccsenés fel nem hangzott volna. A lány utálta ezt a tehetetlenséget, a másik szenvedett, ő pedig nem tehetett semmit. Csak az utolsó kérését volt képes teljesíteni. Sarkon fordult és vámpírsebességgel kiviharzott a barlangból. Szaggatottan vette a levegőt, a szíve pedig sajgott egy egészen másfajta fájdalomtól.

   Mikor már úgy vélte, hogy kellő távolságra van, elővette a mobilját és tárcsázta az első számot, amit talált. Elena hangja hangzott fel a vonal tulsó felén.

   - Caroline? Mi történt? – beletelt pár percbe, mire a vámpír meg tudott szólalni.

   - Tyler... – mély levegő. – Ő... – meghalt. Képtelen lett volna hangosan is kimondani. Hallotta a hasonmás döbbent lélegzetvételét.

   - Nem. – suttogta halkan.

   - Kérlek vigyázzatok magatokra hazafele! – mondta hirtelen. Nem akart senki mást elveszíteni. Két személyt... – nagyot pislogott a saját gondolatmenetén, majd gyorsan megrázta a fejét. – egy személyt ma már így is elveszített.

   - Rendben. Te is, Car! – elnémult a vonal, Caroline pedig szélsebesen tette meg az út további részét is hazáig. Arról a titkolt vágyáról, hogy hamarosan felébred és rájön, hogy az elmúlt időszak csak egy borzalmas álom volt, már rég letett, de abban még mindig reménykedett, hogy az elmúlt órák eseményei tényleg csak a képzelete szüleményei voltak. Hiszen nem halhatott meg! Nem és nem!

   Fel-alá járkált a szobájában, majd mikor már úgy ítélte meg, hogy kellőképpen lejárta a lábát, leedőlt az ágyra és a plafont kezdte tanulmányozni. Egy kövér könnycsepp gördült le az arca oldalán. Sosem a türelméről volt híres, és ez most is megmutatkozott. Úgy érezte, történni fog valami. Muszáj volt, hogy így legyen, mert ahogy a világ jelenleg állt... azt nem tudta elviselni.

   Összegömbölyödve oldalra fordult, kezét a feje alá helyezte és nagyokat lélegzett. Tyler utolsó szavai jártak a fejében. Én már reménytelen eset vagyok. De te erős vagy! És egy gyönyörű jövő vár rád!

    Mielőtt egy újabb könnyáradat szabadult volna fel belőle, az éjjeliszekrényén lévő papírzsepikészletéért nyúlt. A nagy erőlködésben azonban leverte az előtte heverő rajzot. Az Ő rajzát.  Az ágy szélére gördült, de nem vette fel a képet, amelyet Klaus készített róla. Soha nem tudta hova tenni a hibrid hirtelen közeledését felé, mindig úgy gondolt rá, mint egy viccre. Elvégre Klaus nem képes érezni, igaz? De...

   Nincs semmi „de’, Caroline! – korholta le magát a vámpír, azzal felpattant az ágyból, és a papírfecnivel együtt a kukához ment.

   De nem dobta ki.

   Talán egy nap... egy év vagy akár egy évszázad múlva fel fogsz bukkanni az ajtómnál... és majd megmutatom neked a világot, és amit nyújtani tud.

   - Nem, nem fogod! – csattant fel, majd idegesen visszahelyezte a helyére, miközben a telefonja képernyője egy pillanatra felvillant, jelezve, hogy sms-e érkezett. Kíváncsian a készülék után nyúlt, ám mikor az üzenetküldő nevére pillantott, megint bosszús lett. – Marha jó vicc!

   Megnyitotta és a következő kérdést olvasta benne: Bemehetek?

   Ezzel egy időben meg is csörrent a telefont és a TYLER név volt olvasható középen.

   - Akárki is vagy... – szólt bele fenyegetően Caroline.

   - Nyisd ki az ajtót, Caroline. – mondta a vonal másik végén lévő személy, akinek kiköpött Tyler hangja volt. A lány földöntúli állapotban ment le a lépcsőn és mikor meglátta az ajtóban ácsorgó férfit, felgyorsította a lépteit és majdnem kitépte az ajtót a keretéből.

