I found myself in You 3.

Csípjetek meg, hogy nem álmodom-e és tényleg sikerült ezt az átkozott, istenverte fejezetet befejeznem... xD Neeeem ilyen rossz a fejezet, csak a megírása volt valóságos kínszenvedés:) Több okból is... egyrészt elegem van Tyler testéből xD másrészt nekikezdtem egy sorozatnak (Teen Wolf - mindenki nézze aki eddig nem tette volna mert KURVAJÓÓÓ!!!) és a mai nap odaáig jutottam, hogy hagyom a fenébe az írást erre tessék... xD Na mind1, egy valamit viszont előre le szeretnék mostmár szögezni; nem tudom, mikor jön a következő fejezet, de úgy döntöttem, hogy Sleepy technikáját alkalmazva nekem is hetente publikálódik majd az új fejezet! (aztán ki tudja, meddig tudom ezt tartani a mostani hosszúra nyúlt időt elnézve) Na, de abbahagyom a szófosást, ehhez a fejezethez már csak annyit mondok: Enjoy!

3.

   Aznap délután Caroline a szobájában készülődött arra a bizonyos randira. Tyler azt mondta neki, hogy ne vegyen fel kisestélyit, de nem is akart mackónadrágban megjelenni, így valahol a kettő között húzta meg a vonalat. Végignézett magán a tükörben, miközben mosolyát nem tudta elrejteni.

   Egy randi Tylerrel.

   Soha nem randiztak még. Nyáron folyton egymás közelében voltak, de soha nem nevezték randinak ezeket a találkozásokat. Ő legalábbis nem. Valószínűleg Tyler sem. Amióta pedig összejöttek a kapcsolatuk... nos, mindig volt valami fontosabb; Tyler hibriddé válása, a kötelék közte és Klaus között, és amikor ezt végül sikeresen megszakította... Egyszóval ez lesz az első, igazi randijuk.

   Nagyon kíváncsi volt, a férfi vajon milyen meglepetéssel szolgálhat, bár az is igaz, hogy az utóbbi időben mindig sikerült meglepnie, úgyhogy nem aggódott túlságosan. Vegyük csak példának a ma reggelt. Ajkain még szélesebb lett a mosoly, mikor visszaemlékezett Tylerre, ahogy a fürdőszoba közepén állt... nem igen figyelmen kívül hagyható állapotban. Alig tudta elhinni, hogy képes volt ennyire felizgatni a hibridet, bár hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem találta hízelgőnek. És izgatónak.

   Amikor odalent megszólalt a csengő, még egyszer ellenőrizte a kinézetét, majd felkapta az ágyról a táskáját és vidáman lesietett a földszintre. Meglátta a férfit a bejárati ajtó ablakán, mire felgyorsította lépteit és a maradék pár métert már vámpírsebességgel tette meg. Kinyitotta az ajtót és a másik nyakába ugrott. Tyler felnevetett hevessége láttán, de egy pillanatra a karjaiba zárta.

   - Öt percre teszem ki a lábam a házból és máris hiányzom?

   - Rendben, akkor legközelebb nem fogsz hiányozni, így jó?

   - Nem mondtam, hogy zavar. – suttogta a fülébe, míg egyik kezével végigsimított szőke hajzuhatagán, aztán kivált az ölelésből és az autó felé mutatott. – Csak utánad.

   - Elárulnád végre, hogy hová megyünk? – vonta magasra a szemöldökét.

   A férfi vigyorogva megrázta a fejét.

   - Úgy odalenne a meglepetés.

   - Naaaaaa... – unszolta tovább a másikat, de már a járműhöz haladva. – Tudok titkot tartani. Majd élethűen meglepődöm, mit szólsz?

   - Ügyes próbálkozás! – vágta rá a hibrid, azzal szélesre nyitotta az ajtót a lánynak. Caroline egy pillanatig nem mozdult, csak mélyen a másik szemeit nézte, hátha megnyeri a verseny. Tyler közelebb hajolt hozzá, ajkaik már szinte összeértek. – De ez nem változtat a tényen, hogy te vagy a legrosszabb színésznő, akivel valaha találkoztam. – mondta a lány szájába. A vámpír válaszul egy nem rossz szándékú, de nem is erőtlen pofont kevert le a férfinek, és beszállt a kocsiba. „Áldozata” felnevetett Car reakciójára, aztán bepattant a vezető ülésre és elindította az autót. A motor egy nagy berregés kíséretében életre kelt és Tyler gyorsan el is hajtott a háztól. – Annyit elárulok, hogy élvezni fogod.