   - Tyler! – kiáltott fel meglepetten, ám mielőtt a másik akár egy szót is tudott volna szólni, Caroline már a nyakába is vetette magát. A lendület hevétől a hibrid kissé hátratántorodott, majd szorosan átfogta a vámpír derekát és még közelebb húzta magához, fejét pedig a nyakába temette. – Hál isten! – sóhajtott fel hangosan. Hosszú percekig maradtak így, lehunyt szemmel, egymás karjaiban, mialatt Car egy pillanatig sem gondolkodott el azon, vajon hogyan kerülhetett ide a barátja, aki elméletileg nemrég halt meg. Nem. Most csak az számított, hogy ott volt mellette. Mélyen magába szívta az illatát, aztán egy apró csókot nyomott az arcára, és kivonta magát az ölelésből. Megfogta Tyler kezét és befelé kezdte húzni.

   A konyhából hozott egy-egy tasak vért, és a szobájába érve az egyiket a férfinek nyújtotta, a másikat pedig ő maga kezdte el inni. Élvezte, ahogy a vörös folyadék lefojik a torkán és érezte, ahogy azonnal új erővel tölti meg.

   Tylerre nézett, aki szavak nélkül is megértette, hogy mit akar tőle a lány.

   - Bonnie érdeme, hogy élek. – Caroline felvonta a szemöldökét. – Azzal a varázslattal, amit Klausra olvasott igazából a köztünk lévő vérköteléket szüntette meg.

   - Vagyis nem fogsz meghalni? – kérdezte reménykedve.

   - Hacsak nem téped ki itt és most a szívemet. – viccelődött a hibrid, amire egy vállra mért ütés volt a válasz. Tyler felnevetetett, Caroline meg valósággal úszott a másik nevetésének dallamában. Életben van! Tényleg nem halt meg!

   - Várj, akkor mi volt az a „haldoklás” az előbb?

   - Nem tudom. Utána jött be Bonnie a barlangba és közölte velem, hogy nem fogok meghalni. Legalábbis ma még biztos nem.

   - Fel kell hívnom Elenáékat, hogy elmondjam... – kezdte, de a férfi megragadta a kezeit. Furcsa borzongás futott végig a lány karján azon a ponton, ahol megérintette, Még soha nem érzett ilyett korábban, pedig már jópárszor feltérképezték egymás testét.  Mikor belenézett gesztenyebarna szemeibe, látta, hogy valami megváltozott a tekintetében. Nem tudta volna megmondani, hogy mi, de azt igen, hogy nem csak képzelődött. Caroline reakciója ösztönös volt, az ajkai enyhén szétnyíltak és szemei Tyler szájára szegeződtek. A másik azonnal kapcsolt, egy kósza hajtincset a füle mögé tűrve lassan közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. Ajkaik találkozása olyan elemi erővel söpört végig a vámpír testén, hogy teljesen beleszédült. Halkan felnyögött, majd egyik kezével beletúrt a férfi rövid, barna hajába, míg másikkal a nyakát karolta át és még közelebb húzta magához. Érezte, hogy Tyler keze a pólója alatt volt már és valósággal égett a teste azokon a helyeken, ahol a hibrid végigsimított selymes bőrével. Ez a csók azonban egyáltalán nem hasonlított a Caroline által megszokottakhoz. Sokkal jobb volt azoknál.

   Amikor végül szétválltak az ajkaik, hosszú percekig maradtak még ott, egymás karjaiban, a homlokuk összeérve, miközben zihálva vették a levegőt. Soha nem volt még ilyen csókban része a lánynak, teljességgel felemésztette őt kívül-belül.

   - Bonnie majd szól nekik. – szólalt meg Tyler, mikor már nem kapkodva szívta az oxigént magába. Caroline helyeslően bólogatott.

   - Igen... akkor csak... szólok anyunak, hogy itt maradsz éjszakára. – felelte és egy rövidke csók után kibontakozott az ölelésből és az otthoni telefonért ment. Liz különösebb érdeklődés nélkül fogadta, hogy a lánya barátja náluk alszik, hiszen ez mindennapos dolognak számított. Arról nem is beszélve, hogy a serif nem tudott Tyler majdnem haláláról. Egy rövid anya-lánya beszélgetés után – ami mindig abból ált, hogy Liz mondta a vámpírnak, hogy későn ér haza, ha hazamegy egyáltalán éjjel, és mik lennének Caroline teendői – letették a telefont.

   A lány sietve visszament a szobájába, készen arra, hogy továbbvigyék az iménti csókot vízszintesbe, mikor meglátta Tylert az éjjeliszekrénye előtt ácsorogni kezében Klaus rajzával. Ó a francba! – gondolta. – Miért nem dobtam ki az előbb azt a nyavalyás képet?

   - Tyler... – a hibrid hátrafordult, gesztenyebarna szeméből semmit nem lehetett kiolvasni.

   - Miért tartottad meg? – szegezte neki a kérdést. A hangja nem volt sem vádló, sem rosszalló, egyszerűen csak érdeklődő. Tényleg tudni akarta az okát és belefáradt már a témába. Caroline vett egy mély levegőt és úgy döntött, az igazat fogja mondani. Vagyis... majdnem.

   - Én... nem tudom... ki akartam dobni. Mielőtt megjöttél volna.

   - És mi akadályozott meg? – kérdezte a homlokát ráncolva és egy lépést közeledett a lány felé. – Hmm? Miért nem dobtad ki, Caroline?

   - Ne játszuk ezt megint... – kérte nagyot sóhajtva. – Miért nem tudod ennyiben hagyni? Klaus meghalt és ennyi. Nem kell előadnod a féltékeny srácot.

   - Miért, különben lenne okom?

   A szöszi lehunyta a szemeit. Mi az ördögért nem szabadult meg attól az ostoba rajztól már korábban? A válasz persze egyszerű volt: a hibrid olyan világról, életről beszélt neki, ami mélyen megérintette Caroline lelkét. Mintha pontosan tudta volna, mire vágyik a lány, holott még ő maga sem volt tisztában vele. Egy egész világ vár rád odakint... csodás városok, művészet és zene... Tiéd lehet az egész... Lehet még ezer meg ezer születésnapod... Csak kérned kell. – visszhangzottak a fejében a férfi szavai, amíg úgy érezte, képes lenne felrobbanni. Miért Tyler előtt kell ilyen dolgokra gondolnia? Nem. Egyáltalán nem kellene ilyeneknek eszébe jutnia!

   Belső merengéséből a hibrid szakította ki. Caroline szemei meglepetten pattantak fel, mikor a másik ajkai birtoklón rátapadtak a lány szájára, miközben két keze közt tartotta a fejét. Tekintetük egymásba kapcsolódott, aztán olyan gyorsan lett vége, ahogy elkezdődött. Car tétován megérintette az ajkait, mintha nem lenne biztos az iménti élmény megtörténtében.

   - Ezt miért kaptam? Hát nem haragszol?

   Tyler lassan megrázta a fejét.

   - Rájöttem, hogy ma majdnem elvesztítettelek. – mélyen belenézett a másik nagyra nyílt, tengerkék szemeibe. – Eddig természetesnek vettem a közelségedet, mostantól  viszont minden napot, órát, percet vagy akár másodpercet ki akarok élvezni, amit veled tölthetek. Meg akarlak ismerni.

   - Hiszen ismersz már. – nyögte ki döbbenten. Alig tudta elhinni, hogy ezt tényleg a férfi mondta neki. És teljességgel igaza volt. Olyan természetes volt, hogy együtt voltak. Megbeszélték egymással az olyan hétköznapi dolgokat, mint az iskola, barátok, és természetfeletti lényük kérdései. De egymást nem ismerték meg. Nem tudta, mire vágyik a férfi, hova akar eljutni vagy mihez akar kezdeni örökké tartó életével.

   A másik fejét kissé oldalra döntve elmosolyodott, mire a lány megadta magát.