   - Húúú, már ilyen jól ismersz? – kérdezte cinikusan a lány, de a mosoly ott bujkál a szája sarkában.

   - Úgy hiszem igen. – Tyler egy pillanatra levette tekintetét az útról és gesztenyebarna szemeit Caroline-éiba fúrta. Volt benne valami... más. És itt elsősorban nem arra célzott, hogy hogyan nézett rá, vagy mit mondott neki. Hanem az arckifejezésére... a látást biztosító szervének furcsa, eddig ismeretlen ragyogására. A válasz pedig ott volt az orra előtt, kézzel tapinható közelségben, s mégsem tudta elérni. Vagy talán csak nem akarta. Megrázta a fejét, mintha ezzel kikergethetné a gondolatokat az elméjéből. Amikor ez nem sikerült, figyelme inkább az előttük lévő útra irányult. Kibámult az ablakon, bár igazából semmit sem látott Tyler igéző szemein kívül.

   Periférikus látómezejének köszönhetően látta, hogy a férfi újra a vezetésre koncentrál, de ajkai mosolyra görbültek. Egy ideig csendben ültek egymás mellett, aztán, mikor felkanyarodtak az autópályára, Caroline kíváncsisága újfent felülkerekedett önfegyelmén.

   - Na jó, hová megyünk? És ha azt mered megint mondani, hogy majd meglátom, esküszöm, hogy kiugrom a kocsiból!

   Tyler felnevetett, de nem felelt.

   - Válaszolj, Tyler! – mondta erélyesebben.

   - Komolyan azt akarod, hogy lelőjem a meglepetést?

   - Igen.

   - Hát jó... – sóhajtott fel. – Arra gondoltam, hogy elviszlek a városból egy eldugott helyre, ahol karót döfök a mellkasodba és eláslak az erdőben. – a lány rávágott a másik vállára, aki egyből dörzsölgetni kezdte a fájós testrészt. – Igen, ezt megérdemeltem.

   Caroline visszahanyatlott az ülésbe. Kezdte elfogadni, hogy csak akkor fogja megtudni randevújuk helyét és mibenlétét, ha már megérkeztek.

   - Mikor érünk oda?

   - Nagyjából egy óra múlva.

   - Akkor taposs a gázra és kevesebb lesz!

   - Te aztán tényleg kíváncsi vagy. – állapította meg a hibrid, de eleget tett a kérésnek.

***

   - Mondd csak, nem láttad a „Belépni TILOS” táblát? – kérdezte Caroline, mikor egy órával később áthajtottak egy minden bizonnyal lezárt területre vezető kapun. Ennyi kocsikázás után reménykedett benne, hogy valami többet fog nyújtani neki a másik, mint egy illegális bejutást... akárhova. A hibrid azonban nem zavartatta magát a tábla vagy bármi más miatt. Megállt egy üres parkolóban, leállította a motort és mindketten kiszálltak. – Hallottad amit mondtam?

   - Igen és láttam is.

   - Akkor mit csinálunk itt?

   - Gyere. – bökött a fejével az előre, ám a lány nem mozdult, úgyhogy odament hozzá, ajkaival gyengéden megérintette az övét aztán mélyen a szemébe nézett. Igéző tekintete valósággal megbabonázta, de nem a vámpírok különleges „fegyverének” köszönhetően. Amit ha akart volna se tud alkalmazni rajta. – Egész eddig alig bírtál magaddal, hogy megtudd, hová akarlak elrángatni, erre most futamodsz meg? – vonta magasba a szemöldökét, miközben széles vigyor ült ki az arcára. Valami megint mocorogni kezdett Caroline agyának a legmélyén, de nem tudta hova tenni az érzést, amely a hatalmába kerítette. Az egész annyira más volt... de jó értelemben. Szája széle lassan mosolyra görbült, mire Tyler megfogta a kezét és végre haladni kezdtek. Ujjaik összekulcsolódtak, olyan hatást kelthettek, mint bármely más hétköznapi pár, de ők a legkevésbé sem voltak hétköznapinak mondhatóak...

   Nagyjából öt percnyi séta után megálltak egy zöld mezőn, amely a tavasznak köszönhetően szinte teljes egészében virágba borulva pompázott, mögötte pedig egy tó terült el. A látványt a lenyugvófélben lévő nap sugarai tették még pompásabbá, ahogy a víz felszínén aranyló színben tündököltek.  

   - Hűű, ez... csodálatos. – ámuldozott Caroline. – De miért van lezárva?

   - Még nincs szezon. – vonta meg a vállát Tyler. – Menjünk. – sürgette. Mikor végighaladtak a zöld füvön, akkor vette észre a lány a tóparton árválkodó csónakot. A szája elé kapta a kezét, mihelyst összerakta magában a másik tervét. Csónakázni fognak. Ez az első randijuk és Tyler csónakázni hozta el az isten háta mögé. Mielőtt észbe kapott volna, már a férfi nyakát szorongatta, de olyan erővel, hogy félő volt, hogy le fog esni a feje. Mindenesetre ő tovább csimpaszkodott belé, mintha az élete függne tőle.

   - Köszönöm. Ez az egész olyan... mesébe illő. Imádom.

   - Akkor mi lenne, ha beszállnánk abba a csónakba, mielőtt felmelegszik a bor? – nevetett fel a hibrid. Caroline a ladik orránál foglalt helyet, háttal a víznek, míg Tyler betolta a vízbe, majd ő is bepattant. Egy darabig hagyta, hogy a lendület vigye őket előre, ám az hamar alább hagyott, így két kezébe kapva az evezőket, a tó közepe felé irányította magukat.

   Eközben a vámpír kíváncsian belenézett az előtte heverő táskába. Egy üveg bor, két tasak vér és némi emberi ennivaló volt benne. És persze az ezekhez szükséges eszközök: pohár, tányér és a társaik.

   - Lehet, hogy nem sok...

   - Nekem tetszik, hogy ennyit fáradtál értem. – szakította félbe és mélyen a másik szemébe nézett.

   - Nem volt ez fáradtság. – mosolyodott el a férfi, majd megköszörülte a torkát és evezett tovább. Pár percig csendben ültek egymással szemben, Caroline lehunyt szemmel élvezte a bőrét még épphogy melengető napsugarakat, amikor eszébe jutott valami. Egy emlék.

   - Kislánykoromban egyszer voltunk anyuékkal csónakázni. – Tyler figyelme azonnal ráirányult, ami egyszeriben azt is jelentette, hogy folytassa. – Öt éves lehettem és csak hármasban mentünk el; anyu, apu és én. Persze az a hely nem volt ilyen szép és ott nem csak magunkban voltunk... de talán az volt a legszebb családi pillanatunk. – a távolba meredt, de gondolataival egészen máshol járt, valósággal újraélte azt a napot. Halkan kuncogva folytatta. – Apunak köszönhetően majdnem bele is fordultunk a vízbe. – amikor a hibrid szeme gyanúsan megvillant, Car figyelmeztetőn rászegezte mutatóujját. – Eszedbe se jusson!

   A másik a magasba emelte egy pillanatra evezőket tartó kezeit, de közben halkan nevetett.

   - Meg se szólaltam.

   - Én is így gondoltam. – vigyorodott el ő is. – Anyu irtó mérges volt miatta, talán akkor kezdtek el veszekedni, mindegy. Én minden esetre jól szórakoztam, arra emlékszem. – kuncogott fel ő is. Onnantól kezdtek elmaradni a közös, családi programok, aztán teljesen meg is szűntek, mikor apa úgy döntött, elhagy minket.

   - Neked legalább van ilyen emléked az apáddal. – jegyezte meg csendesen a férfi. A szöszi felnézett rá, de Ő a semmibe meredve ült vele szemben. Már nem evezett, a sodrás vitte őket előre, a két evező az ölében pihent. Nem számít, mit mondott, Caroline biztos volt benne, hogy az apja elvesztése ugyanolyan fájdalmas volt neki, mint a lánynak. A különbség csupán annyi volt, hogy a hibriddel ellentétben, ő megkapta végül azt az elismerést, azokat a szavakat, melyekre mindenkinek szüksége van a saját apjától. Melyek segítenek túllépni a múlton, elfogadni a jelent és várni a jövőt. Tylernek minderre nem volt lehetősége. Richardnak nem volt lehetősége elbúcsúznia a fiától és megszabadítania a múlt terhei alól, így azok örökre kísérteni fogják.