   - Igazad van.

   - Tudom. Mindig igazam van. – vágta rá nevetve a hibrid, amit Caroline egy játékos ütéssel díjazott a férfi mellkasára. Válaszképpen Tyler átkulcsolta a karjait a vámpír derekánál és ledöntötte magával az ágyra. A lány halkan felkuncogott, bőre pedig felforrósodott, mikor Tyler teste az övére nehezedett. De ez az este nem a testiségről szólt. Kétségtelen, hogy megvolt köztük a kémia – már hogyne lett volna? – sőt, talán most érződött a legjobban a kettőjük közti szenvedély, de most nem adják át magukat neki. Bármennyire is nehéz lesz. – gondolta, miközben belenézett a másik ragyogóan barna szemeibe.

   A hibrid elhelyezkedett az ágy tetején és egyik karját kinyújtva helyet adott maga mellett a lány számára is, aki örömmel feküdt be oltalmazó karjai közé. Fejét izmos mellkasára fektette, egy pillanatra lehunyta a szemét és igyekezett mindent az emlékezetébe vésni. A szagokat, hangokat, és az érzéseit. Ez az este... más volt.

   - Oké, hol akarod kezdeni? – kérdezte halkan, és ujjaival Tyler kezével babrált.

   - Kezdjük az elejéről. - Caroline csodálkozva nézett fel rá, mire vigyorogva folytatta. – Úgy tudom régen egy seggfej voltam...

   - Mire fel a múlt idő? – heccelte nevetve a lány.

   - Ezt meg hogy ér... – emelte magasba a szemöldökét, de Car beléfagyasztotta a szót. A csók rövid volt és korán sem olyan szenvedélyes, mint az eddigiek, de a kívánt hatást elérte, ahogy látta Tyler arcán. Aztán kinyitotta a száját... és beszélni kezdett. Eleinte nem volt biztos benne, hogy képes lesz megszólalni, de egy perccel később már abban voltak kétségei, hogy meg fog-e tudni állni valaha is. A hibriden viszont nem látszott, hogy bánná, épp ellenkezőleg. Egy halvány mosoly játszott az ajkain, mialatt tekintetét egy pillanatra sem emelte le róla. Caroline mindent elmondott; a szülei kezdeti problémáitól kezdve, a válásig, az önértékelési gondjait... – ahol Tyler furcsán nézett rá.

   - Miért bámulsz így?

   - Csak sosem gondoltam volna rólad...

   - A világ felé nem is mutattam azt az arcomat.

   - Akkor sem értem. Hiszen gyönyörű vagy. – Car csak idegesen legyintett egyet. – Hidd el, Caroline. Gyönyörű vagy. – a hangjából olyan komolyság áradt, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. Az emlékezete mélyéről váratlanul egy újabb jelenet elevenedett fel, minek hatására legszívesebben a falba verte volna a fejét. Gyönyörű vagy és erős, tele vagy fénnyel. Élvezem a társaságod. Akkor éjjel azt felelte erre, hogy Tyler már mondta ezeket neki, az igazság azonban az volt, hogy most hagyták el először ezek a szavak az ajkait. Persze, a szeretlek- részen már túljutottak, és feltétel nélkül el is hitte a hibridnek, főleg azok után, amiket kiállt érte, hogy megszabaduljon a Klaus iránti hűségétől, de... soha nem beszélt arról, hogy Caroline-t gyönyörűnek tartaná-e és igazság szerint... ez hiányzott is a lánynak. Csakhogy erre most jött rá, hogy valóban kimondta, mivel eddig nem is gondolt rá.

   A csend kezdett hosszúra nyúlni, úgyhogy a vámpír gyorsan megköszörülte a torkát.

   - Mi lenne, ha most te beszélnél?

   A hibrid teliszájjal elmosolyodott, hófehér fogai kilátszódtak.

   - Hol kezdjem?

   - Az elején. – jelentette ki a másik. – Neked nem hiányzik az apád? – kérdezte hirtelen.

   - Nem gondolok rá. – vonta meg a vállát.