   Egyik kezét gyengéden a másik térdére helyezte, s mikor szemeik egymásba kapcsolódtak, nyugtatólag elmosolyodott, amit hamarosan Tyler is viszonzott. Lassan közelebb hajolt hozzá, a távolság folyamatosan fogyott köztük, orruk hegye már összeért, Car pedig érezte, hogy a szíve mintha hevesebben verne. Mintha most élné át az első csókját, ami nevetséges volt, hiszen már számtalanszor átélte ezen apró örömöt, mind a férfi, mind mások által. Akkor miért volt ez mégis annyira más?

   A férfi nem sietett el semmit, először a lány egyik lehunyt szemhéját puszilta meg, majd apránként haladt lejjebb, közben ajkaival cirógatta a bőrét. Mikor gyengéden megérintette a száját, Caroline szemei felpattantak és egy vad, kék szempárral találta szemben magát, melyet halvány színű szempillák kereszteztek. Egy pillanatra eltávolodott tőle, ám nem volt elég messze, hogy ne érezze forró, kissé ziháló levegővételeit.

   Mielőtt a kép szertefoszlott volna, vagy az agya visszaveszi felette az irányítást, belemarkolt a másik szőke fürtjeibe és ajkait vadul rátapasztotta az Övére. Elhalmozta csókjaival, bele-belenyögött egyikbe-másikba, de a fenébe is annyira jó volt! Érezni a férfi telt, csókra termett száját,  hallani elégedett morgását, ujjaival a bőrét érinteni.

   Klaus.

   A név a semmiből villant az eszébe és töltötte el rettentő félelemmel, de biztonságot jelentő nyugalommal. Az előbbi gondolat akkor is elöntötte minden érzékét, mikor megszólalt a férfi, de nem a megszokott akcentusával... hanem Tyler hangjával.

   - Mi?! – szemei azon nyomban kinyíltak és alig észrevehetően megugrott, mikor az iménti vizíója semmivé válva újra a gesztenyebarna szemű hibrid ült előtte döbbent kifejezéssel az arcán. Úristen, ugye nem mondta ki hangosan? Ugye nem...?

   - Mi mi? – húzta az időt. Nem akart válaszolni, nem akart szembenézni a valósággal, mert semmi nem szépíthette volna az iménti eseményt meg... azt képzelte, hogy Klausszal csókolózik. És most legszívesebben képen törölte volna magát. Ha nem teszi meg Tyler helyette. Valahogy muszáj lenne visszarángatni a valóságba, mert az elmúlt nap nem ez volt az első eset, hogy az Őst látta maga előtt a barátja képében.

   - Azt mondtad Klaus. – ráncolta össze a homlokát és átható pillantást vetett a vámpírra.

   - Nem mondtam.

   - Caroline, ne hazudj! Mi folyik itt? Már őt képzeled a helyemre?

   - Nem! Nem, én... – lemondóan sóhajtott egyet és arcát a kezei közé temette. – Nem tudom mi volt ez. – a másik nem válaszolt, úgyhogy Caroline kikukucskált az ujjai közti lyukakon keresztül. – Tyler? – a férfi mereven őt bámulta. – Tyler... – elvette a kezeit és könyörgőn nézett a hibridre.

   - Vegyek esetleg szőke hajfestéket?

   A kérdés váratlanul érte a lányt és nem is értette először, mire céloz.

   - Mi van?

   - Tudod, szőke hajfestéket... vagy az akcentus teszi? Nos, megpróbálhatom, de nem hinném, hogy sokáig fog menni...

   Car a szemeit forgatta.

   - Tyler, ez nem vicces!

   - Igazad van, tényleg nem! – fakadt ki dühösen, mire a szöszi összerezzent. – Nem elég, hogy nem engem látsz magad előtt, miközben velem csókolózol, de ráadásul Klaust?

   - Mondtam már, hogy nem kell rá féltékenynek lenned! Hiszen halott!

   - Remek! Szóval az egyetlen dolog, amiért nem kell aggódnom miatta, hogy már alulról szagolja az ibolyát? Biztatóan hangzik.

   - Hisz ez az igazság!

   - De te mégis Őt láttad...

   - Neked meg talán nem kellene hirtelen úgy beszélned, úgy viselkedned, mint Klausnak! – vágott vissza, mielőtt megállíthatta volna magát. – Amióta visszajöttél a „halálból”, folyamatosan olyan dolgokat mondasz, amiket eddig soha és ugyanez igaz a tetteidre is!

   - Úgy? Szóval akkor az egész az én hibám? Bocsánat, hogy meg akartalak ismerni!

   - Mi lenne, ha abbahagynánk a veszekedést?! – förmedt rá. Talán nem a legjobb hangnemet választotta a békülés érdekében. A következő pillanatban kicsúszott a lába alól a talaj és Tyler karjaiban találta magát.

   - Remek ötlet! Menj, hűtsd le magad. – és tíz centire elhajította a lányt. A dobás nem volt nagy, de ahhoz viszont nem volt elég kicsit, hogy Caroline megússza a vízbe esést. Egy  sikoly hagyta el az ajkait, amit a víz fojtott el végül. Behatolt az orrán és a száján és a tüdejébe került. Felúszott a felszínre és kétségbeesett köhögésbe kezdett. Amikor már nem akart megfulladni gyilkos tekintettel nézett fel a bűnösre, aki miatt ilyen állapotba került és aki szélesen vigyorogva ácsorgott a biztonságot nyújtó csónakban.

   - Megőrültél?

   - Aj-aj, úgy látom, még nem hűltél le eléggé. – tért ki a válasz elől, miközben kibújt a pólójából. A vámpír elképedve nézte, ahogy közszemlére kerül izmos felsőteste, de itt még nem ért véget, mert a farmerjától is megszabadult.

   - Úgy, szóval te megkímélheted a ruháidat a víztől, de én nem?

   - Pontosan. – felelte, azzal fejest ugrott a tóba. A lány figyelte, hogy hol bukkan fel a másik feje, gyorsan odaúszott hozzá és mielőtt felszínre jöhetett volna, két tenyerét a feje tetejére nyomta és a víz alatt tartotta. Tylert meglepte a visszavágás, próbálta ellökni magától az oxigéntől elszakító karokat, de Caroline még nevetése közepette is erősebbnek bizonyult.

   Azonban a férfit sem kellett félteni, gyorsan taktikát váltott. Egy határozott mozdulattal megfogta a rá nehezedő két csuklót és lehúzta magával a mélybe. A szöszinek épp annyi ideje volt, hogy sebtében egy utolsó lélegzetet vegyen, mielőtt újfent a víz alá került volna. A szemeit szorosan összezárta, így nem láthatta, merre húzza a két kar, ám hamarosan ez is kiderült, mikor testével hozzásimult a másik mellkasához, és Tyler ajkai az övére tapadtak. Még sosem csókolózott a víz alatt, de nem sokban különbözött a szárazföldön történőhöz képest; levegőt egyik esetben sem tudott a tüdejébe préselni, a szemei ugyanúgy zárva voltak, és a kezei is hasonló módon fonódtak a hibrid nyaka köré, mint normális körülmények között. Felnyögött, mire az oxigén buborék formájában távozott a szájából és tört utat magának a felszínre.

   Talán ez mégsem volt jó ötlet... – gondolta magában, mivel így is levegőszűkében volt, ekkor azonban a férfi nyelve becsúszott az ajkai közé és az agyát ismét nyaralni küldte. Valahányszor ajkai az Övét érintették, bőre az Övéhez simult, tekintete az Övébe fúródott, rátört ez az érzés. Nem tudott gondolkodni, és a világ megszűnni tűnt körülötte. Mintha egyedül neki lett volna teremtve, ő pedig a férfinak.

   Tökéletes párosítás.

   Istenem, bárcsak sose lenne vége! – ölelte át még szorosabban immáron teljesen elmélyült a csókban.

***

   Miután Klaus órákkal később kirakta Caroline-t az otthonánál, egyenesen a Grill’s-hez ment. Még mindig alig tudta elhinni, hogy mekkora mázlista is volt. Nem elég, hogy a halál  hosszú kaszája ezúttal is széles ívben elkerülte, de ráadásul épp egy olyan személy testébe került, aki nem volt közömbös a lány számára, akire már egy ideje szemet vetett. És mostmár azt is tudta, hogy ő sem volt semleges a szőke vámpírlány számára.

   Amikor csók közben kimondta a nevét, a saját nevét eleinte teljesen természetesnek tűnt számára az egész. A pillanat azonban nem tartott tovább egy tized másodpercnél, mert hamarosan a döbbenet váltotta fel hangulatát. Klausnak szólította. Miért? Honnan tudhatta volna, hogy ő van a barátja testében? Lehetetlen. Hacsak nem... A lányra nézve jött rá az igazságra, mely ott lapult tágra nyílt, ég kék szemeiben: tudta. Lehet, hogy nem ismerte be még magának se, de mégis valahol tudta, hogy ez az egész nem Tylerrel és vele történik... És vágyakozó hangjából ítélve egyáltalán nem bánta. Még ha átkozta is magát emiatt.