   - Tudom, hogy a viszonyotok nem volt... mesés.

   - Így is lehet fogalmazni... – felelte bosszúsan. – De neked is megvoltak a gondjaid a tiéddel.

   - Attól még hiányzik. Mindazt a sok rossz emléket, amit miatta át kellett élnünk... – megrázta a fejét. - de mégis csak ő volt az apám.

   Amikor a férfi nem felelt, Caroline felnézett rá. A gondolataiba meredve feküdt mellette, tekintete a semmibe bámult. Nem sokat beszélt a polgármesterrel, ellenben azzal tisztában volt, hogyan bánt a fiával vagy a feleségével. Richard hirtelen haragú ember volt a vérfarkas átoknak köszönhetően, amelyről nem is tudott, s pont ez okozta a vesztét. Az átok valósággá vált, csak nem úgy, mint a fia esetében. Neki nem kellett megtapasztalnia a teliholdkor történő átváltozást, mikor minden egyes csontja eltörik, a teste pedig átalakul egy gyilkos farkassá. Caroline-nak volt néhány alkalma végignézni, ahogy mindez megtörténik Tylerrel, együtt élte meg vele, osztozott a fájdalmában, még ha fogalma sem volt, milyen tortúrán esett is át valójában.

   Egyik kezével végigsimított a hibrid mellkasán, míg ajkaival az arcára adott egy puszit, amivel kirángatta Tylert belső merengéséből.

   - Ezt miért kaptam? – csodálkozott.

   - Sajnálom.

   - Nos, egyikünket sem áldotta meg a sors egy mintaapával.

   - Hát nem... – egy ideig csendben feküdtek egymás mellett, a férfi automatikus mozdulatokkal simogatta Caroline hátát, míg ő a hasára rajzolt mindenféle alakzatot. Kíváncsi volt, hogy Mr Lockwood elfogadta volna-e a fiát, ha kiderül a vérfarkas-átok. Ha megtudja, mit is jelent az és kitől öröklődött. Az ő apja valószínűleg sose tudta volna elismerni olyannak, amivé vált. És nem Car miatt. Egész életében a vámpírok ellen próbálta megóvni a várost és a családját – legalábbis amíg Mistic Fall’s-ban lakott - ám végül mégsem tudta megvédeni a saját lányát, hogy vérszívó váljon belőle.

   - Feszült lettél. – állapította meg Tyler. A vámpír akkor jött rá, hogy milyen erősen szorította a másik mellkasára fektetett karját. Olyan gyorsan engedte el, mintha égette volna a bőrét. Nos... így is volt, de nem a kellemetlen fajtából.

   - Miért nem szóltál? Majdnem eltörtem a karodat!

   - Min gondolkodtál, hogy ilyen feldúlt lettél?

   - Apán... a múlton és... a jövőn. Te mihez akarsz kezdeni az életeddel? Úgy értem... igen. Tudod, hogy nem maradhatunk itt örökre, mert feltűnne az embereknek, hogy nem öregszünk.

   - Csak irigykednének. – nevetett fel Tyler röviden.

   - Nem tudom, mi irigyelni való van rajtunk... – dörmögte az orra alatt. - Annyi mindenről fogunk lemaradni.

   - De annyi minden mást élhetünk át, amit az emberek soha nem lesznek képesek.

   - Te örülsz, hogy azok vagyunk, amik? – kérdezte összeráncolt homlokkal a lány, mire a hibrid csak megrántotta a vállát.

   - Én csak igyekszem a pozitív oldalát nézni. Miért kéne egy örökkévalóságon át azon töprengenem, hogy érdemes-e élnem? Vagy milyen életem lenne, ha nem lennék vámpír. – igaza volt. Elvégre annyi idő állt a rendelkezésükre, amennyiről az emberek álmodni sem mernek. Caroline pedig képtelen volt még ép ésszel felfogni az előtte álló utat, de miért is kéne? A jelenre kell mindenekelőtt figyelnie, hiszen ebben a valóságban él. Itt és most. Hogy a jövőben milyen megpróbáltatások várnak majd rá és azokat hogyan fogja átvészelni... az még nem az ő gondja. Ahogy erre rájött, a szája sarka fölfele görbült, ami Tyler arcvonásait is ellazította.