   Érezte, hogy ajkai újfent mosolyra görbülnek felfedezése hatására. A legnehezebb rész ott kezdődött, mikor le kellett kényszerítenie magát a földre, el kellett tépnie a nyertes szelvényt és önelégült vigyorát rosszalló arckifejezésre kellett cserélnie. Ezzel viszont sikerült Caroline gyanakvását elaltatni. És az utána következő békülés...

   Bekanyarodott a bár parkolójába és egy üres helyen leállította az autót. Kiszállt és sietve bement az épületbe. Mivel már jócskán benne voltak az éjszakában, tömve volt emberekkel, részeg, alkoholtól bűzlő, s mámorban fürdő fiataloktól. A háttérben zene dübörgött, billiárd golyók ütköztek az asztal falához, hangos éljenzések és hurrogások hallatszottak. A hibrid a pulthoz ment, ahol az épp műszakban lévő srác vigyorogva nézett rá. Tyler testének hátránya, hogy lépten-nyomon felismerték az emberek.

   - Szevasz, Ty! Mit adhatok?

   - Bourbont, - majd hipnotizáló szemeivel mélyen a másikéba nézett, uralma alá parancsolta a pultos elméjét. – most pedig hagyj békén.

   A fickó engedelmesen bólintott, kitöltötte neki az italt és magára is hagyta. Tenyere közé fogta a poharat és egyetlen hajtásra ki is itta annak tartalmát, aztán hátrafordulva végignézett az aznapi kínálaton. Mindketten megitták azt az egy-egy tasak vért, amit hozott, de Klaus a maga részéről nem rajongott túlzottan ezért a modern megoldásért. Szerette érezni, ahogy átszakítja áldozata húsát és elönti száját a vér kesernyés íze, szívverésének lassú, de biztos kimúlását, elkeseredett és értelmetlen küzdelmének visszavonulóját és nem utolsó sorban azt az elégedettséget, amely minden egyes kioltott élet alkalmával magával ragadja. Elvégre ő egy igazi vadász volt, s mint olyan, szüksége volt prédára, akit megfoszthatott az életet jelentő vérkészletétől. Teljesen elmerült a felhozatal vizsgálatában, így csak arra eszmélt fel, mikor egy üres üveget vágtak a pulthoz közvetlenül mellette.

   - Valami baj van ezzel az üveggel. – panaszolta a férfi a srácnak.

   - Nincs vele semmi gond. Csak üres már. – magyarázta a pultos, mire a másik megragadta a pólójánál fogva és magához rántotta.

   - Pontosan ez a baj vele, Jay. Ideje lenne ezt orvosolni, nem gondolod?

   - Szerintem ma már eleget ittál. – vágott vissza, azzal kitépte magát az illető kezei közül és a túloldalra ment, Klausból pedig kirobbant a nevetés.

   - Hé, kölyök, levarázsoljam a vigyort az arcodról? – förmedt rá dühösen a vámpír. Ó, persze, hiszen ő sem ismerte fel való énjét e test alatt.

   - Látom, már ide is beengedik a jött-menteket. – állapította meg cinikusan, mire Damon hirtelen minden figyelmét a hibridre összepontosította... már amit még tudott az alkohol hatása alatt, melynek szaga facsarta a férfi orrát.

   - Hé Tyler... Tyler... cimbora! Annyira emlékeztetsz valakire... – lehunyta a szemeit egy pillanatra és két kezét a halántékához szorította, mintha így akarná működésre bírni az agyát. – Csak tudnám, kire... – nézett rá elgondolkodóan.

   - Tényleg? Engem meg emlékeztetsz valamire... mondjuk egy szeszfeldolgozó üzemre.

   Az idősebb Salvatore meglepetten képet vágott.

   - Nahát, Tyler! Csak nem ellőtted életed első poénját? – barátian vállba veregette a férfit és rákacsintott. – Közlöm veled, hogy a magamfajta szeszfeldolgozó üzemeknek is vannak szponzoraik. Szóval mi lenne, ha ezt egy ital mellett beszélnénk meg, amit te fizetsz? Jay! – kiáltott a pultosnak, aki bosszúsan lépett oda hozzájuk.

   Klaus tekintetét az azúrkék szemű vámpíron tartotta. Emlékezőképességének takarékos üzemmódú használatából és az arckifejezéséből ítélve már jó ideje itt múlatta az időt. Nem volt nehéz kitalálnia, mi, vagyis inkább ki miatt került ilyen állapotba; minden kétséget kizáróan a Petrova hasonmás végre meghozta a döntését. A mellékelt ábra pedig azt mutatta, hogy Elena ezúttal is a fiatalabb Salvatore mellett tette le a voksát.

   A srác – Jay? – újratöltötte a poharát, Damonnak pedig egy újat adott. Mikor már emelte volna az üveget, Klaus megragadta a csuklóját és azt mondta.

   - Erre majd mi vigyázunk. – azzal mosolyogva kiemelte a bourbont tenyere fogságából. – Mostmár mehetsz, Jay.

   Fogta az üveget és színültig töltötte a két poharat a benne rejlő bódító itallal. Egyiket Damonhoz csúsztatta, aki máris a keze között tartva ült tovább a helyén.

   - Ügyes trükk volt, haver.

   - Hát, valakinek meg kellett tennie... és a szemeid állásából nézve te előbb igéznéd meg most saját magad, mint bárki mást. – Damon röviden felnevetett.

   - Jó szöveg.

   - Szóval, mire igyunk?

   A vámpír egy percre töprengő fejet vágott.

   - A soha véget nem érő, nagy szerelmekre. – összekoccintotta a poharát a hibridével, majd a szájához emelve olyan nagy kortyokban itta ki a tartalmát, mintha víz lenne, ő pedig egy szomjazó a sivatagban.

   - Elena meghozta a döntését, igaz? – kérdezte és ő is lehörpintette a saját adagját.

   - Ki az az Elena?

   - Elena? Tudod... úgy 178 centi magas, hosszú, barna haj, barna szem... a halhatatlan szerelmed tárgya.

   - Ja, hogy az az Elena! – csapott a fejére, mintha akkor jutott volna eszébe a lány. Tekintetét a plafonra emelte. – Mindig Stefan lesz az első. És a második is. – Klausnak eszébe villant egykori mondata, melyet még Elijah-hoz intézett sok száz évvel ezelőtt: A szerelem egy vámpír legnagyobb gyengesége. Az idősebb Salvatore testvért tekintve ez a megállapítás nagyon is igaznak bizonyult. Amikor elkap az érzés, úgy érzed, hogy pár méterrel a föld felett repülnél és minden eléd kerülő akadályt képes leszel átvészelni a szeretett nő oldalán, ám mikor az érzés viszonzatlan marad, akkor hirtelen szembejön veled egy kamion, te pedig felkenődsz a szélvédőjére, mint egy nyamvadt bogár. Az élet számodra abban a pillanatban véget ér, a világ azonban zavartalanul halad tovább. – Szerencséd, hogy nincs tesód... - szólalt meg hirtelen a férfi és szakította ki egyúttal gondolatmenetéből. - aki szentként van jelen a lány szótárában és minden, amit mond, minden, amit tesz folyamatosan ezt erősíti benne.

   Ó, pedig erről ő is tudott volna rengeteget mesélni! Elvégre nem ugyanez volt a helyzet vele és Tatia-val? Akkor Klaus volt a harmadik kerék, mert a lány végül a bátyját, az örök-erkölcs, Elijah-t választotta. A Petrova hasonmások úgy tűnik nem csak a kinézetüket, de azt az ellenállhatatlan bájt is örökölték, amivel két testvért mindig el tudtak csábítani, hogy aztán az egyiket összetörve a másik mellett állapodjanak meg. A kérdés csupán az volt, hogy ezúttal vajon mennyi időt kapott Stefan a Gilbert lány mellett?

   Most azonban nem ez számított. Ez az egész testvérharc nem érdekelte. A kettejüké már lezárult Tatia halálával, Elenát pedig csakis a vére miatt tartotta életben, semmi másért. Ami meg a szerencséjét illette... nos, jelen pillanatban tényleg az volt.

   - Igen, - helyeselt, miközben ajkain ott virított jellegzetes mosolya. – valóban szerencsés vagyok. – főleg ha a mai napra gondolt. Az a reggeli kezdés! És minden, ami azóta történt...

   Damon egyik mutatóujját a hibrid mellkasára helyezte és beszélni kezdett.