   - Igazad van. Tényleg, ugye gimi után megyünk mi is a többiekkel együtt fősulira? Mondd, hogy igen!

   - Mit szeretnél ennyire tanulni? – érdeklődte a férfi vigyorogva. Caroline egy pillanatra eltöprengő arcot vágott.

   - Még mindig érdekelne az újságírás... pláne azután, hogy anya leszólta az ötletemet. – tette hozzá kuncogva. – Vagy esetleg rendezvényszervezést tanulnék. Abban úgyis profi vagyok. – mondta büszkén. – És veled mi a helyzet?

   - Nem is tudom... talán művészetet. Rajz meg hasonlók. – oldalba bökte a vámpírt. – Hátha Klaus nyomába érhetek egyszer.

   - Ne kezd megint...

   - Mit? – kérdezte tanácstalanságot színlelve. – Tényleg berozsdásodtam szerintem.

   - Hülyeség. Láttam egy-két rajzodat. Tehetséged van hozzá. – hirtelen felpillantott Tylerre és a szemöldökét föl-le vonogatva folytatta. – Talán lehetnék én a modelled.

   Egy szívdobbanásnyi szünet után érkezett is a válasz.

   - Ilyen ajánlatot ki utasítana vissza?

   - Lerajzolhatnál úgy, mint Jack Rose-t a Titanicban... – húzta tovább a másik agyát. – Tudod... nem lenne semmi más rajtam, csak egy nyaklánc.

   - Mi lenne, ha témát váltanánk? – tudakolta Tyler türelmetlenül és szinte rögtön mocorogni kezdett, mire Caroline vidáman felkacagott.

   - Csak nem felizgattalak? – a kérdés azonnal megválaszolásra került, mikor a lány kezét a férfi nadrágjának elejére helyezte és végigsimított rajta. – Hmm... – beharapta az alsó ajkát, mikor a másik felszisszent és a fejét hátrahajtotta. Olyan gyönyörű volt, ahogy az éjjeli lámpa halvány fénye megvilágította az arcát.

   - Caroline... – a szöszi folytatta volna a kényeztetést, de bármiféle előzmény nélkül megpördült az ágyon, egy rövid pillanatig a levegőben maradt és csak a hibrid erős kezének volt köszönhető, hogy nem kenődött fel a plafonra. Egészen közel hajolt hozzá, bőrén érezte forró lélegzetvételeit, majd halkan a fülébe suttogta. – Nem ma este. – azzal ajkai vadul rátapadtak a lányéra, mintha az imént nem visszautasította, hanem elfogadta volna az ajánlatot. Caroline nem kapott levegőt, de a pokolba is az oxigénszükséglettel! Kát lábát összekulcsolta a férfi derekán, és mikor Tyler nyelve becsúszott az ajkai közé, körmei élesen belevájtak a hátába. Úgy kívánta, mint eddig soha!

   Amikor a hibrid felnézett rá, gesztenyebarna szeme valósággal izzott, tekintete éhesen vizslatta a lányt, majdhogynem felfalta.

   - Abba kellene hagynunk... - a lány nem felelt, csak vadul bólogatott, aztán magához húzta a fejét és hevesen nekiesett a szájának. Tyler keze a csípőjébe vájt, olyan erősen szorította magához, míg Caroline beletúrt dús hajába. Mikor a másik elkezdett lejjebb haladni, csókokkal halmozta el a nyakát, Car szédülni kezdett. A vágy, amit érzett... teljességgel megőrjítette az egész lényét.

   A kettőjük közt forrongó szenvedélyt telefoncsörgés vágta ketté. Olyan gyorsan bontakoztak ki a csókból, amilyen váratlanul belegabalyodtak. A vámpír elfojtott magában egy káromkodást, ahogy a mobiljáért nyúlt, mialatt Tyler újfent elfoglalta helyét az ágy tetején, miután eligazította magán a pólóját.

   - Igen? – kérdezte és hangjából félreérthetetlenül érződött, hogy a vonal túlsó felén lévő személy a lehető legrosszabbkor kereste őt telefonon.

   - Ó, rosszkor hívtalak? – Elena volt az.

   A mellette ülő férfira nézett és végigszántott saját haján.

   - Így is lehet mondani. Miért hívtál?

   - Csak mondani akartam, hogy Matt-tel mindketten épségben hazaértünk. És tudni akartam, hogy te jól vagy-e, tudod... az utóbbi beszélgetésünk után. – a hasonmás ezek szerint még nem tudott róla, hogy Tyler él és virul és épp itt fekszik mellette.

   - Ezek szerint nem beszéltél még Bonnie-val.

   - Még nem, most fogom majd hívni, miért? Mi történt, Car?

   - Majd megtudod. – felelte sejtelmesen, mire Tyler megfogta szabadon lévő kezét és hüvelykujjával gyengéden végigsimított kézfején.

   - Aggódnom kellene? – vonta kérdőre a másik, amin Caroline csak nevetett. – Ezt nemnek veszem. Tényleg minden rendben?

   - Igen, ne aggódj. Holnap beszélünk, oké? – elköszöntek egymástól és a lány egy nagy sóhajtás kíséretében visszarakta a készüléket a helyére. Ezzel együtt a lámpát is leoltotta, így teljes sötétségbe borult a szoba, egyedül a kinti lámpák fénye szűrődött be a helyiségbe és szolgált némi világossággal.

   - Fáradt vagy? – hangzott fel a sötétben Tyler kérdése.

   - Kicsit. – az oldalára fordult, így szinte teljesen szembehelyezkedett a másikkal, egyik karját a feje alá rakta, úgy bámulta férfit.

   - Gyere ide. – Tyler megint felajánlotta magát párna gyanánt, amit Caroline örömmel el is fogadott és már az ölében is feküdt. Egy percre lehunyta a szemét és élvezte a kellemes csöndet, amely körülvette őket. Persze vámpírhallásának köszönhetően soha nem létezett igazán teljes csöndben, hiszen a legapróbb neszeket is meghallotta, de nem is erre gondolt éppen. Minden olyan békés volt és nyugodt, amely néhány órával ezelőtt még valóságos képtelenségnek bizonyult. Még az álmosság is próbálta hatalmába keríteni, de előbb muszáj volt mondania valamit.

   - Örülök, hogy itt vagy. Velem. – törte meg a hallgatást.

   - Én is.

   - Tyler, én... – kezdte, de nem volt biztos benne, hogyan kellene befejeznie. Szereti? Ezt már eddig is tudta.

   - Igen?

   - Ez az este... ugye valóság volt? Vagy csak álmodtam?

   A választ a hibrid egyenesen a lány fülébe suttogta.

   - Holnap reggel, amikor felébredsz, tudni fogod, hogy mindez megtörtént.

   - Akkor... jó. – felelte mosolyogva. A fáradtság, amelyről egész eddig azt hitte, hogy aznapra nagy ívben elkerülte, most úgy ölelte magához, mint egy kislány a plüssállatkáját elalvás előtt. És már érezte, hogy ő is hasonló utakra fog rövid időn belül lépni. – Ne haragudj, de azt hiszem, el fogok aludni.

   Tyler nem szólt egy szót sem, így Caroline minden maradék erejét összeszedve felnézett az arcába. Szemei le voltak csukódva, szemöldökét pedig kissé összevonta, mintha nagyon erősen koncentrálna az alvásra. Mosolyogva visszahajtotta fejét a mellkasára, majd hirtelen ötlettől vezérelve bele is temette az arcát és halkan azt motyogta.

   - Köszönöm ezt az estét.

   Egy ideig hallgatta a másik szívverését, egyenletes légzését, aztán mielőtt felszállt volna az Álom Expresszre, még érezte a férfi ajkainak érintését a homlokán.

   - Jó éjt, Caroline. – mormolta, mire a lány még közelebb bújt hozzá, átölelte, majd szép lassan mély álomba zuhant.