   - Élvezd ki, amíg tudod, cimbi. Sose lehet tudni, mikor gondolnak egyet és szabadulnak meg tőled törődésük jeléül. - kérdés nélkül vette a keze ügyébe a bourbonos üveget és töltötte tele kettejük poharát az alkohollal, melytől valamiféle megváltást várhatott a férfi. – Arról nem is beszélve, hogy az a nagy, dagadt hazudozó is majdnem lecsapta a kezedről.

   - Nagy, dagadt hazudozó? – ráncolta össze a homlokát, mire a másik úgy nézett rá, mintha a válasz magától egyértelmű volna.

   - Klaus.

   Az említett személy már majdnem visszavágott volna, mikor eszébe jutott, hogy ő épp nem is a saját testében van. Ez az ostoba itt mellette meg egyrészt a részegség végső stádiuma felé közeleg, másrészről fogalma sincs, hogy az a bizonyos hibrid ücsörög vele egy pultnál. Mindenesetre egy pillanatra – mint már eddig oly sokszor – látta maga előtt a vámpír halálát, mintha valóban megtörténne; hamuszürke bőre, melyen az erek kidagadva domborodnak és a szívét, melyet Klaus a tenyere közt tartva egy szempillantás alatt zúzna össze.

   - Bár el kell ismernem, azért a stílusa irigylésre méltó volt. – tette hozzá, miután egy újabb adag égető alkohol folyt le a torkán.

   A férfi hidegen elmosolyodva azt kérdezte.

   - Mire gondolsz pontosan?

   - Az érzéketlenségére. – megint belekortyolt az italába. – Nem vesztette el az eszét a nőktől, nem vonták el a figyelmét azok az idióta ember érzések, amelyek a föld mélyére taszítanak.

   - Te azt csak hiszed... – dörmögte az orra alatt, és túl későn döbbent rá, hogy Damon meghallotta. Kíváncsian méregette a hibridet, mintha próbált volna rájönni, honnan a fenéből tudhatná az ellenkezőjét.

   - Láttam a rajzot, amit Caroline-nak csinált. – kapcsolt gyorsan.

   - Erről nem is hallottam. – azzal nevetve hátba veregette a másikat. – Hát barátom, akkor szerencséd van, hogy már nincsen a soraink között azzal a sátáni akcentusával. – erre már Klaus is elnevette magát.

   - Sátáni akcentus, mi?

   - Igen. Sose bízz senkiben, akinek akcentusa van! – szólalt meg, majd bizalmas hangnemre váltott. – Mit gondolsz, a nőknél vajon bejön?

   - Meglepődnél... De próbáld ki, hátha tévedek.

   - Úgy nézek ki, mint akinek van akcentusa? – vonta fel a szemöldökét.

   - Ilyen állapotban? Nem lepődnék meg. – adta alá a lovat. Már-már kezdte megkedvelni ezt a részeg-Damont a sok hülyeségével és az összetört szívével, de az i-re az adná az igazán nagy pontot, ha a férfi valóban elkezdene úgy beszélni, ahogy Klaus beszélt.

   - Hmm... – a vámpír tétován a keze ügyébe ragadta újfent azt a bizonyos poharat és gyorsan ledöntötte a maradékot belőle. – Egy igazi ripper... – próbálkozott a hibrid akcentusát alkalmazva és őt idézve megszólalni, amitől Klaus persze rögtön el is nevette magát. Damon nem adta fel, tovább próbálkozott, míg végül biztató szavakat nem csikart ki a férfitól, hogy nyugodtan menjen oda valakihez. Vicces volt elnézni, ahogy minden erejét összeszedve igyekezett egyenesen lépkedni – egyáltalán megállni a lábán – majd kinézve a tömegben egy pontot abba az irányba haladni. Összetört. Ez volt a helyes kifejezés. Lehet, hogy az idősebb Salvatore-nak jó érzéke volt a nőkhöz, de soha nem a megfelelőbe szeretett bele. És Klaus ezt már a saját kárán is megtapasztalta, milyen érzés. Milyen pocsék, elviselhetetlen érzés. Főleg, ha a választott személy történetesen a testvéred.

   Azonban egy ennél nagyobb súlyú és fontosabb kérdés foglalkoztatta mélyen belül, ami most a felszínre törve könyörtelenül beférkőzött a tudatába; ha ennek az egésznek vége és kiderül az igazság... vajon ő is itt fog kikötni? Ő is így fogja végezni?